Szlovák kanyar az Alpokban

2009.08.30. 09:38

Igen, hármasom volt földrajzból, de most nem ezt kéne feszegetni. Tényleg Mariazellben jártunk motorral, és én is tudom, hogy az Ausztriában van. Mindezt egy szlovák túra keretein belül. Ja, szakadt is az eső vagy két órát, én meg igazán élesben megnézhettem, mit tud az új esőruhám.

Mostanában mindig elkeseredtem, amikor hűséges Yamahámra pillantottam a garázsban. Tavaly, ugye, azért vettem meg, hogy messzebbre és kicsit kevésbé összetörve tudjunk eljutni motorral, mint eddig, mert a tavalyi dolomitos túra során az akkor harminckét éves Kawasaki meglehetősen összetört bennünket a Katival. Szép dolog a veteránozás, de messzire menve, feleséggel, csomagokkal, kevés idő birtokában már árnyalódik a kép.

A Yamaha szuper használhatóságáról időközben meggyőződtem, kiváló a szélvédelme (de csak a kis, eredeti plexivel, a nagy túraplekó mögött a szél nekem szörnyen rázza a fejemet), szépen, egyenesen megy pályán, mindenféle helyzetben bővében van erőnek, jó pózban ülünk rajta ketten a Katival, hatalmas az ülése. Igaz, kanyarogni vele kicsit olyan, mintha egy beton villanyoszloppal akarna almakukacot imitálni az ember, de kellő technikával (erőből döntve, a belső íven levő kormánycsutkára nagyon rátámaszkodva, kicsit ellenkormányozva) egészen uralható. Meg száz-százöt táján van egy kellemetlen, elég nagy frekvenciájú bizsergése, az nem túl kellemes. Viszont kényelmesen viszi a százhatvanat, bármeddig.

De ahhoz képest, hogy ő is már huszonhat éves, igazán szépen viseli magát. Ja, és kardános, tehát az egész lánckenegetős-szakadós-berázós-állítgatós mizéria elmarad, ami nagy könnyebbség, csak akkor jut eszembe, amikor a többieket látom a láncsprével gunnyadni a motor mellett.

Időközben azonban átalakult az életünk, tavaly még két nagyszülő-páros tudott felváltva vigyázni a gyerekekre, ami ügyes beosztással akár ötestés távollétet is lehetővé tett, most különféle ügyek miatt csak egy páros tud ránézni a kis gengszterekre, s ők is, mivel idősek, már csak egy estét vállalnak be. A motoros túrázásnak ezzel nagyjából lőttek, mert a kölköket nem tudjuk elvinni semmiféle kofferrendszerben.

Párszor felvetettem már a Katinak, hogy adjuk el a Yamahát, az évenkénti Weissenkirchenbe menéshez a Kawasaki is jó, mert oda közel van, sőt, s mivel oldtimer-rendezvény, ezért stílusosabb is. Az pedig, hogy a Yamahát vizsgáztatjuk, fizetjük rá a biztosítást, kerülgetjük a garázsban, karbantartjuk azért, hogy nyolc kilométerre munkába járjak vele, kicsit túlzás. Ha túráznánk vele, máshogy gondolnám, de így, most, nagy luxus, még youngtimer-biztosítással is.

Valahogy ezt a sirámot meghallották a szüleim, és anyukám – félretéve a magas vérnyomását és az idegzsábáját – felajánlotta, hogy ha csak késő délután visszük oda őket, akkor két estére elvállalják a szörnyetegeket. Két este, szent ég, az azt jelenti, hogy majdnem tisztán lenne két napunk motorozni, hát ez zseniális.

A Yamaha olyan jó, hogy csak fel kellett tölteni benzinnel, beállítani a légnyomást a kerekekben, oszt' mehettünk. Volna.

De hova?

Kati mindenképpen a Tatrába gondolta az utat, mert ahhoz keveset kell pályázni, hamar jönnek a kanyarok. Zirig egyetértett, azt javasolta, menjünk az Árva várához, mert nagyon szép – szinte már éreztem is a számban a pörköltes knédli és a moravski vrabec ízért, hogy azért a földön maradjunk. Aztán indulás előtt megkérdeztem Pistát, mit szól hozzá, elvégre nemcsak a Zirig, de ő is szlovák útleveles tagja a TC-klánnak.

„Én nem mennék oda” – küldte földre négy szóval a szülőföldjét, vagyis annak környékét. „Nem beszélnek majd nyelveket, szarrá büntetnek, meg nincs ott semmi a vihar óta, nem fogjátok jól érezni magatokat” – tárta elém a nyers igazságot. Zirig romantikusabb fajta figura, Vályi hajlamos negatív túlzásokba esni, ezért kétségek között mentem haza. De nem szóltam a Katinak, csak töprengtem csendben.

Jó későn értünk haza a gyerekleadásból, csomagolni kellett, még a GPS-t is be akartam kötni az elektromosságba – ebben a Kawasaki óta nagy gyakorlatom van –, mert csak a tartóját szereltem fel pár hónappal ezelőtt, eddig akkuról ment. Az utat tehát csak valamikor fél tizenkettőkor kezdtük tervezni. Árva vára, az annyi, mint szűk háromszáz kilcsi – bámultam félig kómában a guglimepszet, és közben Pista szavai úszkáltak a fejemben, mint valami LSD utóflash.

Kizúmoltam a térképrészletből, jobb kezem hüvelyk- és mutatóujjával körzőt formáltam, és Ausztria felé rajzoltam egy ívet. Hát bizony, ezen a távon már sógoréknál is mélyen benn jártunk a hegyekben. Eszembe jutott a tavalyi, no meg az idei weissenkircheni túra, a kanyarok, a kultúra, a sima utak, a sármentes ívek, és megsajdult a szívem. Oda kéne menni, megint, akárhányszor. Tatrában túrázni jó, de gyalog, esetleg biciklivel. Motorozni az Alpokban felhőtlenebb.

Vázoltam az ötletet drága egy szem gyöngyvirágomnak. Mintha fél kézzel akartam volna feltartani a Budapest-Velence gyorsot, még gőzös korában. Füstöt fújtatva átrobogott rajtam, kicsit sípolt is dühében. „Zsolt, megbeszéltük, hogy a Tatrába megyünk, már készülök a knédlire (na, ő is, gondolhattam volna), nem akarok autópályázni, ne kezdj itt éjjel átszervezni mindent. Írd be a GPS-be az utat, aztán menjünk aludni, én már úgyis szinte kész vagyok a pakolással” – zárta le az ügyet. Ó, az én kis drágám, imádom.

Nem ellenkeztem, kellett a nyugi. Ugyanis ettől a perctől kezdve jól elkezdtem tervezni az osztrák utat. Nem akarok tatrázni, alpozni akarok, jó lesz az mindkettőnknek. A demokrácia híve vagyok, de azért nem mindig.

Csúcsszuper túrát rajzoltam ki a következő fél órában, aztán a Kati egyszer csak megjött, belenézett a monitorba – „te mit tervezgetsz itt Ausztriában?” – háborodott fel. Vázoltam a helyzetet. Hosszú vita következett, mi tagadás, volt benne emelt hang is, meg néhány könnycsepp, világvége-hangulat, késő van már, ilyenek, de hajlott az a makacs kis gerinc.

Megint vázoltam, mutattam térképen, naná, hogy kiderült: végig patakmederben vezet a tervezett út. Nem figyelhet oda minden apró részletre az ember. De beigazolódott, amit mindig előre tudok: számomra kellemetlen helyzetekben a Kati mindig észnél van. Nekiálltam magassági vonalakat keresni, kicsi utak vezettek át rajtuk, sehogy nem tudtam körbe szervezni őket, mind zsákutca volt. Így, hajnali fél kettő tájban, váll fölött átnézve, fél lábbal a paplan alatt, lefelé ketyegő szabadidővel édes szívem szottya nem a legtürelmesebb típus, el is kezdett gyorsan mutogatni a térképen – „nézd, ott egy csücsök, attól felfelé vezet egy út, az itt kezdődött valahol, jobbra” – és ezzel már benne is volt a buliban. Hajnali kettőre meglett a terv – Mariazellnek vesszük az irányt, aztán ott kavarunk, lesz egy esténk kitalálni a sör mellett majd ott.

Fél négy lett, mire felprogramoztam a navit, bepróbáltam a csomagokat a túraládába, filmet töltöttem fel a PDA-mra. Hajcsi négykor, naná, hogy tízkor keltünk, mert átaludtuk az ébresztőrádiót. Nem akarom feszíteni a húrt, reggel azért még kicsit újraterveztem, meg az öltözködés, hajszárítás (ez nem én voltam, képzelhetik) – lényeg, hogy pár perccel el is múlt dél, mire az aszfaltcsíkra tettem az első gumit.

A navi persze szokása szerint hülyéskedett (ne vegyenek kék párduc nevűt, egy átok, állandóan elveszti a GPS-jelet, meg az út mellett visz ötven méterrel, nem érti, mi van, aztán megjavul, és perfektül teszi a dolgát, szörnyű idegesítő), de valahol a hegyekben magára talált, és a kritikus részeken végig velünk volt.

Nem is volt olyan vészes az autópálya, Ausztriában pedig kis utakon csorogtunk, kora délután már dombos volt a vidék, valami kisvárosban megálltunk egy kebabra, mert már nem hallottuk a Yamaha hangját a gyomorkorgástól. Ilyet Ausztriában mindig érdemes enni, szinte bárhol jobb, mint szinte bárhol itthon, igaz, a bécsi Naschmarkton kaphatót talán semmi sem übereli, még kint sem.

Már csak bő órányi jóízű kanyargás jött, és hipp-hopp, este fél hat táján be is estünk Mariazell közepébe.

Tudják, ilyenkor tárul fel az ember előtt a motorozás egyik igazán szép oldala. Ha autóval érkezünk, Mariazellt egy hegyek között megbújó, giccses, túlcsinált városkának érzékeltük volna, pont olyannak, mint a tizenöt éves, metállila, alufelnis, nagykipufogós, Tschüss GTI-matricás osztrák Mazda 323F-eket. Olyan borzasztóan gemütlichnek, mellé egy csipet autóban összeszedett szerpentinhányingerrel. Kis mézeskalács-sütöde itt, sokdíjas párlatfőzde ott, színes házikók, díszburkolat, rend, éttermecskék, még annál is több cukrászdácska, mosolygó nénik, bácsik, gyönyörű gótikus katedrális, aminek két oldalára okádék, pink márvánnyal burkolt barokk harangtornyokat és szintén szörnyű barokk oldalszárnyakat biggyesztettek. Kedves, igényes, ízléstelen káosz.

De ha motorral megy az ember, és túl van háromszázhatvankét zamatos kanyaron, ugyanennyi hármasba vissza, felgang ötödikig húzat, fékez szeánszon, na meg kicsit sajog már az ülepe, zúg a feje, és érzi, hogy inni kéne egy hideg zöld teát, mert a gép is szomjas – nos, ilyen irányból érkezve Mariazell maga a paradicsom, egy gyöngyszem a Röltex-boltban, kultúraoázis a vadon sivatagában.

Kicsit körbegurultunk a Piko-modellvasút díszletek között, halkan, nehogy megzavarjuk a játéknéniket és játékbácsikat, majd nagyon is valódi euróért tankoltunk, utána nekiálltunk szállást keresni.

Ekkor ütött be a krach. Észrevettem, hogy világít az olajszint-jelző (a Yamahán nincs olajnyomás-lámpa, emez pedig elméletileg csak akkor világít, amikor ráadjuk a gyújtást), az üres lámpa viszont nem akart bekapcsolni, meg az indexek sem működtek. Félreálltam, lelőttem a motort. Kicsit odébb jobb lesz, nyomom a gombot, nem teker az önindító sem.

Hátha meggondolja magát, súgta a tizenhét évnyi Windows-használat során zöldes kocsonyává penészedett agyam, ezért újraindítottam tolásos módszerrel. De nem, ez igazi gép, nem számító, tehát maradt a hiba.

Oké, akkor szerelünk, bár gőzöm sem volt, hogy a nálam levő szerszámokkal hogyan hárítok el valami komolyabb elektromos problémát. Tovább menni azonban nem lehetett, mert ha esetleg az önindító folyamatosan szívja az akksit, vagy más a gond, a végén még kigyullad alattunk a motor, mint ahogy a Kawasaki tette alattam tavaly.

Szerszámok elő, deknik le, tapogattam a sarukat, érdekes, az akksi nem melegszik, annyira talán nem nagy a baj. Biztonságból megnéztem a biztosítókat, de mind épnek látszott, belehasaltam hát a drótokba. Az önindítóval kezdtem, hiszen azon a tájon regisztráltam a hibát. Kivettem a reléjét, gondoltam, adok a villanymotornak direktben 12 voltot, ha úgy megy, valahol máshol lesz a hiba. Érintettem, megforgatta, tehát az önindító jó.

Következett a relé maga. Hopp, az egyik vezetéket valaki a régebbi tulajok közül saru nélkül, csak úgy rátekerte a kivezetésre, és már zöldült, meg fehéredett. Megpucoltam, saru híján visszatekertem, ettől még kellene működnie. Nem ment.

Következett a neuralgikus pont, minden Yamaha XJ900-ak sötét oldala, a biztosítéktábla, amit maga Darth Vader épített be hajdanán minden egyes XJ-be, és ami egyszer már alaposan megszívatott munkába menet. Elkezdtem tüzetesebben átvizsgálni. Itt, ugye, üvegbiztosítók figyelnek, kis szorítók közé befogatva, maguk a szorítók gumiágyban laknak. Így, huszonhat évesen a szorítók rugalmassága közelíti a velük egykorú, kenetlen Trabant-laprugóét, a gumiágy pedig inkább kilökni akarja magából a sarukat, mint befogadni – sok itt a hibalehetőség. Ráadásul a GPS tápját is csak úgy uk-mukk-fukk, vezetékrátekeréses módszerrel oldottam meg az egyik közömbösnek látszó sarunál, köpjenek le, én is tudom, de nekem már elfogyott a nyálam.

Ki kellett vennem egyenként a biztosítókat, hogy rájöjjek, mi a hiba oka. Az a biztosító, amelynek a végénél a navi is szipákolta a feszkót, érintésre kettéjött. Nem égett ki benne a szál, jól láttam én, hogy ép, de a sapkája lejött, ott elengedett a belső forrasztás, mindez csak kézből látszott. Valószínűleg gyengén ragasztották rá a fémkupakot, és amikor a GPS miatt megbolygattam, finoman elengedett, és mostanra adta fel a meccset. Új biztosító ment be, máris minden tette a dolgát, többé egy köhintést nem hallatott a Yamaha, derék jószág ez.

Szállást második próbálkozásra, egy nagyon szőke, nagyon riadt, nagyon bajszos-szakállas néni panziójában találtunk hatvan ajróért. Pont olyan fajtának látszott, aki tíz keresztet vet, ha motorost lát, és rögtön gyónni akar a papnál, ha véletlenül szóba áll egy hunnal. De aztán kiderült, hogy nem, egyszerűen csak magától ilyen áttetsző jelenség ő, az osztrák vendégekkel ugyanígy bánt. Kati meg is jegyezte, hogy még sose látott olyan fogadóst, akiről ennyire sütött volna, hogy retteg a vendégektől, akikből feltehetően évtizedek óta él.

De a szoba egészen fenomenális volt az ár tükrében, szuper ágyak, tisztaság, kis zegzugosság, szekrények, sok törülköző. És azonnal, erős sugárban jött a zuhanyból a melegvíz, amit mindig nagyra értékelek ilyen olcsó szállásokon, az ágynemű tiszta volt, a szoba világos, feleennyivel is boldog lettem volna.

Ráadásul megszeppent nénink még a Yamahát is beterelte az egyetlen szem garázsukba, pedig mondtam neki, hogy szívesen kint hagyom az utcán, ezt biztosan nem lopja el senki, még ha benne hagyom a kulcsot akkor sem. Titokban arra gondoltunk, hogy tekergünk egy kicsit még a hegyekben, de a néni kijelentette, hogy fél óra múlva zárja a kertet, onnantól csak gyalogosan tudunk kimenni, a motornak pedig bent a helye. Rendben, sétáljunk.

Mariazell, a kétarcú

Igen furcsa hely. 852 éve alapították, Közép-Európa legjelentősebb katolikus zarándokhelye. A már említett, gótikusságában gyönyörű, barokkságában borzalmas bazilika két kegytárgya – ami miatt ide szokás zarándokolni – egy 48 centi magas, Szűz Máriát és a karján ülő kis Jézust ábrázoló faszobor, valamint egy apró Szűz Mária-kép.

Előbbi egy Magnus nevű bencés szerzetestől származik, aki 1157-ben St. Lambrechtből indult ide lelkipásztorkodni, de útját állta egy hatalmas szikla. A Szűzanyához mondott imája meghallgatásra talált, a szikla kettéhasadt, a szerzetes időben megérkezett, a Black and Decker és az ekrazit kora előtt csodának tartották az ilyet. Hát erre Magnus barát fakápolnát épített a szobor köré, innen a helység neve, Mariazell, azaz Mária a kápolnában.


Aztán állítólag Morvaország őrgrófja, bizonyos Henrik is meggyógyult a köszvényből Máriához intézett imái után, s ide jött hálából rendes templomot emelni (a csodát bizonyos fokig árnyalja, hogy Henrik összesen 25 évet élt, 1197-től 1222-ig, talán nem kellett volna köszvényből lábadozó betegként annyit utazgatnia).

Aztán meg – mert e környéken minden sztorinak van magyar szála is - I. Lajos király is belekeveredik a sztoriba, aki 1364 táján (a csata tény, az évszámot csak tippelgetik a történészek) 2000 katonájával reménytelen harcra készült 8000 török ellen. Ahelyett, hogy szerzett volna még 6000-et, még inkább 10-et, a zelli Szűzanyához fohászkodott. Másnap a mellére esve találta azt a kis Mária-képet, amit máskülönben egy kis oltáron tartott, ezt égi jelnek vette, ezért nekiment a török seregnek. Tényleg olcsóbban jött ki, végül is, igaza volt. Hálából rendes templomot húzott fel Mariazellben (még egy teljesen gótikus, szépet), a képet pedig itt helyezte el.


A több völgy találkozásában fekvő Mariazellt emellett minden irányból hegyek veszik körül, Salzaltal, Walstertal, Grünautal, Aschbachtal, Gollradtal, Erlauftal, Lassingtal – hogy a neveiket is tudjuk. Kitalálták, Mariazell emiatt egyúttal motoros zarándokhely is. Egy-egy estén igen fura társaság gyűlik össze az éttermek teraszán. Jobbra ücsörög egy köszvényes néni, balra tőle négy, tetkós, bőrszerkós zsírtömb, a következő asztalnál parkinsonos házaspár lötyögteti a kávét valahol a kilencvenen innen, hátrébb Spidi-ruhás speedgépesek testhezálló bogártetem-lepelben, aztán megint egy passzióból ájtatos néni, zárja a sort néhány dzseki azonos kolorokkal a székeken, a lassan az asztal alá csúszó tulajdonosaik még utolsókat böffentenek bezahlung előtt – jópofa az egész. A tér is hasonló – fent a templom, előtte diszkrét ruhás zarándokokkal, alant hömpölyögnek a motorok, trike-ok.