Miért süketek a motorosok?

2009.09.17. 16:32 Módosítva: 2009.09.24. 16:07

Amit mi hangnak fogunk fel, gyakorlatilag a levegő longitudinális rezgése, a közeg periodikus sűrűsödése és ritkulása. Ezek a rezgések táncba viszik a dobhártyát, ami a hallócsontok láncolatán keresztül áttevődik egy másik, a koponyacsontba ágyazott hártyára, csak sokkal erősebben. Ezeknek a kis hallócsontoknak pusztán erősítő szerepük van, a közhiedelemmel ellentétben eltávolításuk süketséget nem, csak jelentős hallásküszöb-csökkenést okoz.

A második hártya mögött jön az igazi truváj, hisz ezeket a hullámokat idegi impulzusokká kell alakítani. Hallószervünknek ezt a részét nevezik belső fülnek. A hallócsontláncolat löki meg a membránt, aminek a másik felén egy hártyákkal körülvett, folyadékkal teli tér veszi át a rezgéseket. A folyadéktérbe jutó impulzusok megmozgatnak egy másik, csiga alakban feltekert membránt, a membrana basilarist. Ezen a szalagon ülnek a receptorok, melyek végül elektromos jelekké képesek alakítani azt a kipufogó-rotyogást, amitől mi örömünkben, a járókelők pedig bánatukban sírnak.

A membrana basilaris fölé napfénytetőként hajlik a membrana tectoria. A bazális lemezen ülnek a hallás receptorai, a belső szőrsejtek. Ha az alapmembrán (membrana basilaris) valahol rezeg, ezek a szőrsejtek hozzáütődnek a membrana tectoriához. Ha ez bekövetkezik, idegi impulzus indul az agyba, ahol azt hangélményként éljük meg.

A belső szőrsejtek mellett az alapmembránhoz kapcsolva találjuk a külső szőrsejteket, nézzék csak meg az ábrát, mintha testvérek lennének. Ezeknek a sejteknek hangoló szerepük van, azaz a membrana basilaris bizonyos részeit közelebb tudják húzni a membrana tectoriához, a plafonhoz. Ott a kisebb intenzitás is hangélményt produkál, ellenben azokkal a részekkel, ahol a két membrán alapesetben távolabb van. Értik, egy alacsonyabb belmagasságú parasztházban könnyebb lelőni a csillárt a pezsgősdugóval, mint egy régi építésű, belvárosi polgári lakásban.

A membrana basilaris bizonyos részei egy-egy adott hangfrekvenciát kódolnak: például a 2 kHz-es hanghatás a membrán más részét fogja megrezgetni, mint a 4 kHz-es. Ez az emberi fül frekvencia-analízisének alapja. Értelemszerűen, amelyik részen a külső szőrsejtek elhalnak, az annak megfelelő frekvencián elveszik az imént említett finomhangolás. Ha ez megtörténik, bizonyos hangokat csak nagyobb intenzitás esetén hallunk meg, a szociális küszöböt elérve pedig csak akkor halljuk meg az asszonyt, ha az már ordít.

A folyamatos, erőltetett, intenzív munkát a külső szőrsejt adja fel a leghamarabb. Nem viseli el a hosszú terhelést, a non-stop basszus, a kabriózás, a motorozás lassan, de biztosan mérgezi meg ezeket a kis egységeket – beindítja a programozott sejthalált.

Azokkal, akik még bírják az elméletet, itt még megemlékezünk valamiről. Annak ellenére, hogy a károsodásért felelős zaj az egész frekvenciatartományt felölelő hanghatásokból tevődik össze, igazából csak a 3000-4000 Hz-es frekvencián van komolyabban megzakkanva a fülünk. Szakemberek valószínűsítik, hogy a membrana basilaris ezen pontjain elhelyezkedő külső szőrsejtek a legérzékenyebbek a behatásokra: leghamarabb adják fel.

Otoakusztikus emisszió

Amit rossz füllel utópisztikus misszió néven dekódolunk, az valójában otoakusztikus emisszió, vagyis objektív vizsgálat, mely a külső szőrsejtek épségét hivatott lemérni. A külső hallójáratba egy miniatűr hangszóró-mikrofon párost dugnak be. Lezajlik az, amit a hallás mechanizmusaként már leírtunk, csak most visszafelé. A belső fülünk hangingert küld a külvilágba, amit a hallójáratunkba ültetett mikrofon regisztrál.

Ha a membrana basilaris bizonyos helyein elhaltak vagy megritkultak a külső szőrsejtek, akkor az adott frekvencián nem képesek hanghatást emittálni a külvilágba. Monoton hanghatásokkal ingerelhetjük a külső szőrsejteket: a küszöbaudometriás görbéhez hasonló diagramot kapunk, melynél frekvenciasávokra lebontva meglátjuk a szőrsejtek épségét. Motorozáskor megterhelt fülünknél itt is 3-4 kHz-en jelenik meg az ártalomra jellemző „zajcsipke”.

A károsodás irreverzibilis, azaz vissza nem fordítható. A külső szőrsejtek nem regenerálódnak, a hallásromlás végleges. A különösen nagy intenzitású, hosszan, évekig tartó zajártalom végül a belső szőrsejteket, azaz a receptorokat is kibelezi, így előfordulhat, hogy a beteg teljesen elveszít bizonyos frekvenciákat.

Az egyetlen védekezési lehetőség a krónikusan fennálló, hangos zajforrások elkerülése: esetünkben a menetszélből származó zajokat kell megszűrni. Érdemes jó minőségű, gondosan tervezett, hangszigetelt bukósisakot vásárolni. Egy húsz kilométeres etap nagy tempóval egy nyitott sisakban az autópályán, egyet jelent a beutalóval a fül-orr-gégészetre.

A motorozást versenyszerűen űzők nem viccből hordanak füldugót, bár a közútiak között is egyre inkább terjed a trend. A sima, gyógyszertárakban is kapható füldugó már sokat javít a helyzeten. Létezik kifejezetten az egyén hallójáratmintájába készített változat is – az a szélzaj tetemes hányadát kiszűri.

Persze vannak kivételek: egyeseket az sem üt ki, ha beköltöznek a diszkóba, másnak pedig elég ránéznie a hangfalakra és máris mehet hallókészülékért. Saját tűrőképességünket azonban csak utólag ismerjük ki, éppen ezért jobb félni.

Aki biztosra akar menni, kerülje a krónikus zajforrásokat. Ha a motorozásról érthető módon képtelen lemondani, érdemes a hangintenzitás nagy részét leszigetelni jó minőségű, halk bukósisakkal vagy füldugó használatával – és ne menjünk gyorsan, mert a sebességgel arányosan nő a hangerő.