Motorshow 1 vezetéstechnikai tréning

Öt éven át robogóztam, csak tavaly év végén vettem meg a motoromat, ha egyáltalán motornak lehet nevezni az én kis Suzuki GS500-asomat. Bennem azonban furcsa kép alakult ki a motorozásról, úgy is mondhatnám, félek a motoroktól, mint a tűztől, ezért én még a GS500-nál is kisebb és gyengébb gépet akartam, de mivel nagyon jó áron adták és szép állapotban volt, végül mégis ezt vettem.

Vissza kell ugranunk az időben jó tizenöt évet, hogy megértsék, mi bajom van a motorokkal. Persze én voltam a hülye, tudom, hiszen nulla tudással ültem fel trikó nélkül, rövid gatyában és strandpapucsban egy Honda Shadow-ra de akkor és ott, mikor fél nappal később a testem felületének mintegy ötven százalékát összefüggő seb borította, inkább úgy döntöttem, a motorok rossz, gonosz szerkezetek és én nem is kérek belőlük többet.

Aztán eltelt kábé tíz év, és nem bírtam tovább. Budapesten egyre nehezebb autóval közlekedni, elegem lett. Motort azonban mégsem vehet az ember azonnal, mert az veszélyes, vettem hát egy 50-es Vespát; megtanulni jó lesz - gondoltam. Ám alig mentem a robival 2 kilométert, rögtön elütöttek. Ezúttal nem én voltam a hibás, csak mentem egyenesen, egy friss jogsis fiatal srác pedig egyszerűen elgázolt: eleven testemen és kicsiny robogómon keresztül próbált meg bekanyarodni balra.

Mint Starsky bucskáztam át a motorháztetőn és gurultam le a túloldalon. Ezúttal volt rajtam ruha, sőt bukó is, és csodák csodája egyetlen karcolás nélkül megúsztam a dolgot, még a mobilom sem tört össze. A robogó azonban banán alakú lett. Már csak röhögni tudtam a dolgon. Tíz év rettegés után úgy döntök, hogy mégis belevágok, erre három perc múlva elütnek. Csak azért is vettem egy másik robogót, méghozzá azonnal.

A második robival minden rendben volt, három év után azonban elfogyott a türelmem, meguntam, hogy minden két vagy annál több sávos úton zsákmányállat legyek, és kizárólag az autósok jóindulatán múljon, hogy életben maradok-e, vettem hát egy 125-ös Honda Dylant. Ez ám a gép! Négy ütem, 100 feletti végsebesség, ezzel már lehet döngetni rendesen! Két év alatt untam meg. Nem volt vele az égvilágon semmi baj, egyszerűen csak nem gyorsult. Pont az élmény hiányzott. Na, ekkor jött a motor.

34 éves fejjel az ember már megfontoltabb, úgy érzem, ha 19 évesen nem esek akkorát, talán már nem is élnék - autóval is csináltam jó pár hülyeséget, sokszor csak a kasztni vagy a jószerencse mentett meg, ugyanez motorral életveszélyes lett volna. Persze nagyon hiányzik a rutin, de még mindig jobb rutintalanul, mint holtan.

Mindjárt elkezdem a motor sulit, ígérem, csak még egy apróság. Annak idején, mikor már azt hittem, nagyon tudok vezetni, jött valaki, aki tényleg tudott, és megmutatta, hogy valójában fogalmam sincs az egészről. Aztán foglalkozott velem, később elkezdtem versenyezni, és szépen lassan tényleg megtanultam vezetni; persze nem úgy, mint a profik, de azért egészen tűrhetően. Na, ezért döntöttem úgy, hogy a motorral inkább kihagyom a sötétben kóválygós időszakot, és azonnal az iskolában kezdem a pályafutásomat.

Szombat reggel találkoztunk a Tököli Reptér előtt a többiekkel. 12 tanulni vágyó motoros – Yamaha SR 250-estől az R1-ig volt ott mindenféle gép – várta az eligazítást. Mindkét oktatónk rendőr. Horváth Balázs aktív, és bár mostanában rengeteget oktat, sok időt töltött az utcán két keréken. Fiedor Feri sosem büntetett meg senkit, ő kizárólag a motoros rendőrök képzésével foglalkozik, nemzetközi tanfolyamokon szerezte a képesítését és ment már vagy félmillió kilométert, szóval lehet bízni a szavában.

A Motorshow 1 kétnapos tréningjének a lényege, hogy nagyjából ugyanazt a kiképzést nyújtják nekünk, civileknek, amit a motoros rendőrök is kapnak. Persze mi nem tanuljuk meg fedezéknek használni a motorunkat és lőni sem fogunk a nyeregből, de motorozástechnikából megkapjuk ugyanazt az adagot, amit ők.

Néhány bemelegítő gyakorlattal indítottunk: állva motoroztunk, egy kézzel, áttettük a lábainkat az egyik majd a másik oldalra, meg ilyenek. Elképesztően hülye érzés volt. 95%-ig biztos voltam benne, hogy nem fogok elesni, de ott volt az az 5%, ami azért aggasztott rendesen. Végül a bemelegítés rendben lezajlott anélkül, hogy bárki is elesett volna. Érdekes, hogy másnap reggel ugyanezeket a feladatokat már beszélgetve, hülyéskedve csináltuk végig, nem tudom, azért-e, mert már másodszorra próbálkoztunk, ezért nem volt olyan idegen, vagy azért, mert a többi feladat miatt addigra nagyobb biztonságban éreztük magunkat a motoron.

Az iskola további részében megtanultunk szűk helyen kanyarodni, vészfékezni és akadályt kikerülni, vagyis csupa olyan technikát, ami nagyon jól jön az embernek a városi közlekedés során. Ez így egyszerűen hangzik, de valójában a két nap is csak arra volt elég, hogy pontosan megértsük, mi az, amit mostantól gyakorolni kéne.

Megtanultuk az eltolásos technikát, mikor az ember teste nem mozdul, csak a motort vágja le maga mellé, úgy fordul el, megtanultunk nagyon lassan, stabilizáló hátsó fékkel manőverezni rendkívül szűk helyen, belekóstoltunk a vészfékezés rejtelmeibe, hogy milyen is az, amikor a két fék összehangolt munkájával a lehető legrövidebb úton próbálunk meg megállni, és megtapasztaltuk, mennyivel könnyebb kikerülni nagy sebességnél egy akadályt, ha a kuplunggal tehermentesítjük a hátsó kereket.

Nagyjából ennyi történt két nap alatt. Nem tűnik soknak, mégis nagyon hasznos volt; nem csak nekem, azoknak is, akik már 15 éve motoroznak. Egyrészt megtapasztalhattuk, hogy mit tud a motorunk – nekem egyszer még a lábtartóm vagy sztenderem, vagy mittudoménmim is leért, és rájöttem, hogy a gumim és a motorom futóműve sokkal többre képes, mint azt sejtettem. Másrészt a második nap végére úgy éreztem, mintha a GS500 vagy 50 kilót leadott volna a súlyából. Sokkal kezesebb lett, könnyebben irányítható.

Két nap azonban távolról sem elég, nincs mese, neki kell állni gyakorolni, hogy tényleg biztos legyen a kezem. Motoros barátaimmal már bójákat is vettünk, hiszen bőven van még hová fejlődni. Ha pedig az alapok megszilárdulnak, lehet menni tovább. A Motorshownak is van egy magasabb szintű képzése, és a Motoros Akadémiának is, ahol Papp Tibi járt. Valószínűleg mindkettőt kipróbálom.

Végezetül két rövid történet a GS500-ról. Amikor megvettem, az összes haverom röhögött. Varrógépnek és fűnyírónak nevezték, és mondták, készüljek fel rá, hogy motorosok között ez lesz a standard fogadtatás. A suliban délutánra bizony törte már az ülés a fenekem. Mikor ennek hangot adtam, Balázs, az oktató csak ennyit mondott: miért nem vettél motort?

A másik sztori főszereplője Peti, aki egy R1-essel jött az iskolába. Nézegette a motorom, és folyamatosan dicsérte. Milyen szép, hogy egyben van, milyen kompakt, milyen praktikus, meg ilyenek, majd a végén kibökte: pont ilyen kéne a csajomnak. És az a szomorú, hogy ő még csak nem is heccelt. Sebaj, nekem a fűnyíró is megteszi még egy-két évig, aztán később, sok tanulás után jöhet majd valami komolyabb.