Szexi mangalányok a gépvilágban

CIMAmotor 2010 kiállítás, Csungking

2010.10.22. 11:21 Módosítva: 2010-10-23 10:20:32
Motoron vonultam be a megnyitóra, naná. Kicsi kínai emberek Harley-kkel birkóztak. A csajokat többet fényképezték, mint a motorokat, már amikor hozzájuk lehetett férni. Ja, és ez szakmai nap volt, a nagyközönség pénteken és szombaton érkezik. Hogy hova tesznek annyi embert, én nem tudom.
hirdetés
   

Korán akartam kelni reggel, de nem sikerült. Persze alig kaptam taxit a reggeli csúcsban, és beleszaladtunk egy kis dugóba is, így csak 15 perc alatt sikerült megtenni a tíz kilométeres utat a csungkingi belvároson át. A hazai viszonyokhoz szokva én 30-ra számítva indultam el, így bőven odaértünk a kiállítási központba, amelynek a kerítésénél egy nagyobb csapat motoros gyülekezett.

Mindegyik gépre rá volt kötözve gój-módra egy-egy piros zászló, a változatos ruhákba öltözött emberek meg mosolyogtak, mint a tejbetök. Azonnal közéjük vetettem magam, mire nagy kurjongatások közepette rám ugrottak, de szerencsére nem a szüzességemet akarták, hanem csak fényképezkedni. Legalább száz motoros mutogatja e percben is a haveroknak, hogy milyen csúnya is tud enni egy ilyen szőrös európai ember.

Még mindig ott csoportosulnánk, csak már sörrel a kezünkben, ha nem adta volna ki egy főbika a jelet, hogy indulás a megnyitóra. Hát, már ne hagyjatok itt, drága csungkingi barátaim, rikkantottam, és fölpattantam egy széles vállú, alacsony férfiú mögé, aki erre nem számított, és majdnem felborultunk álló helyben. Aztán nekilódult a sor, mentünk volna mi is, de kétszer is lefulladt a kábé négy lóerős járgány.

Harmadszorra ügyes kuplungmunkával sikerült felvenni a ritmust, és betagozódni a tágas térséget elözönlő áradatba. Mint ott végre megtudtam, a környékbeli – a fogalom tágan értendő – motoros klubok tagjaiból állt össze a piros zászlós, sokszínű sereg, a zászlókon a klubok nevei lengedeznek. Kilencre felsorakoztunk a színpad előtt, ahol közölték, hogy tízkor lesz a megnyitó.

Elmentem intézni a regisztrációmat, és közben fél tízkor orvul elsütötték a konfettiágyút, majd szélesre tárták a bejáratokat. Szomorkodásra nem volt idő, mert irdatlan mennyiségű látnivaló és egy kedves csaj várt rám odabent, Szun Lin, a csungkingi egyetemista, kísérőm és fordítóm három napon át.

A kiállítótérbe lépve elöntött az ingeráradat, és a következő két órát azzal töltöttem, hogy megtanuljak benne úszni. Ismeretlen jelek rikítottak mindenütt, igen színes fények villództak, és irdatlan hangerővel szólt a zene. Ez utóbbi sokat segített abban, hogy végképp ne értsük egymás szavát a reménybeli riportalanyokkal, így a lelkes mutogatáson kívül nem sokra jutottunk. Végül beláttam, hogy az árral szemben úszni nagyon fárasztó, így hagytam, hadd vigyen a sodrás.

Szun Lint megkértem, hogy amerre járunk, gyűjtsön be angol nyelvű prospektusokat. Amelyik cégnek nincs, attól a kínai nyelvű is jó lesz, bár nem tudom mire. Én meg nekiláttam a hoszteszeket fotózni, arra gondolva, hogy délelőtt biztosan szebbek, mint délután, mert még nem fáradtak.

Kábé húszpercenként váltották egymást, finom vonásaikra szelíd fegyelmet erőltetve tűrték, hogy kiguvadt szemű (már amennyire ez Ázsiában lehetséges) férfiak fényképezzék őket egészen közelről, ami inkább pornográfia már, semmint finom erotika. Na de nem is selyemfestő-kiállításon vagyunk, hanem motoroson, és különben is, az vesse rájuk az első villáskulcsot, aki ellen tudna állni egy megelevendett manga-babának.

Már azt hittem, mindössze annyi tudást hozok magammal a messzi Keletről, hogy a kínai motorok szép színesek, de szerencsére megkezdődtek a sajtótájékoztatók. Az már korábban kiderült, hogy a CIMAMotor Kína legnagyobb szakkiállítása, amin egyébként nincs mit csodálkozni, mert a hatalmas ország motorkerékpár-gyárainak a fele a városban és környékén működik, így kiállítókat szerezni nem lehet nagyon nehéz. Megtaláltam Papp Tibi kedvencét, a vízpumpás Lifant is.

Az idei show-ra négyszázan hozták el a termékeiket, ebben a számban természetesen az indexbura-fröccsöntők és a kesztyűvarrók is benne vannak. A nagyok persze nagyon nagyok: a Dachang Jiang Group például évi hárommillió motort állít elő, ezek egy részét 70 országba exportálja.

A helyi nagymenőt egy nemzetközi nagyágyú követte a sajttájon. A Harley-Davidson pekingi vezérképviseletének igazgatója, David Foley azt fejtegette: eljött az idő, hogy a HD komolyan vegye Kínát, és Kína komolyan vegye a HD-t. Vagyis: a két évtizede száguldó gazdaság kitermelte azt a gazdag, fizetőképes réteget, aki a feltűnést is szereti.

Megindultak tehát a Harley-vásárlások, és a cég ügyes marketinggel fűti a piacot. Sorra alakulnak a kereskedések, a klubok, a közelmúltban többezer kilométeres országjáró túrán népszerűsítették a szabadidős motorozást. A CIMAMotorra is elhozták a őket, és el kell ismerni, hogy bukik rájuk a nép, persze a többség úgy, ahogy én Julia Robertsre: óvatosan megsimítanám a gerince mellett a finom bőrét egyszer, na jó, kétszer, de hogy az enyém legyen teljesen, és meghajthassam, mint Singer a varrógépet, azt el sem merem képzelni.

Egy kolléga megkérdezte, hogy nem zavarja-e a kínai államhatalmat, hogy a HD az individualista szabadság és a lázadás szellemét hozza el az országba. Erre azt a választ kapta az illetékestől, hogy Harley-t csak a nagyon gazdag emberek tudnak venni, azok meg nem szoktak lázadni. Plusz, a chopperezés valójában növeli a közösségi érzést, hiszen a művelői klubokba tömörülnek. Na, ez meg milyen igaz. Kínaival ne vitatkozz!

A közösségi életből kicsit később ízelítőt is kaptunk, a bankettre meghívott kínai Harley-sok ugyanis színt vittek az estébe. Miután a Kínában szokásos módon – mindenki egyszerre, fenékig! - körbeköszöntötték a házigazdákat és egymást, zenekari kísérettel kétszer is elénekelték a kínai motoros himnuszt, aminek a dallamvezetése erősen emlékeztet a Michael Jackson-féle We Are The World megaslágerre (a Hofi-verzióban: Piál a Föld), amire jól lehet hullámozni. Nem tudom, karaoke volt-e később, mert este tízkor én eljöttem, cikket írni, hogy a tisztelt olvasó ma se unatkozzon.

A következő alkalommal, remélhetőleg holnap, komolyabb témával folytatjuk: úgy néz ki, sikerült kideríteni, hogy miért nem talál egymásra motorügyben Kína, Európa meg Amerika. Továbbá rámutatok a szomorú tényre, hogy nyomják a motorosokat Kínában, mint otthon Krahácsot. Levezetésképpen ellátogatunk egy pörgős motocross-versenyre, merthogy ilyen már van, méghozzá országos bajnoksági formában.

A cikk előzménye: Kína lenyom és felőröl minket is

A tartalom támogatói:

hirdetés