Világbajnok. Semmit nem bánt meg

Interjú: Freddie Spencer

2011.10.09. 06:41
Négyéves lehettem, amikor apám először vitt be a selyemgyárba. Mindenkinek saját munkapadja volt. Az övé felett egy kiragasztott plakát díszelgett, rajta motorossal. Kérdeztem, ez meg ki? Mire ő: Freddie Spencer, a világ egyik legjobb versenyzője. Akkor nem sokat mondott a név, de 24 évvel később a sors úgy hozta, hogy együtt, közös áhítattal utaztam apámmal Trevisóba, hogy találkozzam fiatalkori kedvencével és leüljünk beszélgetni.

Freddie, hogy kezdődött a karriered?

Négyéves koromban kezdtem el motorozni, apám is versenyzett, mielőtt megszülettem. Nagyon inspirált, hogy kijártunk a testvérem dirt track versenyeire.

Ki segített abban, hogy versenyző légy?

Tizenhét éves koromig az apám szerelte a motorjaimat, így teljesen egyértelmű, hogy ő.

Miért döntöttél úgy, hogy átjössz Európába? Hiszen a pilótákat tekintve igencsak erős volt akkoriban az amerikai bajnokság.

Talán, de a világbajnokság jobban érdekelt. A dirt track valóban erős volt az USA-ban, de a pályaversenyzés nem annyira. Sokkal jobban motivált az, hogy Kenny Roberts átjött Európába és megnyerte a vb-t. Csodálatos érzés volt, amikor először itt voltam – Brands Hatch-ben a Trans Atlantic bajnokság első napjának első futamán megszereztem a győzelmet.

Az egyáltalán nem mozgatott meg, hogy olyan sztárokat győzhess le az USA-ban, mint Dick Mann vagy Yvon Duhamel?

Mindig is a legjobbak ellen szerettem volna versenyezni, erre pedig csakis a Grand Prix a megoldás. Persze mentem '80-ban a Trans Atlantic szériában, de akkor az a mostani Superbike-vb-vel volt egyenrangú, tehát ott is a legjobb versenyzők álltak rajthoz.

1980-ban, '81-ben és talán még '82-ben is részt vettél mind az amerikai Superbike bajnokságban, mind a Grand Prix-n. Nem okozott problémát az óriási különbség a két motor között? Hiszen az egyik kicsi, könnyű, kétütemű GP motor, míg a másik egy nagy, nehéz, ezres négyütemű.

Óriási különbség volt, ez tény, de szerencsére ez nekem soha nem okozott gondot. A csapatom sem szólt bele, egyébként pedig '82-ben, az első teljes Grand Prix-szezonomban kizárólag a Daytona 200-on vettem részt. Viszont ehhez köthető egy nagyon tanulságos sztori: 1982 végén közöltem a Hondával, hogy a következő évben indulni akarok Daytonában, de csak a 200 mérföldesen, az új 3 hengeres GP Hondával.

Úgy döntöttem, hogy Superbike-ban nem állok többé rajthoz, mivel pont akkor volt az USA-ban a szabálymódosítás, 1000-es motorok helyett csak 750-esekkel lehetett indulni. A Honda ennek ellenére elhozta nekem Daytonába az új V4-es Interceptort. Miután kipróbáltam, az összes addig felhozott érvem, hogy a Superbike motorok nagyok, nehezek, túl erősek, nem megfelelő gumikon futnak és futómű sem a legtökéletesebb, mind kútba esett.

Egyszerűen imádtam azt a gépet, és rájöttem, hogy mégsem okoz különösebb problémát váltani a kétféle konstrukció között. A döntésemre most is büszke vagyok, mert '83-ban és '84-ben is megnyertem a Superbike versenyt, '85-ben pedig a Daytona 200-at.

Daytonát leszámítva motoroztam még az USA-ban minden év júliusában, Laguna Secában, mert otthon nem volt GP-futam. Ezeken a versenyeken természetesen Roberts, Rainey és a többiek is rajthoz álltak, hiszen mindenki meg akarta mutatni magát a hazai közönség előtt.

Nagyon fiatalon, 18 évesen jöttél Európába. Nem volt honvágyad?

Nem igazán, csak a versenyzésre koncentráltam. Emlékszem, az első versenyem Belgiumban, Zolderben volt. A pálya melletti szállodában nem volt televízió, néha a kajával is akadtak gondjaim, hazatelefonálni meg egyszerűen lehetetlen volt. Próbáltam gyorsan hozzászokni az itteni dolgokhoz, ami nem volt nehéz, mert naponta körülbelül egyórányi szabadidőm volt.

Teljesen egyedül voltál, otthonról senki nem kísért el?

Nem, tök egyedül voltam, az egyetlen, akit ismertem, Erv Kanemoto volt, a főszerelőm. Annyiban talán könnyebb volt, hogy amikor 1982-ben elkezdtem a szezont, már saját lakóautóm volt. Egyébként nagyon erősnek kellett lennem, főként mentálisan, hiszen ha az elejében akartam motorozni, akkor extrém gyorsan kellett alkalmazkodnom. Ez rengeteg áldozattal járt, de hát ezt akartam, nem sírhattam.

Rögtön a második teljes szezonodban, '83-ban, megszerezted a királykategória világbajnoki címét, így te lettél a legfiatalabb bajnok az 500-as géposztályban. Hogy élted meg?

Rendkívüli érzés volt és nagyon megkönnyebbültem, hiszen elvárták tőlem, hogy megnyerjem a világbajnokságot. Csodálatos volt, hogy így nem csak a saját, hanem még rengeteg ember álmát váltottam valóra, főként Mr. Hondáét. Előtte már találkoztam vele személyesen, úgy 17 lehettem, amikor megnézett Daytonában.

Szoicsirónak két álma volt, az egyik, hogy megnyerje az Isle of Man TT-t, valamint, hogy megszerezze a címet az 500-as géposztályban. A TT-győzelem összejött. Úgy tűnt, hogy a 60-as években az 500-as cím is meglehet Hailwooddal, de mégsem így történt. Erre sokat kellett várnia, mivel én nyertem az első 500-as vb-címet a Hondának, '83-ban. A mai napig boldog vagyok, hogy ezt az ajándékot tőlem kapta meg.

Mesélnél valamit az 1983-as Svéd Nagydíjról, amikor állítólag összeakadtál Robertsszel az utolsó körben? Néhányan úgy gondolják, hogy emiatt nyerted te a bajnokságot.

Ez mind hülyeség. Még egymáshoz sem értünk, nemhogy összeakadtunk. Az újságírók szeretnek túlozni meg különböző történeteket kitalálni. Három-négy kör lehetett hátra a leintésig, és tudtam, hogy semmi esélyem megelőzni Robertset, hiszen Anderstorp egy nagyon trükkös pálya.

Rájöttem, csak úgy tudok elmenni, ha az utolsó körben, az utolsó kanyarban belül maradok. Mivel ez egy döntött kanyar, nagyon óvatosan kellett belemenni, mert ha kisodródtál a szélére, a döntött ív és a célegyenes találkozásánál a motor eleje szinte kiesett alólad, ezért vagy egy kerékre állt, vagy kegyetlenül beszitált. A trükk az volt, hogy olyan szűken fordulok, amennyire csak tudok.

A kijáratnál a legkisebb szintkülönbségen sikerült átvezetnem a motoromat, tehát tökéletes manővert hajtottam végre. Robertsnek nem sikerült ennyire pontosan. Egyébként három körön át tanulmányoztam ezt a helyet, mint egyetlen lehetséges előzési pontot. A bemenetnél mikor melléértem, nem csináltam mást, mint figyeltem Roberts kezét, hogy mikor nyúl a fékre. Persze kivártam és egy hajszállal később sikerült fékeznem. Hát nagyjából így szólt a pontos történet.

1984-ben a Honda előállt egy teljesen új 500-as motorral, amellyel végül nem tudtad megvédeni a címed.

Rengeteg problémánk volt abban az évben. Kezdésképp felrobbant a kerekem Kyalamiban, az év első versenyén. Ezt követte Misano, amit megnyertem. Majd ismét buktam Doningtonban, a Trans Atlantic versenyen, ahol a lábamat törtem, így képtelen voltam rajthoz állni Spanyolországban. Mindössze hat versenyen voltam ott a tizenkettőből, és ötöt meg is nyertem, egyszer meg másodikként értem célba. Ezenkívül szezon közben Laguna Secában a kulcscsontomat törtem, mert buktam egy nagyot a dugóhúzóban. Gyakorlatilag négyből két versenyen tudtam elindulni a szezonkezdésnél.

A keréktörés egyébként érdekes történet. Ez volt a legelső karbonból készült felni, előtte rengeteget tesztelték pályán. Igen ám, de Daytonában nem, ott pedig egészen más erőhatások érik a kerekeket. A versenyen igen jó iramban épp Robertset üldöztem, amikor úgy kilenc körrel a vége előtt némi vibrációt éreztem a falon. Azt hittem, a váz, bár utólag kiderült, hogy már ekkor megrepedt a kerék. Aztán hat körrel a vége előtt elrepedt a kipufogóm és lelassult a motorom. A futamot befejeztem, de később kiderült, hogy ez mentett meg attól, hogy felkenődjek a falra, mert a kerék szétesett volna. Így mindez Kyalamiban történt meg, mindjárt az első vagy a második körben az edzésen, és estem egy jó nagyot.

1985-ben viszont visszavágtál. Megszerezted az 500-as aranyat, plusz ezzel párhuzamosan a 250-es vb-címet is. Hogy jött ez össze?

Az egész az én ötletem volt, részben azért, mert 1979-ben motoroztam utoljára 250-essel. Nem is jutott eszembe, egészen addig a napig, 1984 júniusáig. Assenban volt a futam, amit az új négyhengeres, kísérleti NSR Hondával nagyjából kilenc másodperccel vezettem. Az egyik hengernél viszont valami elszállt és ki kellett állnom a boxba. A szerelők megnézték, valamit javítottak és visszaküldtek a pályára. Mikor a futam végén kiálltam, odajött hozzám Kanemoto és a komplett, versenyzésért felelős vezérkar. Gondolom, azt hitték, hogy jól felhúztam magam. Ehelyett levettem a sisakot és közöltem velük, ha már úgyis van egy 250-esünk, akkor jövőre két kategóriában szeretnék indulni, 500-ban és 250-ben.

A negyedliteressel mindössze három ponttal végeztél Toni Mang előtt a bajnokságban. Ennyire szoros volt?

Annyira azért nem, mindössze az történt, hogy az utolsó két versenyen már nem tudtam indulni, mert eltörtem a kezem Silverstone-ban, a 250-esek edzésén. Szerencsére volt akkora előnyöm, hogy így is megnyertem a bajnokságot. Ezt követően soha többé nem versenyeztem 250-essel.

Mindhárom világbajnoki címedet Erv Kanemoto felügyelete alatt szerezted. Hogy kerültetek egyáltalán kapcsolatba?

Az apámnak köszönhetően. 1977-ben Közép-Ohióban volt versenyem, amikor apám odament Kanemotóhoz és arra kérte, hogy dolgozzon velem. Ő akkoriban Mamolát segítette, de megígérte apámnak, hogy megnéz verseny közben. Végül elvállalta. Persze ez nem volt ennyire egyszerű. Tudom, hogy apám mindent feltett egy lapra annak érdekében, hogy sikeres motorversenyző legyek, 12 éven keresztül egy csomó pénzt ölt a karrierembe. Úgy gondolom, nagymértékben szükség volt a rendkívüli magabiztosságára, valamint rábeszélő készségére ahhoz, hogy Kanemoto elvállaljon, de sikerült.

Mi a véleményed a mai MotoGP-ről, összehasonlítva azzal a sorozattal, amelyben te is mentél?

A helyzet szinte ugyanaz, mint volt akkoriban. Most is rendkívül veszélyes sport, és csak a legbátrabbak viszik vásárra a bőrüket. Tudom, sokan ellenezték az elektronikát, de hidd el nekem, azokban a 990-es, most pedig a 800-as motorokban egyszerűen szükség van az elektronikára. Ennyire erős gépeket képtelenség lenne a határon vezetni a kütyük nélkül.

Azt nem mondanám, hogy jobb volt az én időmben, legfeljebb más. Arra, hogy pénzközpontú az egész, azt kell mondanom, hogy a mi időnkben sem volt ez nagyon másképp. Tudod, a pénz sok mindent befolyásol. Vagy elfogadja az ember, vagy nem. Úgy gondolom, hogy a legfontosabb minden esetben az, hogy az általad vélt leghelyesebb döntést kell meghoznod úgy, hogy emiatt később ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Annak idején azért választottam Mr. Hondát, mert úgy ítéltem meg, hogy ő tudja számomra a legjobb motort és a legjobb csapatot biztosítani. A pénz adott esetben rendkívül sokat segíthet, így ha nincs belőle elegendő, akkor bizonyos korlátokat nem fogsz tudni átlépni, főleg egy technikai sportban.

Mi a véleményed a jelenlegi MotoGP-versenyzőkről? Ki lehet a jövő sztárversenyzője?

Nem tudom, viszont minden versenyzőt nagyon tisztelek, aki a MotoGP-ben motorozik. Nagyon jónak kell lenned, ha ott szeretnél lenni. Tisztelem Rossit, Stonert, Lorenzót és Pedrosát. Minden évben van három-négy srác, akik esélyesek a vb-címre. Rossit azt hiszem, nem kell bemutatnom senkinek, Stoner a Hondával ismét bizonyítja, hogy mennyire jó motoros. Lorenzo tavaly világbajnok lett, aki pedig egyszer itt vb-címet szerez, biztos, hogy különlegesen jó versenyző.

Mégis talán Danit emelném ki. Emberfeletti, amit a 160 centijével és 51 kilójával művel a pályán. Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, mennyit szenvedtünk, ha egy nagymotorral kellett gyorsan menni és a határokat feszegetni. Ezért is gondolom, hogy rendkívüli tehetség.

Jó irányba halad a MotoGP?

Ismét egy érdekes váltás elébe nézünk. Jövőre visszatérnek az ezresek, valahol azt olvastam, hogy 16, esetleg még több csapat fog rajthoz állni. Ez így, első hallásra teljesen jónak tűnik. Én teljes mértékben egyetértek azzal, hogy szükség van változtatásra és újításra, hiszen ha ilyen kevesen tudnak meccselni, mint most, akkor tulajdonképpen elveszítjük a lehetőséget, hogy új tehetségeket ismerjünk meg, sőt, azt is, hogy majd közülük kerül ki a jövő bajnoka. Tisztában vagyok vele, hogy mindig a legjobb négy a legérdekesebb, de talán izgalmasabb lenne a sorozat akár harminc emberrel is.

Miért nem sikerült a '85-ös dupla világbajnoki cím megszerzése után még egy futamot nyerni? Többen beszéltek kiégésről…

Lehet benne valami, hiszen 1985-ben pont húsz éve motoroztam. Az elég sok, mivel átölelte a teljes gyerekkoromat, egyfolytában utaztunk, nem volt egyszerű. Mégis inkább úgy gondolom, hogy a sérüléseim miatt tört ketté a karrierem. Előző évben megsérült a csuklóm, a vállam, és a sérült idegek nem jöttek többé helyre. Ennek ellenére nagyon készültem a '86-os szezonra, hiszen végigedzettem a telet egészen a szezonkezdésig. Azon a télen egyáltalán nem volt tesztlehetőségünk, a futam előtt mindössze két héttel próbálhattam ki a motort először.

Úgy tűnt, minden rendben, az év első versenyén rögtön pole pozíciót szereztem, körrekordot motoroztam és a versenyt körülbelül 11 másodperccel vezettem, amikor elkezdett fájni a csuklóm. Iszonyatos fájdalmat éreztem, koncentrálni sem tudtam, így fel kellett adnom a viadalt. Az orvosok megállapították, hogy nagy a baj. Kényszerpihenőre ítéltek, amit be kellett tartanom. Ekkor megszakadt a pályafutásom.

Mik a terveid?

Most szeretnék minél több időt a gyermekeimmel tölteni. Most itt vagyok Olaszországban, a jövő héten Angliában leszek, szóval akad tennivaló. Sokat találkozom rajongókkal, aminek külön örülök, mert még ma is rendkívül jó a kapcsolatom velük. Talán egyszer folytatom a versenyiskolámat is, de most, tizenkét év után az is szünetel és bevallom, jólesik.

Mennyi időd van manapság motorozni?

Az idén még nem motoroztam, tavaly is csak 5 napot tudtam pályán tölteni.

Mit gondolsz, van arra esély, hogy valamelyik gyermekedből motorversenyző legyen?

A fiam nagyon tehetséges, jól motorozik. Connornak hívják és kilencéves, valamint van egy lányom is, ő tizenkét éves és Jordannak hívják. Igazából azt csinálnak, amit szeretnének. Ha Connor motorversenyző lenne, támogatnám, de ha gokartozni szeretne, abban is. Egyébként nagy golfrajongó, úgyhogy ki tudja, lehet, hogy egyszer profi golfozó lesz belőle.

Van valami, amit esetleg ma másképp csinálnál?

Nézd, az ilyen visszatekintésekben mindig van olyan döntés, ami vitathatónak tűnik. Az élet ilyen. Egyébként 50-50 százalék esélyed van arra, hogy éppen jó vagy rossz döntést hoztál.

Én voltam a legfiatalabb 500-as világbajnok, sikeres, ünnepelt versenyző, és akkor már húsz gyönyörű szezont tudhattam magam mögött. Úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy semmit nem bántam meg és most sem döntenék másképp.