Huszonhétszer szúrták meg

2011.12.06. 07:25
Huszonhét késszúrást kapott Afrikában, mégis visszatér. Hetedik alkalommal utazik a fekete kontinensre, de bízik benne, hogy most is túléli, bár mindent megtesz ellene. Szirmai Gábor nem viccel: házi készítésű biciklivel indul, majd egy világháborús motorral fejezné be a dzsungeltúrát.

Állunk a hideg pincében, valahol Budán. Gábor kellemes középtempóban mesél. Percről-percre mélyebbre csúszom a kalandba, egyre jobban átérzem a visszaemlékezésekkel tarkított történetet. Az, hogy egy férfi elindul Afrikába, nem egyedülálló. Az, ahogy ő teszi, nem csak egyedülálló, hanem hihetetlen is.

Állunk a kerékpár mellett és elsőre azt sem hinném el, hogy a Moszkva térig képes lenne legurulni. Az elejétől a végéig bemutatja, és elkezdek bízni ebben az emberben – miért ne tenném: akármilyen szörnyűségesen néz ki a bicikli és akármilyen öreg a motor, már megjárta vele Ceylont, Vietnamot és Afrikát. Most miért ne sikerülne?

-Nem vagyok erős, ne lihegjük túl a szerepemet. Szerény tempóban haladok majd, a bicikli és a motor csak eszköz, hogy az ösvényeken és az utakon hatékonyabban haladhassak. A kerékpárt, ha lehet, felteszem a vonatra: ez biztonságosabb és gyorsabb, de a vasút alapjában véve is érdekel.

-Hogy készülsz fel egy ilyen, korántsem hétköznapi, az utazási irodás mindennapoktól ennyire elrugaszkodott útra?

-Nem nagyon tudok. Nem edzek, nem futok félmaratonokat, hogy formába hozzam magam. Régi útikönyveket olvasok, szeretek visszatérni a hetven-száz-százötven éve megírt helyekre, megnézni mi változott.

Most leginkább a kerékpárommal foglalkozom, hisz a motor már úton van. Egy ferences-rendi misszió csomagjai között utazik Kongóba. Úgy tervezem, hogy december és január hónapban tekerek, majd ott váltok és a 350-es DKW-val folytatom az utat. Március közepén szeretnék hazatérni. Biztos vagyok benne, hogy így belecsúszom az esős évszakba, de majd valahogy lesz – ha más nem, elvonulok egy tető alá és írok – az öreg írógépem természetesen velem lesz.

-Látom, rengeteg az érdekes megoldás, számos bontott és újrahasznosított alkatrészt építettél be. Melyik a bicikli legöregebb eleme?

-A sebváltó 1938-as, nem billesített (szerk.: Bill Gates és hasonszőrű társai által gyártott tömegtermék). Teljesen zárt, ujjnyi fogaskerekek vannak benne. A német bakáknak gyártották, bár az olasz belsaglieri katonai alakulatnál már az első világháborúban használtak ilyesmit. Szinte lehetetlen tönkretenni. Bowdenek sincsenek rajta, mert azt gyűlölöm, a könnyebben javítható rudazat híve vagyok.

Egyedi tervezésű, de tudom, hogy visszataszító; ez nem véletlenül ilyen csúnya. A foltos festés, a csúf hegesztések csak elriasztják a tolvajokat – Afrikában erre különösen érdemes figyelni. Amellett, hogy így néz ki, azért jól működik: a tangenciális geometriájú rugózással változtatható az előfeszítés és a csillapítás. Nincs feszültség, sehol sem nyíródik vagy kopik feleslegesen, sőt, a csomagok is csillapítva vannak, ami például a kameráknak nagyon fontos – ha tehetem filmes képeket készítek, szintén régi eszközökkel. (A galériában levő motoros képek Szirmai Gábor egy korábbi szaharai útján készültek, hagyományos, analóg technikával.)

A legöregebb alkatrész viszont az 1905-ben gyártott dugó. Megegyezik a mai szabvány jackkel, de ez régi telefonközpontból való – sosem fog tönkremenni vagy megtörni, az örökkévalóságnak tervezték.

Most a nagyfeszültségű vezetékeken dolgozom. Az első kerék agyába épített áramfejlesztő táplálja a váz mellé, a kis hengerbe szerelt elemeket. Van itt egyenirányító is.

Afrikában ha elhagyod a lakott terület, falkaként követnek a feketék. Hárman, öten, százan. Kíváncsiak, nem láttak még európait egymagában, koszosan egy romon utazni. Aki ott fehér, az puskával, dzsippel és kísérővel jár. Aközött, hogy csak megnéznek, kirabolnak vagy megölnek, nagyon vékony a választóvonal. Engem huszonhétszer szúrtak meg.

2002-ben, amikor Csepel teherautóval jártunk Afrikában, egy utolsó fürdésre indultam a tengerpartra. Dahomey térségében máig jelen van a párducembereknek hívott szekta. Ők támadtak meg, többször megszúrtak, még a nemi szervemet is. Meg tudtam lépni, mert összevesztek a holmimon. Egy kis táskával, amiben az irataim voltak, bemenekültem a tengerbe. A repülőgépre csak azért jutottam fel, mert a légikikötő francia parancsnoka felismert; néhány héttel azelőtt már találkoztam vele északon. A gépen két biztonsági őr kísért Párizsig – a sebeimet csak idehaza varrták be a János kórházban.

-Hogyan védekezel, mit cselekszel, ha baj van?

-Nem sok mindent tudok tenni, inkább a motort vagy a kerékpárt készítem fel. Itt van a kormányon ez a piros gomb. Minden más kopott barna vagy zöld, naná, hogy a négerek ezt megnyomják. Ilyenkor aktiválja magát a gombra kötött sokkoló, és 50 ezer volt járja át azt, aki piszkálja. Ha sokan vannak, nem sok mindenre elég, bár az is fontos, hogy időt nyerjek.

Igazi bennszülöttek már nincsenek. Annak ellenére, hogy Kongó és környéke a kontinens legkeményebb helye, a civilizáció már ide is betette a lábát. Néhány éve még a rádió volt a bálványként imádott isten, most a mobiltelefon. A kínaiak kiépítették a hálózatot, most ez a legfontosabb a helyieknek – minden más, szállás, étel, nő csak ez után jön. A külvárosok és a félcivilizált részek az igazán rizikósak.

A rendőröktől sem lehet sok jóra számítani, azok a világ minden pontján egyformák. Egy korábbi utamon Entebbében volt szerencsém őket is megismerni. Éppen egy villáskulccsal a kezemben raktam össze a biciklit a reptér előtt. akkor is forrongások voltak a városban, így engem azonnal terroristának néztek, s elkezdtek faggatni hol vannak a társaim. Hiába mondtam, hogy egyedül utazom, pechemre a rendőr kétszer benyomta a biztonsági, kormányra szerelt adó-vevőm gombját.

Természetesen ez üres doboz, nem működik, csupán egy apró mp3 lejátszó van beleépítve. Attól függően, hogy hányszor nyomom meg a gombot, más szöveget sugároz a hangszóró. Nagyon hasznos lehet, ha elkezdenek közrefogni – úgy csinálsz, mintha beszélnél valakivel, de a gép válaszol, hogy persze, észleltük pozíciódat, megyünk érted. A rendőr persze pont ezt hozta ki a belőle, és hiába magyaráztam, hogy az csak egy felvételről szól: soká tartott megértetni vele, hogy tényleg nem vagyok semmilyen biciklis terroristacsoport tagja.

-Lássuk be, nem megszokott, hogy a mai világjárók ilyen spártai módon utazzanak. Téged mi vezetett el ide?

-Nagyon szegény gyermekkorom volt. Akkor az új eszközökhöz nem fértem hozzá, a régi viszont értéktelen volt, így senkinek sem kellett. Később megszerettem a ósdi, bill mentes technológiákat, így tudatosan keresni kezdtem a bevált, jól működő eszközöket és megoldásokat.

A DKW-t 1973-ban vettem. Tudom, hogy nem igazán jó motor, a kortárs BMW-k és Zündappok sokkal jobbak voltak. Azonban az egyszerű és szerelhető kétütemű megfelelő nekem. Mindig van velem pótalkatrész, pédául másik főtengely a váz elejére kötve – azon túl, hogy a sok régi tárgy tartósabb, lényegesen könnyebb elhárítani a hibákat is.

A biciklin is itt ez a fékkar. Mai szemmel érdekes, pedig nincs benne semmi újdonság. Balesetkor vagy a bozótban védi a kezet, emellett erős is – öreg katonai szabadalom, csak elő kellett húzni; nekem már régóta nagyon jól működik. A régi elektronikával ugyanez a helyzet – ez Budapesten és a dzsungelben is menni fog, Ceylonon és Kongóban is javítható.

A nyereg hetven éves, némi munka után tökéletesen használható. Rugózik, kényelmes, százszor többet ér a mai szivacsoknál. A tüskékre viszont nem találtam megoldást, pedig már habbal is próbálkoztam. Akár naponta ötször is átbökik a gumit – az őserdőben és a sivatagban egyaránt – a száraz a legrosszabb, védhetetlen.

-Fix útiterved van, vagy a helyszínen alakítod?

-Jártam már ezen a vidéken korábban is, de vannak olyan részek, amiket ismét megnéznék, hisz akkor kimaradtak. A Lualaba folyó mente kíváncsivá tesz, próbálom bejárni Dr. Thanhoffer Lajos – Kongó: orvosi táskával Afrika földjén című könyvében leírt helyszíneket. Utaztam már arra személygépkocsival, sőt, Csepel teherautóval is, de most megkeresném, mi változott azóta. Sok minden.

Amikor Magyarországon már földalatti volt, ez a vidék még fel sem volt térképezve. Az időjárás kemény lesz. Eső, pára, soha meg nem száradó penészes ruhák, férgek és rovarok – nem a nagy állatoktól kell félni. Azonban nem csak klimatikusan számít ez a kontinens legrosszabb részének. 57 éves vagyok, tudom, hogy nem lesz egészséges kaland. Oltásaim sosem voltak, azt eszem, amit találok – a poggyászom is csak a legszükségesebbekből áll.

-Előbb bicikli, aztán motor. Mikor cserélsz?

-Sajnos repülővel kell kiutaznom, ez drága és körülményes. Nem a repülést utálom, hanem azt, amivel jár. Akadékoskodnak az emberrel, ehhez elég, ha másképp néz ki, mint az átlag utas. Akadályozzák, zaklatják, de ehhez nem kell messzire menni, már Ferihegyen is törték el a bordám a hazaiak.

Sokkal szívesebben hajóznék, akár dolgoznék is a fedélzeten, de ez a fajta, Rejtő Jenő regényekben megismert romantika már nem létezik. Nem lehetsz nappal pincér, éjjel fűtő – csak a repülőgép marad, annak minden nyűgjével.

Az első két hónapot letekerem, ha sikerül. Ha megérkezem a misszióba, beállok kicsit segíteni. Építem az apácák törpeerőművét, megjavítom a malmot. Én is jól járok, ők is jól járnak – isteni finomakat főznek, a barangolás után ennyi civilizáció nagyon jól esik. Sajnos elég puritán körülmények között élek út közben, az európaiaknak szánt szállodák megfizethetetlenek nekem, az olcsóbbak meg nem biztonságosabbak a sátramnál.

-Mindig magad utazol?

-Általában. Háromszor volt társam, de egyik út sem sült el jól. Fiatalkori barátom, Szilágyi Gábor ceyloni utunk során fertőzést kapott, majd visszatérve Budapestre elhunyt. A másik kettő idő előtt hazajött, egyiknek a munkahelye nem tolerálta a hónapokig tartó távollétet, ami az ő szemszögükből érthető, nem is volt harag. Rossz szájíz a harmadik útitársam után sem maradt – ő feladta, elege lett a csóróságból, a sárból és a piócákból. Nem való mindenki ez a fajta életmód.

Ennek ellenére szeretném, ha most valaki velem tartana. Tudom, hogy szűk a határidő, de aki éppen ráér, jöjjön velem – Kongó nem a magányosoknak való, sőt párban sem annyira biztonságos. Ennek ellenére örömmel venném, ha valaki jönne. Lehet, hogy túlélnénk.