Egymillió kanyar, 2120 kilométer

Motorostúra Dél-Tirolban

2012.07.08. 07:14 Módosítva: 2012-07-08 07:17:58
Már nem bírtam tovább. Elegem volt abból, hogy mindig mindenhova céllal megyek. Ha szép helyeken járok, akkor is dolgom van ott. Most úgy akartam, hogy csak az ottlét láblógató öröméért legyek bárhol is.

Magam mentem. Ugyan szóltam egy-két havernak, jönnek-e; előzetes célnak Albániát vagy a lengyelországi Mazuri tavakat jelölve meg, de senki nem harapott rá. Sebaj, legalább lesz időm gondolkodni, és nem kell igazodni másokhoz. Az indulás előtt néhány nappal viszont én is lefújtam a két előzetes célt. Az egyik helyen túl meleg, a másikon meg túl sok focidrukker volt éppen.

Vasárnap kora reggel felpakoltam a Suzukit (amelyet még nem adtam el, de ilyenkor kifejezetten örülök, hogy még megvan), majd Verőcéről indulva Letkésnél áthajtottam Szlovákiába. Onnan Párkányon át Komárom, majd annak a magyar oldala, ahonnan Fehérvárra vitt az út. Itt a 8-asra ráfordulva Körmend irányában léptem át Ausztriába.

Országúton motoroztam volna Olaszországig, amiről úgy gondoltam, ideális lesz kirándulási, kanyargási célnak. A helyzet az, hogy az ötödik osztrák falunál felfőtt az agyam: mindenhol útjavítás, harmincas táblák, lassú haladás, traktorok és 36 fok volt – azt hiszem, ezek elég okot adnak egy autópálya-matricára.

Villach előtt személyesen is volt lehetőségem kipróbálni a Rettungsgassét: ugyan a magyar meg szlovák autósok értetlenkedtek, mi ez a két oldalra terelés, de jött a mentő, bepakolták a balesetet szenvedett lengyel motorost, aztán pikk-pakk húztunk is tovább – idehaza is be lehetne vezetni a kötelező mentősávot.

Az A2-ről Villach után fordultam le, bele a Karni-Alpokba: a térképen zölddel, vagyis festői útvonalnak jelölt 111-esre fordultam le. A Gailtal, vagyis a Gail folyó völgye igazán szép, hosszú lankás kanyarokból megyünk egyre feljebb a Presseger-tó irányába. A térség központja Hermagor, klasszikus hegyi település, szépsége önmagában elég a megállásra.

Kötschach-Mauthenen át visz tovább a 111-es. Kézenfekvő lehetőség kínálkozik az első hágóra, a Plöckenpass csak egy ugrás – én erről most lemondtam, mentem tovább. A Gailtal véget ér, kezdődik a Lesachtal: a tempót vissza kell venni, az út helyenként kétméteresre szűkül. Aki imádja a 180 fokos beláthatatlan fordítókat, kedvelni fogja a szakaszt.

Mivel nem tűztem ki semmilyen útvonalat előre – csak annyit, hogy ha már itt vagyok, felnézek a Stilfserjochra, vagyis a Stelvióra –, nem volt megkötés, se sietség. Ennek ellenére délután hat körül, cirka 720 kilométer után úgy éreztem, ideje megaludni valahol. Szállás lépten-nyomon található, nem csak panzióknál, hanem magánházaknál is várják a turistákat. Én a narancssárga hullazsákba bedobtam a sátrat, így a kempingekre vonatkozó táblákat kerestem.

Pár falu után már írták is: Panorama Camping 200m – nem hazudtak, sátorhely is akadt, kilátás is. Már itt feltűnt, hogy magam sátorozom, mindenki más lakókocsival lazul; nem vontam le következtetést, csak később. A medencében úsztam egyet, kellett a lemerevedett hátizmokra. Töltött gombóc káposztával, két csapolt búzasör, alvás.

Éjjel kicsit esett, de mondták előre, hogy ez ilyen, nem úszom meg. Amíg a szétbontott sátor alja megszáradt a reggeli szélben, követtem a karóra felszögezett táblát: Spar. A nyíl a legelőre mutatott, de követve az ösvényt, a dombon túl falucska nőtt a zöld fűben, az egyik ház aljában tenyérnyi alapterületű kisbolttal. Három zsemle, helyi sonka, helyi sajt, liter helyi tej.

Valamiért arrafelé a pékáru laktató és a húsféle sem jégkristályból áll. Eggyel jóllaktam, kettőt elpakoltam, majd indultam tovább a hegyek közé. Sillian felé már lejtő, nem siettem: a hajnali víz még ott volt az aszfalton. Mire magamhoz tértem volna, már át is értem Olaszországba. Az első jármű, ami szembe jött egy Piaggio Ape volt – éreztem, jó helyen vagyok, ideje kávézni.

Van egy kis zavar: a magyarok hajlamosak minden ottani települést olaszul mondani, de Dél-Tirol autonóm terület, lakosai túlnyomó része németül beszél, igaz, olyan dialektust használ, mintha ráittak volna a szélütésre s a betonlépcső kiverte volna a felső fogsorukat. Jobb, ha mindkét nevet használom, mert a helyiek ugyan megértik, ha térképet tolva az orruk alá olasz kifejezéseket ismételgetünk, de sokkal készségesebbek, ha megpróbálkozunk az általuk is használt német névvel.

Az SS49-es úton Toblachon (Dobbiaco) át megindultam nyugatra, bár egy pillanatra kitettem az indexet, amikor Cortina d'Ampezzót írt a tábla. Mégis tovább gurultam, nem bántam meg: kellemes út visz Bruneckbe (Brunico), amely a világ egyik legjobb tempós szakasza lenne, ha kitiltanák róla a teherkocsikat, autókat, traktorokat és bicikliket.

Ráfordultam a Brenner-hágó felé vezető útra, szerettem volna megnézni a híres erődítményt, de bicikliverseny miatt mondták, hogy várni kell, így lefújtam. Leparkoltam a második zsemlét megenni az elhagyott kaszárnya udvarán – más motorosoknak is tetszett a hely: egy belga Harley-s szabadcsapat pakolt össze éppen.

Brixen (Bressanone) volt a következő állomás. A környéken okosan tábláznak a közutasok, aki nem akar felhajtani az autópályára, nem fog, mehet tovább délnek a sztráda mentén, a sebes vizű folyó tövében. Hazudnék, ha őrült kanyarvadászatról számolnék be, nem motivált semmi a gyorshajtásra, csak mentem a magam tempójában, tudva, a nagy sietés hamarabb elfáraszt, akkor meg minek?

Rengeteg motoros választja ezt a szakaszt. Mire Bozenbe (Bolzano) értünk, már vagy harmincan voltunk, kígyóban haladva a régió egyik legszebb városa felé. Volt, ki tovább ment, volt, ki befordult a centrumot jelző tábla alatt. Én kíváncsi voltam – feleségem, aki korábban évekig a környéken élt, lelkemre kötötte, hogy ha véletlenül arrafelé járok, ki ne hagyjam.

Hát, jobban sikerült, mint hittem. Valahogy nem vettem észre, hogy behajtani tilos, így egyszer csak benn voltam a morcul felpakolt Suzuki GS1200SS-sel a tömött sétálóutcán, ahol gyalog is csak vonaglottak a népek, így motorral sem tudtam gyorsan kimenekülni – nem is nagyon lehet, az egész óváros gyalogos zóna.

A világhírű gyümölcspiac mellett észrevettem a rendőröket, aki készülődtek, hogy az a hangos fekete motor odaérjen. Nem vártam meg, hogy abuzálják a végbelem, egyből hozzájuk hajtottam segítséget kérve, hogy véletlenül behajtottam, tecciktudni, fordulni lehetetlen, merre lehet a leggyorsabban eltávozni. Látták izzadó fejem, rájöttek, nem kéjből szopatom magam a szűk utcákon. Mutatták, csak menjek egyenesen, és dudáljak bárkire, ha baj van.

A városnézés megvolt, örömmel rogytam le egy tér sarkán friss narancslevet és epres sütit enni. A rendőreim pár perccel később megálltak mellettem, elbeszélgettünk németül és közösen kiröhögtük a Hyundai Atosszal érkező katonákat.

A városból gyorsforgalmi út visz Meranba (Merano), ami a Föld egyik legvarázslatosabb települése. Ha tehetném, már most csomagolnék, kár, hogy a helyszínen viszonylag kevés magyar motoros újságíróra van szükség. A kétszer kétsávosról az északi kihajtón fordultam ki, gondoltam, az óvárosi rész inkább a hegy lábánál lesz. Nem sokat tévedtem, de a vizsgálatot későbbre hagytam, mert azonnal egy kempinget jelző táblát vettem észre – hajrá lepakolni, aztán jöhet a turizmus.

Ahogy Budapestnek is megvan a maga Szentendréje, úgy Meránnak is ott van Algund, vagyis Lagundo. A falucska olyan, mintha operettdíszletből húzták volna ki, egyszeri, ünnepi jutalomjátékra. Kicsit osztrák, kicsit olasz – pedáns, de valahogy laza is. Onnan tudni, hogy ez már Tirol déli oldala, hogy a kempinges néni megkérdezte, kérek-e számlát. Mivel nem ragaszkodtam hozzá, közölte, hogy az jó, mert így nem kell kifizetnem egy komplett lakókocsinyi helyet – nincs fenntartott rész sátorozóknak, hisz manapság már senki sem sátorozik.

A 24+3+7 euró helyett kiegyeztünk tízben. A fák alatti árnyékosban, a tavacska partján jelölte ki helyem. Asztal és székek vártak, sőt, a hölgy felhívta figyelmemet, hogy ha nagyon esne, a mögöttem levő kőfalban levő vasajtó nyitva – ha kell, becuccolhatok a használaton kívüli pinceborozóba.

Vajon titkokat rejtett az ajtó és indiánokat a hegy? Lapozzanak, talán kiderül...