Szörnyű, mi megy a román utakon

2012.09.16. 09:23
A határ után már azt hittük, mindenre fel vagyunk készülve. Nem gondolhattunk mást, hiszen a korábbi ötven kilométert halálos fenyegetésben, Romániába hazafelé autózó, öngyilkos családok közt tettük meg. Később kiderült, ez csak a bemelegítés volt, arrafelé minden perc interakció a többi közlekedővel. Idén ez a hirtelen eldöntött erdélyi túra volt az egyetlen, melyet egyrészt motorral és nem Vespával, másrészt a hátam mögött Zsófival, harmadrészt harminc kiló csomaggal tettem meg. Megérte, visszamennénk.

Winklerrel sokat beszélgettünk mostanában arról, hogy utassal, vagy egyedül jó-e igazán túrázni. Az utóbbi években megszilárdult bennem az érzés, hogy motorozgatni valóban klassz egyedül, de nagy túrára sokkal szívesebben indulok az én Zsófimmal. Jól bírja a próbatételeket és inkább bíztat, mint visszatart amikor érzi, hogy belejöttem a nagy és nehéz R1100GS irányításába.

Néhány éve ferde szemmel nézek a motoromra. Hiába BMW, hiába vigyázok rá jobban, mint bármelyik elődjére, valami átkattant, miután láttam ötven darabra szedve egy váltóhiba alkalmával. Imádom, de tartok tőle viszonyban vagyok a GS-sel, pedig már húszezer kilométert is megtettünk az eset óta. Az ilyen ambivalens viszonyokat Zsófi talán nem is érti, ezért ahogy kezdtem megint összeszokni a hosszú, kétszemélyes utak esetén közel 400 kilós menetkész tömeggel, már azt is elképzeltem, ahogy állunk valahol éjszaka a porban, a helyzet reménytelen, ő pedig egyszer csak megkérdezi: ez megint a nyelestengely hátsó csapágya, ugye? És már veszi is elő a fejlámpát.

Soha nem jártunk még Kelet-Európának ezen a részén. Soha nem tettem még ki a lábam az országból abba az irányba, ahol a közlekedési morált végképp a spontán megoldások írják felül. Nekem Európa a nyugatot jelenti, ezért motoroztam már el Szicíliáig, majd Madridig, mentünk keresztül-kasul Franciaországon, ezért nem hallucinálok már régóta a német autópályán arról, hogy pechemre éppen éjjel tizenegykor kell majd ADAC-taggá válnom, hogy elvigyenek egy szerelőig. Még Norvégiába is úgy indultunk el, hogy tudtuk, angolul mindent el lehet magyarázni.

Romániával, és azon belül Erdéllyel kapcsolatban a kíváncsiságunk viszont mostanra győzedelmeskedett a bonyolult kudarcteóriáim felett, ezért amikor az agyonpakolt GS-sel átgurultunk a határátkelőn, tekintetemet az ott elsőként megpillantott, kávébarna füstöt eregető gyárkéményre vetettem, majd vártam mi történik velünk a következő napokban.

Romániában nagyon kevesen közlekednek autóval és rengeteg a stoppos. A szabálysértésekből építkező vezetési kultúrának nem szerves része a helyközi buszközlekedés, így ez érthető. Aki az átlagosnál menőbb, annak 1310-es vagy újabb, Nova típusú Daciája van, esetleg Pick upja, a felsoroltak alapjain. A Nascar stílusban újraértelmezett Logan a nagyvárosokban jellemző, a benzinkutaknál néha megmagyarázhatatlan okból nincs benzin, csak gázolaj. Az üzemanyagok ára átszámítva akár 60 forinttal is az itthoniak alatt lehet, ennek ellenére rendszámtáblát viselő szekér is akad bőven, és higgyék el, a ló a Penny Market parkolóját kivéve, sehol nem hat idegenül.

Ez a massza hömpölyög lassan a határtól azon a 150 kilométeres szakaszon, amelynek veszélyességére már itthon felhívták a figyelmemet. Azt megtéve kezdtünk hozzálassulni a viszonyokhoz, és az éppen befoltozott vagy felfoghatatlanul gödrös országutakhoz. Ötven kilométert több mint egy óra alatt tettünk meg, az átlagfogyasztás ekkor rögzült 4,7 literre.

Amiből itthon már híradós riport kerekedne, a román utakon említésre sem méltó. Soha, de soha nem közlekedtem még olyan országban, ahol ennyire határon vezetnek az autósok és teherautósok. Utóbbiakról is említést kell tennünk, mert szemlátomást sehonnan nincsenek kitiltva a tonnáikkal és az ennek megfelelő minimális kockázatelemző hajlandóságukkal. Amikor a fentieket már elviseli az ember, nem szisszen fel a kanyarban kezdett dupla előzésektől sem, az agy beállítódása ezzel válik teljessé.

Érdekes módon, amikor itthon lóhalálában útitervet ácsoltunk, még arról volt szó, hogy leugrunk a tengerpartra is, de amikor elértük első erdélyi állomásunkat, Szovátát, már egyikünk sem hitte, hogy újabb ötszáz kilométernyit kéne távolodnunk Magyarországtól.

Nem is lett volna értelme, mert Szováta minden addigi félelmünket enyhíteni tudta. A hegyi település a Székely-sóvidék központja, ma üdülőkoncentrátum, ahol a szocialista realizmus gigantikus vasbeton szállodáit lassan kezdik teljesen körülnőni a kisebb panziók, és fel-feltámadnak a százéves hotelek is. Románia Svájcában vacsorázni nagyjából annyi pénzből lehet, mint tíz éve Nyíregyházán, de egy négycsillagos szállodai szobát is megkaphatunk, éjszakánként 80 euró körül. Ez volt az első állomás, ahol rá kellett döbbennünk, egy étterem működhet lelkesen tíz perccel a konyha zárása előtt is.

Szováta fő attrakciója a Medve-tó, melyhez kiépített strand tartozik. Ahogy olvastam, ez a sóstó úgynevezett heliotermikus tó. Vizének felső rétege édes, nem keveredik a rendkívüli sókoncentrációjú alsóbbakkal, ezért azok, a napfény hatására jelentősen felmelegedhetnek és hőmérsékletüket az üvegház hatást létrehozó édesvízi réteg nem engedi csökkenni. Hogy ne bomoljon fel végleg a napolaj-ásványianyag egyensúly a fürdőzőket naponta kétszer két órára kihajtják a partra. A tilalmat hagyományos huhogással fogadja a közönség, de ez inkább humor, mint valódi indulat.

A rövid megálló alatt sikerült újra begyakorolnom a nehéz motorral való lassú elindulást mindenféle meredek lejtőkön. Ugyan Zsófi ekkora már lealkudta magáról a motoros nadrágot, azért annyit sikerült elérnem, hogy a kabátját tartsa magán, amikor újra belevetettük magunkat az utazásba.

Folytatásban már nem voltak rossz érzéseim. Annyira megfeledkeztem a kezdeti izgalmaktól, hogy a Gyergyószentmiklósig vezető szakaszon végre nem csak közlekedtünk, de valóban motoroztunk. Lelkesedésemet nem csak a Gyergyó előtt közvetlenül húzódó 30-40 kilométernyi, tökéletes minőségű kanyarok fokozták, de az is, hogy ismét megszoktam a BMW-m hosszú váltóáttételeit, vagyis, hogy ötödikben 2000 alá esik a fordulatszám, ha lakott területre érünk, így érdemes harmadik és negyedik közt kapcsolgatni. A gumivásárlásom kapcsán jajveszékelők nyilván kitalálták már, hogy a tízezer forintért vaterázott szett is tökéletesen bevált, pedig sokat mentünk rossz úton, néha nem lassan.

A megfelelő ritmust megtalálva futottunk be végül Gyergyóra, ahol egy helyi magyar család faházát béreltük ki a városon kívül ott, ahol az áthatolhatatlan fenyőerdők kezdődnek. A házat Gábor és felesége azért építette, hogy legyen hová menekülni a nyüzsgésből. Mivel sem kivitelezőt, sem sok pénzt nem tudtak az ügy szolgálatába állítani, nagyrészt maguk hordták fel a majdnem négykézláb mászható hegyoldalra az építőanyagokat. Ha már így belejöttek, nem csak kétszintes faház, de mellé fészer, a közelbe fedett kerti sütő, és persze hintaágy is készült. Azért sorolom fel mindezeket, mert így, egy hónappal a velük való találkozás után is nagy tiszteletet érzek, amiért ilyen szép környezetet teremtettek és ennyire nem veszítettek mértéket a kétszemélyes birodalom építésénél.

Amíg én a főútról, a patakon átkelve motorral megközelítettem a házat, megismerkedtem még valakivel. Most már nevetek magamon, de azokban a percekben egyáltalán nem tűnt életszerűnek, hogy a három dobozzal és az egyre inkább lekonyuló tanktáskával sikerülni fog átkelni a csúszós kavicsos medren, ezért azt találtam ki, hogy a koffereket egyenként a házig cipelve tehermentesítem a motort.

Ekkor futottam össze az éppen kutyáival portyázó Attila szomszéddal, akiről csak annyi derült ki, hogy jó emberismerő, ezért kikapta a kezemből a csomagot, engem és a motort pedig átvezetett a valójában egyáltalán nem veszélyes patakon. Úgy érzem, ennek a cikknek arról végtelenül szimpatikus mentalitásról kéne szólnia amely gyergyói ismerőseinket jellemzi. A panziót üzemeltető Attilának köszönhető, hogy visszavágyunk Erdélybe. Hogy végképp feloldódjunk a megérkezés után, az ő kertje lett a motor éjjeli szállása. Ahogy fogalmazott nehogy felrakják egy szekérre éjjel a trógerek. Így mondta, hogy a trógerek és véletlenül sem a Romániában általában mélyszegénységben élő cigányokat emlegette.

Tőle tudtuk meg, hogy a medve erre felé tényleg nem játék. Mi is csak látni akartunk egyet élőben, de lebeszélt arról a tervünkről, hogy éjjel, elemlámpás túrát teszünk a kertünk végéből induló rengetegben. Elmesélte, hogyan menekült át '89-ben a zöldhatáron Magyarországra, hogyan állt végig egy éjszakát a sertéstrágyával teli gödörben, hogyan lett végül nyolc évig szállodai pincér Budapesten. Egy másik reggel azzal folytatta, hogy miként kapott állampolgárságot itt, illetve miért kellett egyik éjjel mégis hanyatt-homlok Ferihegyre rohannia, hogy az első induló járattal elhagyja az országot. Megtudtuk azt is, milyen volt erdélyi magyarként Izraelben vendéglátózni, majd egy barátja sugallatára random módon Irakba menni zsoldosnak, és végül miért örül most a gyergyói üdülőövezeti életnek a panzióval, amit a kalandos években összegyűjtött pénzből épített fel szépen. Attila rendkívüli történetmesélő képességgel rendelkezik, a kávéjánál csak a barátsága erősebb. Nem polizitzál és ő is az internetről szerzi az információkat. Egyszerűen képtelenség, hogy akkor találkoztunk vele utoljára, amikor három nappal később elbúcsúztunk tőle és szállásadóinktól.

A negyedik napon már nem gondoltam, hogy csak túraenduróval lehet Erdélybe menni, hiszen reggelente a kisház teraszáról sokszor láttam, és menet közben a lélegzetelállító Békás-szoros idegölő patkókanyarjaiban is találkoztunk mindenféle egyéb, szigorúan közútra szánt motorral. Rendkívüli emberi teljesítménynek tartom, hogy valaki Suzuki GSX-R-rel teszi meg nagyjából a miénkkel megegyező utat a legszebb tájakig, hogy képes felküzdeni magát a Gyilkos-tóhoz vezető, valóban életveszélyes úton, aztán tovább Békásra, ahol néha elemelkedik az ember ülepe a nyeregből az úthullámokon és a város főútjait nem ritkán föld borítja. Minden lehetséges.

Erdélytől egyáltalán nem kell félni. Az út második felére mi is teljesen átalakultunk. A Parajdi sóbánya felé haladva csak akkor álltunk meg, ha a szendvicsalkatrészeket valamiért nem tudtuk menet közben a tanktáskából a szánkba tömni, ha egy városkában a korábbi árvízre emlékeztek, ezért tömeg gyűlt össze az úton, vagy, ha végkép nem bírtuk az egész héten át tartó hőséget, ezért tehenek közt szlalomozva meglátogattuk a Szent Anna tavat.

A vulkáni kráter mélyén időzve ismét megállapítottuk, hogy a felkapott látványosság környéke milyen szerényen kialakított. Az egyetlen parti büfében nem lehet ételt kapni, mosdó nincs, és este kilenckor minden járműnek vissza kell húzódnia a hegy tetején lévő fizetős vadkempingig. Ott legalább van folyóvíz, még ha nem is iható. Mivel volt nálunk sátor és mindenféle kempingfelszerelés, egy pillanatig elgondolkodtunk a lehetőségen. Egy pannóniás párral is találkoztunk, barátságosak voltak, de nem volt kedvünk a bandázáshoz, így tovább hajtottunk a naplementében hazafelé ballagó tehenek közt, Tusnádfürdőre.

Tusnád és környéke közel olyan módos, mint Szováta, ezért itt is azonnal lehet szállást és jó éttermet találni, sőt, valamiféle esti élet is van a központban. Egy éjszakát madatunk csupán, mert el kellett indulnunk haza. Jellemzően ilyenkor, az év nagy túráinak legvégén szabadulnak fel rejtett energiáink. Ezért lehetséges, hogy a meleg elöl Déva irányába menekülve végül felhajtottunk a Fogarasi havasokba is.

Kétségtelen, hogy ez a harminc-negyven kilométeres hegyi szakasz jelentette a teljes, 2500 kilométeres utazás legkeményebb próbatételét. Felfelé mindenki egyre óvatosabban közlekedik ezen a vidéken. Nagyon sok olasz, magyar és más európai rendszámmal találkozni, az útviszonyok már-már európaiak.

Sokan a kétezer méter feletti pihenőközpontnál akarják felverni táborhelyüket, ezért néha nagyon furcsa helyeken látni sátrazókat. Az út szélén mézárussal találkozunk, és mivel unatkozott, a méz mellé el kell fogadnunk néhány Ceaușescu korából származó rémtörténetet is. Ezúttal csak addig jutunk, hogy amikor a mézárus fiatal volt, hiába álmodozott a motorozásról. A máról sem derül ki sok, csak annyi, hogy az öreg BMW árával is boldog lenne, és, hogy jó lehet magyarnak lenni.

A hegytetőre érdemes felkapaszkodni, rengetegen vannak, de lélegzetelállító a látvány, a perspektíva és a térérzet felülmúlhatatlan.

Ez a vidék nehezen engedi el azt, aki egyszer már járt erre. Rengetegszer vissza lehet úgy jönni, hogy megint új és új helyeken fedezhet fel az ember. Éppen a cikk írásakor kaptam olvasói levelet. Valaki azt kérdezi, milyen motorral szabad erdélyi túrára indulni. A válasz röviden annyi, hogy tulajdonképpen mindenfélével, de olyannal érdemes, amely elég jól bírja a pocsék utakat. Ezekből rengeteg van, de vergődni érdemes, mert Erdélyben a kihívás után mindig jó élmények következnek. Nem életveszélyes ország Románia, sőt, segít képbe kerülni, hogy Európának van egy másik, fésületlen arca is. Jó ha megismerjük, egy kicsit a miénk is ilyen.