Nincs anyázás, ebből élnek

2012.09.19. 09:46
A Man-sziget olyan hely, ahol a macskáknak nincsen farka, a birkáknak viszont négy szarvuk is lehet. Bármikor kikanyarodhat eléd rendszám és hangtompító nélkül egy Norton Manx, és a nemzeti valutáról nem egy politikus képe vigyorog vissza, hanem egy motorversenyzőé.

A Man-sziget önálló állam a Brit Nemzetközösségen belül, saját parlamenttel, amelyben tökös politikusok ültek a századforduló után. Amikor Angliában betiltották az országúti motorversenyzést, ott hivatalosan is engedélyezték, sőt pártolták azt. Azóta lett a sziget gazdasági és társadalmi fejlődésének leglényegesebb mozgatórugója a motorozás.

Mi is kíváncsiak voltunk erre a helyre, ezért elmentünk megnézni a Manx Grand Prix-t, amit minden évben nyár végén rendeznek meg. Annyiban különbözik a híres Isle of Man TT-től, hogy itt elsősorban amatőr versenyzők indulnak – külön futamokat tartanak a Classic gépeknek.

A versenyek két hétig tartanak: egy hét edzés, egy hét verseny: a sziget fő útvonalait majd' minden nap lezárják pár órára. A lakók ezt meglepően jól viselik, nincs anyázás, végül is ebből élnek, szemmel láthatóan még élvezik is.

Mi a versenyhétre értünk ki: rögtön a Grand Stand, vagyis a depó felé vettük az irányt. Ide bárki bemehet, a főhelyet nagy sörsátor foglalja el, ahol esténként élő zene szól. Az itteni srácok nem gondterhelt és fontoskodó arccal néznek keresztül rajtad, hanem barátságosan beszélgetnek veled, hiszen nekik a versenyzés nem munka, hanem szórakozás.

Gyakran elered az eső, amit nehezen viselek. Általában külföldön jól tudok alkalmazkodni a helyi körülményekhez, a mediterrán országokban például ebéd után sziesztázok, itt Angliában tejjel iszom a teát és szénsav nélkül, melegen a Guiness sört, de az esővel nem tudok megbarátkozni.

Estére szerencsére kiderül az idő, a Quarter Bridge-nél nézzük a Newcomers Race-t – külön futamon indítják azokat, aki először indulnak a szigeten. Páran el is mérik a trükkös, lejtős féktávú jobbos kanyart, és kis híján a járdán sorakozó nézők között kötnek ki. Óriási szenzáció, hogy a négyhengeres motorok kategóriáját Kamil Holan nyeri Prágából.

Vasárnap a Vintage MC fesztivált szervez a Jurby repülőtérre, több mint 12 000 néző jön ki. A kifutót versenypályává alakítotják, egész nap mennek rajta a Classic futamok, sokan kihasználják a lehetőséget egy kis verseny előtti tréningre. Sammy Miller, aki most lesz 84 éves, és magán múzeuma van Dél-Angliában, megy pár kört gyűjteménye legértékesebb darabjaival, egy királytengelyes RS BMW-vel és egy nyolchengeres Moto Guzzival.

A következő versenynap hétfő, mire elindulunk, már lezárják a pályát, de egy kis hegyi úton feljutunk a Ramsey fölött a Gooseneck-hez. A 250/350 Classic kategóriában kedvencem Geoff Bates, akivel a depóban ismerkedtem meg. Két Hondát hozott át a szigetre, egy 350-est és egy 750-est, vagyis ugyanolyanokat, amik nekem is vannak otthon – innen a közös téma. Nem hiába drukkolok, 3. lesz a Classic Lightweight kategóriában.

Délután átmegyünk a Cregny Baa-hoz a Junior versenyre: ez a Supersport 600 megfelelője. A srácok a Sarah's Cottage-től rongyolnak lefelé egy majd kilométer hosszú lejtőn nyélen, fél méterre a nézőktől, majd egy kilencven fokos jobbos jön. Normál földi halandóknak ki van téve egy 30 mérföldes korlátozás: ezt laza 300 százalékkal lépik túl.

Kedden nincs verseny, kirándulunk. A helyiek nagyon kedvesek a turistákkal, beszélünk igazán elbűvölő emberekkel, olyanokkal, akik egész életüket a motorozásnak szentelik. Ilyen például Bill Snelling, akivel véletlenül találkoztunk egy eldugott kis textilmúzeumban a Laxeyban.

Bill 1975-ben ugrott át a „mainland”-ről a szigetre, hogy megnézze a TT-t, azóta nem ment haza. Először egy sátorban lakott, később bérelt egy kis szobát, majd végleg megtelepedett, és több könyvet írt a TT-ről, a Manx Grand Prix-ről és a szigetállam több érdekes emberéről.

Szerdán egész nap verseny, korán kelünk, hogy eljussunk Kirk Michaelbe, ami a hegy túloldalán van. Út közben látjuk, hogy Braddanban a templomból kirakják a padokat az előkertbe, hogy onnan nézhessék a Classic 500-at.

Mi a Mitre Hotel előtt találunk helyet, rendelünk egy-egy korsó Guinesst, és nézzük, ahogy egy bácsika velünk szemben kitelepszik a ház elé székekkel, asztalkával. Mire indul a futam, a néni is abbahagyja az ablakpucolást, a műsorfüzetbe jegyzetelik a sorrendet és a köridőket. A versenyt Ryan Farquahar nyeri egy Patonnal, olyan tempót megy, hogy simán belefért volna a Junior (Supersport) kategóriába is.

Ezt követi a Supertwin verseny. Itt főként SV Suzukik és 650-es Kawák mennek, nagyon népszerű kategória, tele az 50 fős rajttábla és még 5 standby (tartalék) is van. Sajnos a második körben megtörténik a baj, Ryan Farquahar nagybátyja, Trewor Ferguson felfoghatatlan módon halálos balesetet szenved a pálya leglassúbb részében, néhány száz méterrel a cél előtt.

Csapatában a két lánya volt a „pit crew”, akik a kiállásnál segítenek tankolni, plexit cserélni a sisakon. A tragédiát megtudva teljesen összezuhannak, Ryan az állapotukat látva elhatározza, hogy a többi versenyen nem indul. Az esti edzést a Braddan Bridge-nél nézem, odajön Sammy Miller is, váltunk pár szót. Magyarország nem idegen neki, vett is innen a múzeumába egy Honda RC181 replikát Ágoston Ronitól.

Másnap körbemegyünk a pályán, persze csak sétatempóban. Eszembe jut Bitter Sanyi onboard videója, látom a sok kis emlékművet az út mentén és arra gondolok, hogy ezek a srácok tényleg hősök.

  • Itt megtalálod Szeged a legszebb családi házait
  • Dunakeszin keresed az álmaid házát? Otthontérképen megtalálod
  • Az ország legmenőbb eladó házai egy helyen