Mindjárt éjfél. Hallom, hogy veri az eső a tetőtéri ablakot a fürdőszobában, a Kati a kanapén fekszik a nappaliban, épp alszik, mellette az asztalon kamillatea, egy rakás papírzsebkendő, aszpirin, lázmérő. Október közepe van, már egy hete megy a fűtés a házban, nem mondom, jólesik. Jól esik, basszus. Holnap indulunk motoros túrára. Triesztbe. Triest or die, nincs is ennél találóbb név.
Hogy miért? Minek?
Az ország nyög a súlyos benzinárak, a csökkenő bevételek terhe alatt. A nagyobb városokban nincs már dugó szinte sehol, csak ha nagyon elcseszett helyen kezdenek építkezésbe, mert sokan átnyergeltek tömegközlekedésre, lábkoptatásra, biciklire a falánk és fizetett parkolóhelyet igénylő autóról. És nagyon sokan elkezdtek robogózni is – naná, a városban.
Ez még csak egy apró lépés a szerény pénzből is megvalósítható boldogság irányában. Kevesen veszik észre, hogy ha már egyszer megvették azt a nyomorult robogót, letették az A-s jogsit, vagy választották a könnyebb utat és az úrvezetői mellé szerezték meg a B125-öst, ezzel nem csak a városi közlekedés problémáját oldották meg olajozott egyszerűséggel, hanem csodás távlatok is megnyíltak előttük, úgy általában, akár túrázásban is. Mert mennyibe is kerül például egy Olaszországot irányzó túra autóval? Bő ötven-hetvenezer forint, csak a benzin? És akkor van még pályadíj, autókopás, egyebek – inkább hatvan-nyolcvanezer az. Jöjjön mellé a szállás, a kaja, és máris 100-150 ezer környékén járunk egy pár napos vizitnél.
Miután a perkupai Belsőség-találkozóra menet Vespáink 2, onnan vissza 2,5 liter benzint fogyasztottak száz kilométeren, és röhögni valóan vicces, pár ezer forintból megúsztuk a közel 500 kilométeres túrát, miközben az autós kollégák belerokkantak a benzinszámlába, Zách Danival kitaláltuk: megmutatjuk az olvasóknak, hogy ha már van egy 125-ös robogójuk, nem lehetetlen fillérekből világot látni.
Terveztünk egy jó túrát, amiben minden van.
Lankás, szelíd magyar tájak, az Őrség gyönyörűsége. Ausztria kulturált, vasútmodell-szerű vidéki részei. Szlovénia és Olaszország magaslatai, hajtűkanyarok százai. A bledi tó, közepén a templomos szigettel, mellette Tito kilátójával, ami önmagában megér egy bármilyen túrát, annyira szép. A Triglavok hófödte csúcsai, amelyek körül lélegzetelállító, ideális, motoros út vezet. Krjanska Gorától nyomulunk tovább délnek, megint csak ijesztő szerpentineken.
Át Olaszországba, jöjjön Montemaggiore magaslata, amit a Google Maps tipikusan havasnak mutat, ahogy épp tervezem az utat a gépen. Onnan le az Isonzó folyó (szegény nagyapám, egyszer jutott el külföldre, aztán ott kapott láblövést közel száz évvel ezelőtt), majd Monfalconén át Trieszt, ami már egy rendes olasz nagyváros, tehát kimondhatjuk: elérkeztünk a robogózás epicentrumába. Oké, a szélére, de azért ez már az. Egyet belegázolunk a tengerbe bokáig, csak hogy meglegyen a sós érzés, majd a kormányokat visszafordítjuk észak-keletnek, Magyarország felé. Irány Postojna, a barlang, amely akkora, hogy külön kisvasút-járat van benne. És ha dugig tömtük magunkat élményekkel, irány haza, a jól megérdemelt pihenés.
Kapaszkodjanak meg, az egész túra büdzséje, szállással, benzinnel, kajával, barlangvasúttal, szerpentinnel, motorral, kissé pesszimistán számolva 60 ezer forint fejenként. De nagyon remélem, hogy a végén egy ötvenes alatt megússzuk, azaz hunyorítással fele az autósénak. És még a szerény kis tizen-lóerőkkel is sokkal nagyobb élmény.
Három napba bele kell tömnünk az egészet, mert vár a munka, tehát első nap lesz egy 510 kilométeres menet Bledig, ott keresünk szállást (nem foglalunk előre, ez elv), majd másnap Bled-Trieszt-Postojna, amit a legdurvább hegymenetek miatt csak szűk 300 kilométeresre tervezünk, aztán harmadnap reggel Postojnában a barlang, és haza – ez a szakasz 530 kilométer lesz. Mindennek bele kell férnie.
Triest or die.
Dani egy Honda Wave 110-essel, én egy Vespa LX 125 3V-vel etetem majd a kilométereket. Mehetnénk saját, sokkal gyorsabb, sokkal erősebb motorjainkon, lehet, hogy kicsit hamarább letudnánk a túrát, valószínűleg sokkal jobban megfagynánk, jó eséllyel kevesebbet látnánk. Persze lehetne dicsekedni, hányszor tettük le a térdünket a kanyarokban, de mivel ez egyikünknek sem megy (bár Daninak talán), viszont világot látni imádunk, úgy véljük – egy október második felére, a hideg Alpok aljába időzített túrához pont ideális lesz két 125-ös robi.
Aztán persze, lehet, hogy olyan hideg lesz, hogy az első nap begyávulunk, és lilára fagyva, kezdődő tűdőgyuszival hazafordulunk, az is egy tanulság. De ha tudjuk, megmutatjuk, hogy ebben a 125-ös műfajban csodás lehetőségek rejlenek a kispénzű, mégis világot látni vágyók számára. Igen, akár most, október 16-18 között is, ahogy mi megyünk.
Óvintézkedéseket azért tettünk. Felvettük a Vespa és a Honda tesztrobogókat, majd ezeket a hónunk alá csapva berontottunk Giannihoz a Motor-Line-ba. Ő a hideg idős motorozás magyarországi pápája, nála lehet kapni a mindennél jobb Tucano Urbano-cuccokat, lábzsákot, kézvédőt, hőnadrágot, vízhatlan tütyőt – ami csak kell ahhoz, hogy akár a februári latyakban is vigyorogva robogózzunk. Persze 500 kilométer nem 5 – ezt sokaknak próbáltam elmagyarázni, akik állították, hogy ők bírják a hideget, és simán motoroznak januárban. Csakhogy nem láttam még őket a városon kívül...
50 kilométer után még a Tucano alatt is fázni kezd az ember, ha nagyon hideg van, és ha nem húz rendes szerkót, mert a motoron nem mozog. 100 kilométer után már elátkozza a motorok édes jó nénikéjét, mert már szinte minden szerve lefagy. A többit nem tudom, mert ősz második felétől eddig én is a puhány, csak városban robogózók táborát gyarapítottam. De most, ezzel az 500 kilométeres egybedarabokból álló túrával szeretnék változtatni ezen, kérem, akik épp készültek megköpködni, vegyék ezt figyelembe enyhítésnek.
Mivel Dani fiatal, ő viszi a keskeny trepnije miatt lábzsákkal felszerelhetetlen Hondát, a négygangos, kuplung nélküli, köbcenti-hiánya miatt elméletileg gyatra gépet. Gyakorlatban az a gyorsabb, mert az én Vespám homlokfala most épp akkora, mint egy Neoplané.
A Hondára végül csak kézvédőt (de milyet!) tudott adni Gianni. Néha tart hozzá plexit is, de most az nem volt raktáron. Én a Vespára (és nyikorgó, öreg ízületeimre) kaptam rendes, nagy, szőrmebélésű Tucano lábzsákot, fantasztikus, szintén szőrmebélésű Tucano kézzsákot, egy vízhatlan Tucano táskát. És a motoron eleve volt plexi, ami 110-ről ugyan 95-re csökkenti a végsebességét, rázza kicsit az elejét, viszont mögötte olyan szélcsend van, hogy a sisak plexijét sem kell lehajtani. Jobban félek attól, hogy megfővök majd az 1400 kilométeren, mint hogy megfázom. Dani? Ő bizakodó az egy szem kézvédőjével – indulás előtti este még nagyon tetszett neki a finom négyüteművel nyomuló, körváltós, de kuplung nélküli Wave. Csak az ülése nyomja a fenekét.
Mindenesetre megterveztem a térképet Igo8-on, 10 köztes ponttal - elég izgalmas kis út rajzolódott ki. A Vespára sok-sok gyorskötöző és néhány csatlakozó segítésével feltettem a navit, lehet indulni. Reggel fél kilenckor találkozunk a Gellért téren Danival, onnan csavarjuk a motorok szarvát. Október második fele? Hegyek? Motoron? Hideg? Eső? Hó? Leszarom, ennek a túrának jónak kell lennie.
Triest or die! Hű, de várom.
