Szakadó eső, emelkedő, kettes, nyélgáz

2012.10.17. 09:18
Azt gondoltam, az éjszakai országúti vezetés még egy B125-ös géppel is legfeljebb olyan, mint ugyanez autópályán, nagymotorral. Most, hogy ezeket a sorokat írom, már biztosan tudom, hogy kukába dobhatom azt a néhány tízezer kilométert, amit az évek alatt éjjel tettem meg Európa autópályáin. Az éjjeli országút, az az igazi. Itt ülünk a karintiai Lavamündben, ahol már főzik nekünk a vacsorát egy találomra kiválasztott fogadóban.

Ma este csak Csikós és én vagyok itt a háziakon kívül, az egész hely hangulata óhatatlanul idézi a híres Bates motelt, de jó ez így. Zsolt már kiolvadt, előtte nyitva az ebay, fülén telefon, a vonalban Kati, tehát minden rendben.

Amikor a nyolcórányi esős motorozás után lekanyarodtunk ide, már az sem érdekelt, hogy a terveinkkel ellentétben mégsem léptük át a szlovén határt, az még 110 kilométer lesz, holnap. Istenem, csak 460 kilométert tudtunk beletömni a motorokba a tervezett 510 helyett (egy ötven kilométeres kerülővel, lásd. GPS). Az utolsó néhány kilométert egy kanyargós hágón tettük meg a vaksötétben, ködben azok után, hogy egész nap szakadt, vagy egyszerűen csak reménytelenül esett az eső a budapesti Gellért tértől, egészen idáig.

Voltak nehéz és felemelő pillanatok, mindkettőre írok néhány példát, úgy pontosabb képet kapnak a helyzetünkről.

Kezdjük a beállítódással. Így nevezem azt a folyamatot, amikor egy túrán megszokom, hogy menetben vagyok, hogy kevés választható pozíció kínálkozik a nyeregben, illetve, hogy ezúttal alig láttam valamit az esőtől, mivel már rég nincs páramentesítő dupla plexi a sisakomban. Én ülök a Honda Wave-n, játszogatok a váltóval és reménykedem, hogy a pengevékony abroncsok eléggé tapadnak és nem akadok be velük valahol egy nyomvályúba, ami egyenesen levisz az aszfaltról, mielőtt kettőig számolok.

A motor ereje nagyjából a hatvanöt kilóm szállításomhoz elegendő, Zsolt nyélgázon megy a három szelepes Vespával, így néha lemaradok, aztán felzárkózom, majd kicsit kerülgetjük egymást, játékból. Látni persze alig lehet a sisakból, de ezt is megszokom néhány óra alatt. Örülök, amikor egy vízcsepp leszalad a szemem előtt és megjelenik a táj egy függőleges csíkon át. Ő meg a robogó plexijén gyűlő vízcseppektől nem lát semmit, hiába, egy szélvédő, ablaktörlő nélkül, esőben nem nagy ajándék.

Hogy még jobban nevessenek rajtunk, leírom, hogy az első pániköltözési célú pihenőt egy martonvásári étterem verandáján tartottuk. Na, akkor kellett volna visszafordulni.

Az első szálláshelyünk, még ha csak két önfeledt órányira is, a sümegi vár tövében található Shell kúton volt. Beköltöztünk, igénybe vettük húsz percre a mesés kézszárítót is, közben főtt a töltőceruza-mérető hot-dog, elállt az eső, majd amikor ismét rákezdett, útnak indultunk. Csakhogy ki ne essünk a gyakorlatból. És mindenki tudja meg, hogy sokkal jobb a Shell-féle prémium hot-dog, mint a sima.

Most viszont már semmi okunk meghátrálni, hiszen a nehezén biztosan túl vagyunk. Rájöttünk, hogy a Tucano Urbano lábtakaró nevében az urbano, vagyis, hogy városi, nem puszta alliteráció.

Másfél órán át gyűlt a víz Zsolt ölében, utána ez a kedves kis mesterséges tó beszivárgott minden ruhadarabjába, és közben lassanként a kézzsákba is bejutott valahogy az eső. Még a Szent IXS-kesztyű (igaz, az két és fél éves már) is engedett a nyomásnak.

Nekem mázlim van, mert az ősrégi esőruhám ellenállt. Igaz, a vécére sietve legszívesebben körbeflexelném a derekamnál, hogy mielőbb szabaduljak tőle, mert így négy komplikált rétegen kell átverekednem magam.

Amikor egy buszmegállóban álltunk, már ki tudja, melyik településen, földbe gyalázva, lilára gémberedett ujjakkal, egyszer csak megcsörrent a telefonom. Tibby volt az, aki feltehetőleg a fűtött irodában ülve, kezét a számítógép frissítés gombján tartva nem értette, miért nem jelentkeznek képekkel és rövid posztokkal a pajtások az útról, amire annyira készültek. Csikós hangját ezen a ponton hallották a buszmegálló tág környezetében lakó helyiek is.

A nap ajándéka, hogy nem estünk az árokba, pedig benne volt a pakliban, illetve az a néhány kilométer a négyszázthatvanból, ahol száraz volt alattunk az út. Akkor bitang jókat kanyarogtunk a Vespával és a Hondával. Előbbi nagyjából három litert fogyaszt százon, a Wave viszont csak 2,5-öt, de azon nincs szélvédő. A robogó végsebessége, GPS szerint 84. Ezt érdemes figyelembe vennünk a továbbiakban.

A fenébe is, holnap már látni akarjuk a tengert. Ne feledjék, Trieszt or die!

Előzmények:

Nedves alsógatya, Csikósék szenvednek

Indulunk Olaszba! Robogóval…