Csikós és Zách boldogok. Gyanús...

2012.10.18. 11:02
A Vespa nagyon nehezen megfogható a Hondával, pláne, ha előbbit Zsolt vezeti és éppen az jár a fejében, hogy megcsúsztunk a programokkal. Amikor a karintiai vendégfogadóból kilépve elkezdtük a napot, már tudtuk, a keddi szenvedésekért a második nap élményei bőven kárpótolnak majd

A köd felszállt, a környező hegycsúcsok lassan mind előbukkantak, és az út is száradni kezdett. Az ember, kiváltképp, ha motorozik, olyan, mint egy erőmű. Magába tölti a kalóriadús reggelit, és a felszabaduló energiát pár óra alatt motorozássá változtatja.

Nagyon kíváncsi voltam, mit tudnak ezek a kis motorok szélsőséges körülmények közt. Nem tudom, ki szokta háromnegyed, vagy teljes gázon hajtani a motorját-autóját egy utazás során, de mi pontosan ezt tesszük.

Nincs is más választásom, hiszen Csikós alig fékez, a Wave meg csak nyolc-kilenc lóerős, ráadásul váltogatni is kell, nem elég a gázt húzni, mint egy robogón. Akárhogy szeretném, nem tudom megszokni, hogy a körváltás misztériumához hozzátartozik a lábbal kuplungolás is. Ez azt jelenti, hogy amikor vissza akarok kapcsolni hármasba, elvileg sarokkal lent kell tartanom a váltópedált addig, amíg felpörgetem a motort, így csökkentve a fordulatszám-különbségekből adódó terhelést és az abból adódó láncnyúlást.

Mivel nincs türelmem tökéletesíteni a technikát, és kedden egész nap szakadó esőben mentünk, a mai első programpontunk a láncállítás és -ápolás volt. Az első szlovén benzinkúton derült ki, hogy a Hondához nem adnak megfelelő szerszámokat – konkrétan a tengely meglazításához szükséges 19-est. Segítségünk szerencsére hamar akadt, került lánckenő spray is, így a következő szakaszt a korábbinál jobban gyorsuló, kicsit nagyobb végsebességű és nem rángató motorral tehettem meg.

Az útiterv szent, ezért nem sokat pihentünk két tankolás közt, a lehető leghamarabb el akartuk érni a bledi tavat (amit a szlovének, érdekes módon Blédnek ejtenek). Érdemes volt sietni, hiszen a hely csodálatosan szép, de erről Zsolt biztosan részletesen ír majd holnap.

Nehéz lett volna nem euforikus hangulatba kerülni, amikor ott terült el előttünk egy konkrét úticél a sok rövid megálló után. Szlovénia egyébként is nagyon barátságos hely, persze ott vannak a szocialista realizmus nyomai, az Old England kávézó betűit is kivétel nélkül hullámosan ragasztották fel, de az emberek barátságosak és az utak jobbak, mint az olasz átlag.

Miközben Csikós most is a negyvenes átlagunkat emlegeti, nekem csak az jut eszembe, hogy rettenetes tempónak tűnik, ahogy megyünk. Amikor a műszer kilencvenet mutat, lassan közeledni kezdek hozzá, az első kerék folyamatosan táncoltatja kormányt, a motor hátulja pedig lengésbe kezd, ha rámegyek egy kisebb úthibára.

Szuper helyeken vezetünk. Az utunk ezerhatszáz méteres hágón át vezetett Triesztig. Felfelé nagyon kiadta, én kerültem előre, néha kettesben másztam, két macskaköves visszafordító közt megvolt a hatvan is, úgy éreztem, leszakítom a csillagokat.

Tényleg olyan ez, mint a motorozás. Az agyad teljes kapacitással elemzi a helyzetet, hogy szép legyen a kanyarív, hogy ne akadj össze a kamionnal, ami átdugja az orrát a sávodba, és persze, hogy ne üsd el az előtted index nélkül cikázó vespás Zsoltot. Ott fent a hegytetőn, néma csend. Nincs kutyaugatás, a füledbe súg a szél, rengeteg bajra orvosság lehet egy ilyen kirándulás. Aztán lekavarsz a völgybe, négy euróért telenyomod a tankot és becélzod a következő kanyart.

Triesztbe, meg úgy általában, Olaszországba is éppen csak betettük a lábunkat – de a Trieszt or die megvolt, a plázsos képek viszont már a koromfekete éjszakában készültek. De úgy is jó volt, Olaszországban lenni, pláne robogóval, euforikus élmény. Hogy használtam már ezt a jelzőt a posztban? Sebaj, ilyen ez a motorozás, még akkor is, ha csak robogózás. Mindennél jobb.

Ott locsogott előttünk a tenger, aztán bevetettük magunkat a városi robogósok közé, küzdöttünk egyet a helyekért, megnéztük a makulátlan, ám bő harminc évnyi UV-sugárzástól felfoghatatlanul betört szemüvegre emlékeztetően megvakult műszerű BMW R100-ast a régi és új Vespákat, Hondákat (épp a mieinket is), Kymcókat, Gilerákat tartalmazó motorparkolóra és már indultunk is tovább, Posztojna felé.

A mai 420 kilométer után most megint Szlovéniában vagyunk, elértük az eredeti úticélunkat, Postojnát, a Wave tankjában akkor már csak két deci benzin volt. Szlovéniában kevés a nyitva levő kút estefelé, erre nagyon ráébredtünk most este, miközben nyolcad gázon araszoltunk az esti etap utolsó pontjához, reménykedve abban, hogy ilyen nagy városban találunk még nyitva tartó kutat. Mázlink volt, találtunk. Máskülönben soha nem jutottunk volna tovább.

Késztetéseink erősek, holnap indulunk északnak, haza, Budapestre, 540 kilométer lesz. Ma 410-et tettünk meg, igaz, abban volt hágó, bámészkodás jócskán. És remélem, lesznek még kanyarok.

Előzmények:

Ötszáz kilométer után szerelni kellett

Fent vagyunk a Holdon

Szakadó eső, emelkedő, kettes, nyélgáz

Nedves alsógatya, Csikósék szenvednek

Indulunk Olaszba! Robogóval…