200 ezerrel tartoztak, ez lett a vége

2012.11.08. 16:21

Titusz tartozott nekem kétszázezer forinttal és mivel nem tudta megadni, felajánlotta, hogy válasszak a motorjai közül. Elképesztően lepukkant romjai voltak, egy 72-es CB 750-es mellett döntöttem. Sokáig csak kerülgettem, aztán építettem belőle egy CR 750 Replicát, majd elkezdtem versenyezni vele.

Ez tizenöt éve volt, azóta nincs megállás: valami kóros szenvedély hajt a veterán motorok, pontosabban a classic versenymotorok után. Ez az állapot most már súlyosbodott, képes vagyok a világ végére is elzarándokolni egy-egy versenyért, vagy kiállításért. Szerencsére feleségem, Erika ebben is partner, a Stafford Show tulajdonképpen az ő ötlete volt, nekem csak azt kellett kiagyalni, hogyan lehet az utat megfinanszírozni.

Mivel ez a fesztivál tulajdonképpen börze (ők autojumble-nek hívják), adódott a megoldás: vigyünk ki valamit, amit el lehet adni. Oldtimeres pályafutásom a „szarból várat építés” jegyében telt, rengeteget kínlódtam a futóművekkel, ennek mellékterméke néhány saját fejlesztésű villa és rugóstagez lesz a kínálat egyik fele. Átszaladtam Solymárra Nyitrai Pistához, ő is adott egy kereket meg egy féket, így aztán mikor elfoglaljuk asztalunkat Staffordban, csinos kis választékot pakolunk ki.

Szomszédunk egy CR 750-est állít le mellénk, lelakatolja és hazamegy. A másik szomszéd Eddy és Chris, apa és fia, valami láncolajozó kütyüt árulnak, buzgón nekilátnak szórólapokat osztogatni, olyan ellenállhatatlan kedvességgel, hogy mindenki örömmel veszi el, sőt, meg is köszöni. Mondom Erikának, tartsa a frontot, elugrok tíz percre körülnézni: Hungexpo nagyságú terület, rengeteg kiállító és elképesztő tömeg, a tíz percből több mint egy óra lesz, Erika szerencsére már ismer, belekalkulálta.

A Classic Racer magazin sátra előtt tízpercenként beröffentenek egy versenymotort, mikor odaérek, pont egy Triumph Trident van soron, a hangjából szimfóniát lehetne írni. Odébb vadonatúj replika Norton Manxok sorakoznak, túl szépek, hogy igazak legyenek. De tényleg: annak idején a gyári versenymotorok sem voltak ilyen tökéletesen megmunkálva, fényezve, krómozva. De lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem.

Vannak azért autentikus darabok is, az ínyenc gyűjtők ezekre buknak: eredeti rozsda a tankon, eredeti kutyaszar a gumi mintái között. A látogatók spektruma is hasonlóan széles: a lomis cigányoktól a hóbortos lordokig terjed. Feltűnnek legendás versenyzők is: Jim Redman, Colin Seeley, Graeme Crosby nézelődnek, kedvesen beszédbe elegyednek az árusokkal meg a nézelődőkkel. Raszta fejű 50-es hippi asszonyság mellett egy szemüveges úriember nézelődik, nyakában prémgallérként trónol a macskája: meséli, motorozni is együtt szoktak, a cicának a tanktáskában a helye.

Amikor visszamegyek, kezd felengedni a nedves hideg, Eddy és Chris már pólótrikóban szteppelnek, én is visszahajtom a polárom gallérját. A CR 750-es gazdája nem kerül elő, pedig sokan nézik a motorját. Eddy bedobja magát: special price csak most, csak neked 6750 font helyett 1000. Majd látva a srác megdöbbent arcát, még rátesz egy lapáttal: ja, lenne még 50 font extra költség is, le kell vágatni a lakatot. Közben Erikára kacsintva odasúgja, a hasznon majd osztozunk.

A csarnok előtt furcsa szerkezetet látok, Vincent motorral. A tulajdonosa mondja: ez egy oldalkocsis motor, a 60-as évek végéig csak egy műszaki kritérium volt a versenykiírásokban, a három kerék. A szerkezet elég instabilnak látszik, sikerült is fejre állniuk vele két hónapja egy bemutatón, most pofozták helyre.

Kezdődik a Bonhams árverés, átmegyek megnézni. A csarnok közepén székek, körben több mint 300 motor, köztük csodálatos ritkaságok, mint például az 1929-es Grindley Peerless, kikiáltási ára ötvenezer font.

Kedvencem mégis egy szerény kis gép, az 1965-ös Fruin Dartella. Építője, Bert Fruin először egy ötvenes motorral versenyzett, majd elkezdte őket szaporítani: először kettő, majd négy blokkot rakott össze, később bevadult és csinált egy nyolchengerest is. Itt a négyhengeres motorja került kalapács alá, ami arról is nevezetes, hogy soha egyetlen versenyt sem fejezett be. Ennek ellenére Bert kit-ként is árulta – nyilván olyanoknak, akik nem vágytak a sikerre.

Nézem a licitálók arcát, többnyire egyszerű közülünk való emberek, akikben komoly lelki drámák zajlanak le, miközben egymással (meg persze magukkal is) vívódnak. A kikiáltóval egy sorban brókerek ülnek telefonnal a kezükben, fapofával emelik a kezüket távoli főnökük utasítására.

Basszus, hogy van ez, el se jön, hogy megnézze mit vesz, én meg itt vagyok, hogy lássam mit nem veszek? Egyébként a legmagasabb árat egy 250-es Benelli gyári versenygépért adnak, 74.300 fontot, ez kábé 25 milla.

A kicsinek is örülni kell, tegnap eladtam egy féket meg két villát, még eladok egy pár hátsó telót, ezzel éppen nullszaldóssá válik a kis staffordi kirándulásunk. Eddyék nem adtak el semmit, mégis boldogok, szétosztottak vagy ötezer szórólapot, ilyenkor mindig fellendül a webes forgalmuk. Kedvesen búcsúznak, megbeszéljük, hogy jövőre is egymás mellé kérjük a helyünket. Mert jövőre is eljövünk!