Motorostúra

Végül a főnök is rájött, hogy a lovak mentális egészségére jobb hatással van, ha inkább traktorozok. Három hónap után hazajöttem és ekkor már biztos voltam benne, hogy a következő szezont nem munkával fogom tölteni.

Kilövés

Indulás, vagyis kilövés: két hónapos utam fő célpontja a Kazahsztánban található Bajkonur űrközpont volt. Az első három napot arra szántam, hogy elérjek Odesszába a Fekete-tenger partjára, ahol a Goblin Show elnevezésű motoros mulatságot rendezik. Nagyjából odáig, vagyis az első 1200 km-re volt pontos útitervem, a fennmaradó 15000 km-en pedig rábíztam magam a körülményekre, a helyiek tanácsára és a térképre. A GPS egyébként sem az én sportom, a vashengeres, 1969-es Sportsteren végrehajtott műszaki fejlesztések számomra véget értek az Electra Glide-ról leesett töltésmérő óránál.

Jelzésértékű és egyben vicces is volt, hogy Kazahsztánba készülök, ahol köztudottan 200 km-ként van benzinkút, és mindjárt az indulás után 3 órával a román határ előtt kifogyott a benzinem. Moldovában kicsit megijedtem, hogy leesek a föld széléről a sárkányok karmai közé, ugyanis erről az országról senki nem tud semmit, legfeljebb azt, hogy elég jó boraik vannak. Az mondjuk tény, hogy a benzin színe leginkább a legénykoromban fogyasztott kisfái „borzadalmas” kadarkára emlékeztetett.

Következő nap az ukrán határon feladtam a leckét a határőröknek. Megkavarodtak, mint macska a gombolyagban, ugyanis Palankánál léptem ki Moldovából. Itt az ország nagyjából 5 km széles és mindkét oldalon Ukrajnával határos, ami azt is jelenti, hogy jelentős tranzitforgalmuk van. Hogy ne kelljen kétszer ellenőrizni, az ukrán kilépő oldalon egy cetlit írnak, rajta a rendszámmal, majd 10 perc múlva, ha ismét be akarnak lépni Ukrajnába, csak elveszik a cetlit és már mehet is az illető. A jól kigondolt rendszert egy perc alatt felborítottam, amikor kiderült, hogy én egy kis mellékúton érkeztem ide Moldovából, és nem Ukrajna felől jövök

Ukrajna útjain

A Goblin Show-n magyarokkal és mosómedvékkel is összefutottam. Valamint egy Electra Glide-al, francia rendszámmal és ezernyi felirattal minden alkatrészen, amiből kiderült, hogy az egész Földet bejárta már.

Este igazi ukrán stílusú programok mentek. Volt szkander verseny, és a színpad mellett felállított ringben bárki kipróbálhatta, milyen az, amikor lerúgják. A szabály az, hogy nincs szabály: mindenki nagyon keménynek érezte magát pár sör után, aztán meg sírva szedegették a fogaikat a földről, ha az ellenfél kicsit józanabb volt. Eközben két csaj lóháton kergetőzött a színpad előtt, sörrel a kezükben úgy, hogy egy csepp sem folyt ki. Nos így néz ki egy teljesen átlagos találkozó arrefelé.

Vasárnap reggel még megszereltem egy Road Kinget, aminek az önindító reléje beadta a kulcsot, majd útra keltem a Krím félsziget felé. Valamiért a helyiek a füstölt halban látják a jövőt. Legalábbis erre következtettem abból, hogy az út mellett helyenként 100 méter hosszan mindenki ezt árulta: halak ezrei lógtak madzagra fűzve. Másnap sikerült úgy eltévednem, hogy a főúttal párhuzamos mellékúton tudtam haladni, annak a veszélye nélkül, hogy egy Kamaz gumiabroncsának bordáiban kelljen leélnem a hátralévő életem.

Kerchnél egy tengerszoroson komp visz át a túloldalra, ami már Oroszország. Az ukrán határőr nagyon érdeklődött a nálam található valuta felől, de én rutinosan rávágtam, hogy „nyetu”, vagyis nincs. Miután kipakoltatta velem a zsebeimet, előkerültek a féltve őrzött dollárjaim. A hazugságot ő legalább akkora bűntettnek értékelte, mint a korrupciót, így 50 dollárt követelt magának.

Persze nem adtam neki, erre ő rám csapta a hivatal ajtaját, kis gondolkozási időt hagyva. Amikor visszajött ismét tartotta a markát, hát úgy gondoltam, ami jár az jár és adtam neki ötvenet. Mármint 50 hrivnyát. Meglepődtem, amikor utamra engedett, bár legszívesebben úgy szájba vágtam volna, hogy csokorba szedje a villanykarókat, aztán felköszöntse vele a trafóházat.

Az orosz oldal teljesen problémamentes volt, nem úgy az elindulás: ahogy rúgtam be a motort, egy jól irányzott mozdulattal lerúgtam a gyújtáskulcsot is, ami beletört a zárba. Nem mertem lehúzni a gyertyapipákat csak a legközelebbi nagyvárosban. Leszereltem a kapcsolót, majd egy segítőkész csecsen fickóval elmentünk egy zárszerelőhöz. Az persze tök hülye volt hozzá, szóval az ő szerszámaival végül én szétszereltem a gyújtáskapcsolót és kiszedtem a kulcs maradékát.

Szlavianszkban sehogy sem sikerült szállást találnom, de szerencsémre egy motoros csapat állt meg mellettem. Ők nem odavalósiak voltak, de mire észbe kaptam, már leintettek egy taxit, adtak neki pár rubelt, és megmondták, hogy vigyen a város legolcsóbb motelébe. Még csak fél napja voltam Oroszországban de már kétszer is megtapasztaltam a legendás vendégszeretetet, amiről idáig csak hallottam.

Kalmükföld egy igen különleges helynek számít Európa peremén. Az itt élő népcsoport – mai nevükön kalmükök – valójában orjátok, vagyis nyugat mongol származásúak. Vallásuk szerint tibeti buddhisták, és 400 éve kisebb nagyobb megszakításokkal a Volga Kaszpi-tengeri deltájának vidékén élnek. 1771-ben nagy részük hazavándorolt, de egy kisebb csoport a mai napig itt él, többségük Elisztában, a fővárosban.

Itt összefutottam Alexszel, aki egyébként Kelet-Szibériában kutat olaj után, de most épp a szabadságát tölti. A főtéren egy gigantikus sakktábla található, mint tőle megtudtam, itt kötelező tantárgy a sakk. Megmutatta a nemrég elkészült buddhista templomot a város szélén, ami most Európa legnagyobb buddhista épülete. Este becsületesen beittunk.

Kazahsztán peremén

Fogalmam sem volt mit várjak egy majdnem Európa méretű országtól, amiről mindenkinek csak Borat jut eszébe, meg a tevék. A határhoz közeledve egyre több Kamaz tűnt fel. Teljesen normális jelenség volt, hogy az út mellett állva előrehajtott fülkével két szénbányásznak álcázott sofőr matat a blokkban, miközben a váltó atomjaira szedve beteríti az egyik sávot. Ez már sejtetett valamit a várható állapotokról, de ekkor még nem gyanakodtam komolyabban.

A kazah határőrökkel nem volt semmi probléma, mondjuk az kicsit furcsa volt, hogy az egyikőjük menni akart egy kört a motorommal, a másik pedig arra kért, ha elindulok kapjam fel egy kerékre. Természetesen mindkét óhaj az őrület határát súrolta.

Feltűntek az első tevék, én meg lelkesen fotóztam mindegyiket, mert ekkor még újdonság volt. A benzin ára 160 Ft-ra esett és a legmagasabb oktánszám a 92-es volt. Atirauig 250 km-en keresztül mindössze egy falut láttam, viszont több száz olajkutat. Szinte hallottam a Dallas nyitózenéjét, és beleképzeltem magam Jockey Ewing szerepébe (noha valójában Tintás Barnes sokkal közelebb állt hozzám).

Hamarosan egyentrikóba öltözött biciklisek tűntek fel, 10-15 km hosszan kisebb csoportokra szakadva. Szóba elegyedtem néhányukkal, reálisnak tűnt az elképzelés, hogy nem kenyérért indultak a szomszéd faluba. Pekingből tartottak Londonba 14 ezer km-es távot megtéve 5 hónap alatt. Az életkoruk volt a legmeglepőbb, a legfiatalabb 50, a legidősebb pedig 74 éves volt.

Kifogy az út a lábam alól...

Nagyjából 80 kilométer múlva kifogyott az aszfalt alólam, a forgalom is eltűnt. Egyedül találtam magam a sivatag közepén egy földúton. Makat után a térképen vastag, pirossal jelzett főút egyszerűen megszűnik, a városból kiérve pedig átláthatatlan nyomok rengetege kígyózik a porban. Amikor az első szabályos vályogtégla kezdett formálódni a nyelvem alatt, rájöttem, talán mégsem volt okos dolog három darab mosogatásra használt fémszivacsra bízni a légszűrés feladatát és a blokk jövőjét.

A hármas és négyes fokozat fogaskerekei pihenhettek kicsit... majdnem egy hetet. Nemsokára egy öreg VW LT-t pillantottam meg az út szélén, ami motorszállító utánfutón egy BMW-t húzott maga után. Megálltam, erre két 40-es éveiben járó német elmeháborodott hippi jött elő, akik nem kevesebb, mint 8 hónapja indultak otthonról. Később együtt táboroztunk egy porvihar szomszédságában.

Az út semmit nem javult, néhol 50-60 km/óra volt a csúcs, de általában ez csak pár kilométerig tartott, aztán irány le a porba harminccal, mert az „aszfalt” teljesen járhatatlanná vált. A rendszámom a hátsó lámpával egyszerre tört le, az volt a csoda, hogy idáig bírta. 
Kvandigasz egy ötezer lakosú kisváros, igazi putri a semmi közepén. Viszont olcsó, ami azért jó, mert több sört tudok inni ugyanannyi kazah tengéért. 3000 Ft-nak megfelelő pénzt fizettem a munkásszálló jellegű szobáért, a probléma annyi volt, hogy a vizesblokk fogalma errefelé kimerül egy gödörrel a hátsó udvaron.

Később a helyi kocsmába is benéztem, ahol két vicsorgó, derékig érő kitömött farkas próbálta elriasztani az embereket a pulttól, kevés sikerrel. Állítólag a környéken lőtték őket, aminek hallatán kicsit átértékeltem a vadkempingezés veszélyeit: a fene se akarja, hogy kitömjenek és egy kocsmában állítsanak ki.

Az egyik legnehezebb napom következett Salkarig, 300 km a semmin keresztül, és egész nap alig láttam autót vagy bármi mást. Végig murva volt vagy földút gyakran térdig érő kátyúkkal, bónuszként leszakadt a nyeregtáskám is, és a nagy kincset jelentő 50-es viszkozitású olajomat az anyaföld itta el.

Az Aral tó, illetve a hűlt helye

Salkar még Kvandigasz is nagyobb porfészek; itt még betonutat sem találtam. A nyeregtáskámhoz viszont kaptam bilincset, meg ingyen vacsorának valót, és végül a várostól nem messze az út mellett táboroztam le. Általánosságban elmondható, hogy nagyon vendégszeretők az emberek, és mindenki tudja, hol van „Vengrie”, azaz Magyarország. Sőt sokszor kijavítanak, hogy nem „venger” vagyok, hanem magyar.

Pár nyeregtáska leszakadást követően az örömöm a 150 km-re lévő útkereszteződésben teljesedett be, ahol pár kamionos közölte, hogy itt még víz sincs nemhogy benzin. Hosszas keresgélés, és többszöri hibás útbaigazítás után végül megtaláltam az egykori kikötőt Aralskban, ahol a darukon és pár mederben rozsdásodó hajón kívül nincs semmi. A vízutánpótlás nélkül maradt Aral tó az eredeti vízfelület 8%-ára zsugorodott, és az egykori kikötőtől ma 130 km-re található a víz. Ezért a semmiért jöttem Kazahsztánba!

Bajkonur

Bajkonur útjelző táblát sehol nem látni, a rohadt imperialista kémek tévedjenek csak el a sivatagban. A városkapunál közölték, hogy ide engedély kell. Egyórás activity után végül hívtak egy srácot, Ivánt, aki beszélt angolul. Persze ő is csak annyit tudott mondani, hogy ha kitöltök valami űrlapokat és elküldöm Moszkvába, akkor alig egy hónap múlva már meg is jöhet az engedély. De volt egy „B” terve is, amihez követnem kellett a haverja kocsiját. Szeretem a „B” terveket!

Két őrtorony között, ahol nem látnak, van egy kis kiszögellés, ahol be lehet mászni a kerítésen. Ha elkapnak, a jobbik eset a helyszíni tarkólövés, rosszabb esetben rágumipókoznak egy rakétára és kilőnek az űrbe. A küldetés sikeres volt, olyannyira, hogy egy óra múlva már fényképezni is mertem, és vígan kortyoltam a Baltika sört Iván haverjaival, akik mind rakétatudósok voltak.

Legnagyobb meglepetés azonban annál a titokban tartott emlékműnél ért, amit annak a 63 űrhajósnak az emlékére állítottak, akik a sikertelen rakétakísérletekben haltak meg 1960-ban. Gagarin volt a 64. próbabábu, neki összejött és híres lett. Kíváncsi vagyok, a tenger túloldalán hány emberéletet követelt a holdprogram?

Másnap kiugrottunk a falon, majd be a terepjáróba és már úton is voltunk a céges nyaraló felé. 20-25 fős társaság gyűlt össze a bekerített területen, ahol pofás faházak, stégek és egy kisebb tó volt. Valami azonban nem stimmelt... minden épület minden stég különös alkatrészekből készült. Amit egyszer fellőttek, és esetleg vissza is tért, az ide kerül. Szinte minden rakéta alkatrészekből készült, a konyha épület például egy tíz méter átmérőjű szelet volt egy rakéta első fázisából.

Hibádzik a dokument

Simkent a Selyemút egyik legfontosabb állomása, ahol a pénzintézetekkel nem volt szerencsém, mert csak a hetedik bankban sikerült pénzt felvennem a kártyámról. Ez a nemzeti bank volt, ahol hétfő lévén több száz ember tolongott a bejárat előtt. Volt már rutinom hasonló kilátástalan ügyintézéseknél, így a biztonsági őrt kérdeztem, vajon hogy lehet ide bejutni. Erre ő simán elkezdte ütni az embereket és szétvágta a tömeget. Bent félrelökte az egyik ügyintéző ablaknál álló 80 éves mamikát majd, közölte a kislánnyal, hogy mostantól velem kell foglalkozni. Mi ez, ha nem vendégszeretet?!

Taraztól nem messze szerettem volna kilépni az országból, de a migrációs kártyát látva elkerekedett a határőr szeme és behívott az irodájába. Mint kiderült, az itthon hallottakkal ellentétben mégiscsak kell öt napon belül regisztráltatnom magam a Kazahsztánba történő belépést követően. Nem hagyhattam el az országot, de még a határőr irodát sem, egészen addig, amíg rá nem jöttem a bűvös varázsigére.

Problémák a határon

Ekkor elkezdtem nyomogatni a telefonomat és mondtam neki, hogy felhívom a magyar nagykövetséget Almatiban, hátha segítenek. Ettől láthatóan megijedt, próbálta értésemre adni, hogy nincs erre semmi szükség. Végül visszaengedett Tarazba, de ekkor már erősen alkonyodott.

Másnap a migrációs hivatalban négy óra sorban állás után még a papíromat sem vették be. Aztán előre álltam és elkezdem szemezni az egyik léhűtővel, mosolyogva kérdeztem tőle, hogy nem dolgozol? Beleuntak és kaptam egy papírt meg egy rendőrt, aki kitöltötte helyettem. Elvitt a postára befizetni a büntetést, kábé 1000 Ft hiányzott is, amit a rendőr mosolyogva kipótolt, majd meghívott ebédelni. Ezt követően újabb öt oldal cirill betű következett, de ekkor már lementünk az alagsori irodájába, ahol én közben tv-t nézhettem és internetezhettem. Ha úgy nézem, a világ legdrágább internet kávézóját sikerült megtalálnom.

A parkolóban egy nyakig olajos fickó lézengett a motorom körül, ő volt Ruszlan. Hihetetlen, de Kazahsztán egyetlen autó és motor átalakító műhelye épp a migrációs hivatallal szemben van, és Ruszlán birtokolja Kazahsztán valószínűleg egyetlen épített Harley-Davidsonját. Nincsenek véletlenek.

Késő délután jött át a rendőr a lepecsételt papírral, amivel elhagyhatom Kazahsztánt. Ekkora viszont már eldöntöttük Ruszlánnal, hogy csapunk egy kis bulit estére a főnökénél, ahova meghívta a haverjait is. Így is lett, beállítottak egy vagon sörrel, majd jöttek a tervszövögetések, miszerint 10 nap múlva találkozunk a Balkas Bike Festen, Kazahsztán egyetlen motoros találkozóján.

Hegyek között, völgyek között zakatol a Spori

Ekkorra már 6000 km-en voltam túl, de sem hegyet, sem felhőt nem láttam. Az időjárással különös szerencsém volt, egy hónapig a párna szerepét töltötte be az esőruhám a sátorban. Kirgizisztánban aztán minden egy csapásra megváltozott. Ez jóval szegényebb ország, mint Kazahsztán, ásványkincsei nincsenek, emiatt ipara sincs, és a hátsókertemben komolyabb mezőgazdasági munka folyik, mint itt. Szerencsétleneknek nem sok vízszintes területet adott a jóisten, a kombájnban meg ugye nincs hegymeneti fokozat. Szerencsére a népsűrűség nőtt valamelyest, így már nem kellett attól tartanom, mint Kazahsztánban. Vagyis, ha lerobban a motor, már muszáj Bear Grills túlélőtechnikái után nyúlnom, és egy döglött tevében menedéket keresnem.

Az út hamarosan emelkedni kezdett és egy hatalmas gát mellett vitt. Úgy látszik, Kirgizisztánnak is megvan a maga Rushmore hegye, csak itt Lenin elvtárs tekintete mered a semmibe. Nemsokára elértem az első nagyobb hágót, ami 3300 méter magasra vitt fel. Az út tovább emelkedett, és a következő hágó már 3600 méteres volt. A látvány mindent vitt, mint a sóderos Kamaz az egyenrangú útkereszteződésben, de a motor észrevette a hegyi levegőt. Ha nagy gázt húztam dadogott, ha kis gázt húztam, nem ment.

Bishkek, a világutazók paradicsoma

Ahogy kiértem a hegyek közül, nem mindennapi látvány fogadott. Egy hatalmas csőrös benzinszállító tartálykocsi az út mellett pihent, csak épp fejjel lefelé. A járművet szúnyog módjára megszálló helyi erők ott szívták a benzint, ahol érték, volt aki az árokból merte vödörrel, volt, aki cigivel a szájában bámészkodott

Egy internet kávézóban összefutottam Lacival, aki már majdnem egy éve utazik hátizsákkal és az egész Közel-Keletet bejárta. Ugyanazt tudta mondani, mint én, nem a híradókat kell nézni, hanem utazni kell, és akkor rájössz, hogy ezek az országok egyáltalán nem veszélyesek. Az igazi ellenség pedig nem az utcákon járkál géppisztollyal a kezében, hanem a hivatalokban, a határon, vagy a parlamentben ül.

Elmentem abba a homestay-be, ahol ő is lakik. 800 Ft-nak megfelelő összegért lehet sátorozni egy családi ház udvarán, lehet mosni és van meleg víz, meg angol WC. Ez utóbbi kettő olyan, mint Clark Kent és Superman, együtt még sosem láttam őket.

Én 3három napig élveztem Biskek vendégszeretetét és árait. Elmentem fodrászhoz, megnéztem a híres Os bazárt, és 50 Ft-ért tudtam hazatelefonálni fülkéből. A rendőröknek nulla elimertségük van errefelé. Korábban már előfordult, a szemem sarkából láttam, hogy intenek, álljak meg, de ilyenkor csak húztam egy gázt és soha nem kellett attól tartanom, hogy utánam jönnek.

Később a bazárban pedig igazi vásári komédia volt, amikor a rendőr a lopottnak hitt laptopot ki akarta rángatni egy fickó kezéből de az nem adta. Húzták-vonták, végül a figura felesége elkezdte ütni a rendőrt a táskájával, aztán emberünk is bekapcsolódott a hivatalos közeg elleni erőszakba, aminek az lett a vége, hogy a törvény talpnyalója szégyen szemre eloldalgott.

Vissza a tevék közé

Északnak indultam, vissza Kazahsztánba, hogy ott haladjak tovább kelet felé. Kínához nagyon közel, már ujgur területen található a Harin Kanyon. Ki van ugyan táblázva, de 15 kilométer embert próbáló földút vezet a pereméig. A látvány leírhatatlan, akárcsak a Grand Kanyon, de itt nem tolonganak a turisták.

Szükségem lett egy kis SAE50 olajra, amit általában a H-D kereskedésekben lehet csak kapni. Ott maradtam nagyszervizt tartani a motoromon. Aztán nekiláttunk egy Dynának, mert a tulaja nagyon készült a Balkas motoros találkozóra, másnap reggel akart indulni, bár a motorjának erről más véleménye volt. Kiderítettem, csakis a féklámpa-árnyék visszahúzórugóval lehet a gond, de talán a főtengely végén lévő kompenzátor sincs teljesen a helyén. Ez meg is alapozta a hajnal négyig tartó programunkat, amit Muhat, a tulaj pizzával és energiaitallal honorált.

Közben kiderült, 4 évig élt Magyarországon, miután a sorkatonai szolgálat után ott ragadt. A jugoszláv háború idején fegyvercsempészettel foglalkozott. Fejből sorolta a határ közeli városokat, meg a fegyver márkákat, semmi okom nem volt benne kételkedni. Meghívott a bérelt lakásába aludni, hogy reggel tíz körül el tudjunk indulni.

Egyik fele sós, a másik édes, és mégsem péksütemény

Másnap este 11-kor két autóval és hat motorral érkeztünk meg a kijelölt célterületre, a Balhas-tó partjára. Csütörtök lévén nem számítottam nagy bulira, de a parton és a szálloda teraszán már több százan voltak. A legnagyobb meglepetésemre öt perc után összefutottam Ruszlánnal is, akivel még Tarazban találkoztam. Reggel egy tíz méter magas sziklaszirt peremén találtam magam, ami kicsit túlment a közepesen veszélyes kategórián, különösen az éjjeli visszatérésektől tartottam kicsit. 
A tó amúgy kiváló volt fürdésre, homokos part, 25 fokos édesvíz. A nem kevesebb, mint 600 km hosszú kifli alakú tó egyik fele sós, a másik édesvíz – a kettő nem keveredik, csak egy kis szoros választja el őket egymástól.

Csak szombaton léptek fel zenekarok, köztük a tengerészet (nem épp színjózan) fúvósaiból összeverődött Ska zenekar. Miután túl voltam egy vodka diétán, vagyis egy hét alatt 3 napot vesztettem, úgy határoztam, itt töltöm a vasárnap estét is.

Hétfőn kemény napom volt, ismét több mint 600 km-t tettem meg, ráadásul Kvaragandiban AVI hegesztőt is kellett találnom, ami elvitte az időmet.

Egész pofás díszletet hoztak össze az olaj és a gázmezők gyümölcséből, amit aztán kineveztek fővárosnak. Igen, Asztana jelentése kazah nyelven: főváros. Aranyozott üvegű 30-40 emeletes irodaházak állnak üresen, az egész város teljesen kihalt.

Később ingyen kaptam 4 liter olajat az autósboltban, és egy óráig beszélgettem a tulajjal. Ő javasolt egy kis (pár száz kilométeres) kerülőt északra, a Burabaj nemzeti park felé, ami állítólag elképesztően szép. Szeretem a spontán dolgokat, így megfogadtam a tanácsát és ráfordultam Kazahsztán egyetlen hatsávos tükörsima, ingyenes autópályájára. Kimondani is durva, megtapasztalni pedig igazi orgazmus volt a gerincemnek.

Búcsúzás Kazahsztántól

Előttem viharfelhők tornyosultak. A nyitott szűrő úgy szívta a vizet, mint a szabadkai úti kurva a román kamionost. A nemzeti park tényleg szépnek ígérkezett, de mivel későre járt, az egyik tó melletti kis földúton vertem fel a sátramat, ahová elvileg tilos volt behajtani. Már 11 óra volt, de még mindig világos, amikor jöttek a parkőrök puskákkal felszerelkezve.

Egyenest a sátram felé vették az irányt, megkérdezték honnan jövök, közölték, hogy rokon népnek tartanak, majd szó szerint szép álmokat kívántak és továbbálltak. Két perc múlva aztán egy arra tévedt autóst majdnem kivégeztek, mert be merészelt jönni a lezárt útra.Ismét visszatértek a Nyugat-Kazahsztánban megismert fogtömésre is veszélyt jelentő állapotok, ráadásul egy városban 1,5 óráig keringtem, mire valaki meg tudta mondani, merre menjek. Ha azt kérdeztem volna, hol lehet a legolcsóbban vodkát vásárolni, biztos nem ütközök ekkora akadályba.

Petropavlovszkban megismerkedtem pár sráccal, így négyen indultunk a közeli határ felé, én meg jó hering módjára bíztam a tömeg jelentette biztonságban. Bejött, másfél óra alatt átjutottam minden probléma nélkül. 600 km-re volt Jekatyerinburg, ahol már hallották a híremet. Itt bebizonyosodott, hogy Oroszország nem az az idilli olcsó hely, amit sokan elképzelnek, a találkozón egy doboz sör 900 Ft-nak megfelelő rubel volt.

Rögtön bevillant, milyen egészséges a séta, és mivel igazi sportember vagyok, ez nem maradhatott el most sem. Egy óra járásnyira volt a bolt, de megérte, mert igazi orosz, literes, dobozos Baltikát sikerült vennem jó áron.

Denis, a főszervező megígérte, hogy vasárnap segít elintézni a regisztrációt és az újabb sárvédő hegesztést. Persze vasárnap a fű is visszafelé bújik a földbe, így sokadszorra hallottam tőle hogy „závtrá”, vagyis holnap.

Kifizette a szállásomat estére, majd hétfőn elvitt a helyi Harley-Davidson kereskedésbe, ahol segítettek meghegeszteni a sárvédőmet, én közben gyújtást és szelepet állítottam. Nem egyszerű a brigád, az egyik szerelő egy huszonéves tüsihajú csaj, a másik meg Alex, aki 11000 km-es túrát nyomott le nemrég egészen Murmanszkig. Jó kis társaság volt, még Szerjik is beesett, akivel az elmúlt 10 napban szinte mindenhol összefutottam Almatitól egész idáig.

Baskíria és Tatárisztán

Nem indult túl jól a reggel, egy nagyon durva balesetbe sikerült belefutnom, az elsők között értem oda. Pár emberrel elkezdtük kifeszegetni a Skoda ajtaját. Negyed órával később sikerült is, de már felesleges volt, nem lehetett segíteni anyán és lányán. A Penza-Szamara-Ufa-Cseljabinszk húsdaráló nem kímél senkit, a rossz utak és az álmos kamionsofőrök a sietős Ladásokkal halálos elegyet alkotnak.

A baskírok száz százalékig meg vannak győződve róla, hogy a volgai tatárok őrültek. Többen is bizonygatták, hogy Szamara a sátán földje és ott vérszomjas fenevadak laknak, akik jó esetben kirabolnak, rossz esetben elevenen felfalnak. A tatárok természetesen ugyanezt tartják a baskírokról. Mindkét helyen hihetetlen vendégszerető emberekkel találkoztam.

Volt, hogy vonatra szálltam, kifizettem a 3000 Ft-nak megfelelő összeget jegyért, de mégsem utaztam sehová. Egy út melletti vasúti kocsiban vettem ki szállást, amiben áram sem volt, és ha két centivel magasabb vagyok, akkor átlósan kellett volna feküdnöm benne. A tulaj egy semmirekellő, vén, kövér banya volt, külön pénzt kért a motor őrzéséért, amit kifizettem, de a nézésemből tudhatta, hogy mit gondolok róla.

Penzától nem messze aztán egy csapat OMOH kommandóssal megtámogatott rendőr állított meg. Ha a visszapillantóban néztem volna a durva terepjárójukat HOMO felirattal az elején, biztos nem állok meg. Később az ukrán határőrnő által igényelt 15 hrivnyát nem tudtam hova tenni. Persze zsebpénz lett volna a semmiért, azért nem is tudott értelmesen válaszolni a kérdésemre, hogy ezt mégis mire adnám. Tudom, most miattam eggyel kevesebb gombóc jutott a gyerek fagyijába, de hát az élet kegyetlen. Nem volt elég kitartó, fél óra után továbbengedett.

Megérkezés

Lvivbe indultam, de útközben sötétedni kezdett, ezért egy folyó mellett a mezőn ágyaztam meg magamnak. Hiba volt. Olyan viharban volt részem, amilyet ritkán látni. A sátram vízszintesben, a falán ömlött át az eső, közben olyan villámok csapkodtak, hogy ezerszer elátkoztam magam a másfél méteres égnek meredő háttámlám miatt.

Roman, a West Ukraine Motors műhely tulaja segített megcsinálni a beállt főfékhengeremet, meg feltöltöttük az akksimat, aztán elhúztunk várost nézni. Négy szintes, gangos házban jártunk, ami a pincétől a tetőig egy második világháborús stílusban berendezett pub-ként üzemelt. A lapostetőn is bárpult van, fölötte több méteres légvédelmi ágyú, amibe bárki beülhetett és foroghatott vele. De ez még nem minden, mert a zsidó kocsmában 3000 Ft egy sör és neked kell lealkudnod az árakat. Vagy ott van a mazochista kocsma, ahol minden rendelésért verés jár egy ostoros csaposlánytól, a bejárat előtt pedig Leopold von Sacher-Masoch bronzszobra állt – ő a mazochizmus „feltalálója”.

Másnap megköszöntem Roman-nak a vendéglátást és elindultam egy kis lengyelországi kerülővel hazafelé. Az eredmény két hónap, 16000 km, majd' 800 liter elégetett üzemanyag, 14 liter olaj, 3 kg homok, ami keresztül ment a légszűrőn, 9 hegesztés, egy vászonig kopott első gumi, és persze megszámlálhatatlan emlék, ami fülbe lőtt purhab módjára tölti ki az agyam legkisebb zugát is.