Rossi talán legnagyobb tévedése

2014.03.20. 11:06

Jeremy Burgess-szel való első találkozásom rottweiler kutyákkal és felfegyverzett biztonsági őrökkel végződött, miközben illedelmesen kitessékeltek a brünni bokszutcából. Ez másként nem is történhetett volna, VIP jegy nélkül lógtunk be. Néhány évvel később újra egymás mellett ültünk, kérdéseket tettem fel, melyekre lelkesen válaszolt. Akkor még nem sejthette, de épp túl volt karrierje legfényesebb időszakán.

Majd következett a 2013-as szezon utolsó versenye, Valencia, ahol csütörtökön olyan bejelentetés látott napvilágot, amely velejéig megrázta a sportot. Valentino Rossi kényszeredett, rekordgyorsasággal összehívott sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a futamot követően megválik sikereinek legfőbb kovácsától, a mellette mindvégig kitartó ausztrál zsenitől, Jeremy Burgesstől.

Néhány szakújságíró elég keményen kritizálta Rossit a húzásáért, s olyan hasonlatokat használtak, melyek kicsit sem emelték a klasszis fényét. Volt, aki úgy vélte, hogy az esetet a nagymama-effektussal lehetne a legjobban jellemezni. Mivel a motorra nem foghatja a gyenge szereplést, hiszen Lorenzo a győzelemért harcolt, magáról pedig végképp nem feltételezné, hogy elfáradt, így nem maradt más hátra, eladja a nagymamát.

Majd azzal egészítették ki, Rossi képtelen belátni, hogy harmincöt évesen már nem tudja felvenni a versenyt a tinédzserekkel, nem tud úgy alkalmazkodni a technikához, mint egykor, és a dolgok is másként mennek, mint sikereinek csúcsán. Akkoriban egy éjszaka alatt készített számára gumikat a Michelin a vasárnapi versenyre, most pedig azt kell használni, ami van, s ezt nehezen emészti meg. Nyugodt tempóban kereshetne továbbra is példátlanul sok pénzt a különböző érdekeltségeivel úgy, hogy nem szakad el a sporttól. Ehhez képest mégis úgy véli, képes lenne még egy világbajnoki címet megszerezni.

Burgess úgy képzelte, hogy Rossival együtt fog visszavonulni, melyet beszélgetésünk során sem cáfolt. - „Az én munkám elsősorban az, hogy versenymotorokat készítek fel a futamokra. A karrierem során eddig mindig nagyon jó versenyzőkel dolgozhattam együtt, és szinte mindegyik gyártó színeiben szereztünk már futamgyőzelmeket és értünk el jó eredményeket. Viszont sokszor mondtam már, hogy Valentinóval együtt szeretnék visszavonulni.

De kicsoda is ez az ember?

1953-ban születtem, a műszaki beállítottságomat egy bizonyos John Shearer-től örököltem, aki a dédapám testvére volt. Előbb vezettem traktort, mint motorkerékpárt. Talán nyolc éves lehettem, amikor a farmunkon először a traktor volánja mögé ültem, és körülbelül tizenkettő, amikor az első saját autómat vezettem. Motorozni csak később, tizenhárom évesen tanultam meg. Ennek oka az volt, hogy a ’60-as években a japánok még újnak számítottak a motorgyártásban, Ausztráliában nem igazán lehetett hallani róluk. Az angol gépeknek meg volt néhány stigmája. A kétkerekűek akkor váltak barátságossá, amikor Mr. Honda elkezdett motorokat gyártani. Azt megelőzően csak nagy, gépekhez lehetett hozzájutni, így a fiatal srácok meg sem fertőződhettek a motorozás iránti szenvedéllyel. Szerencsére Ausztrália közel volt Japánhoz, ezért a forradalmian új motorgyártás termékei hamar megérkeztek hozzánk. A ’70-es, ’80-as években már lényegesen könnyebb volt, mert számos típus kimondottan a fiatal generáció számára készült, mint például a Monkey, a 125-ösök, vagy a kis krosszmotorok. Ezekhez viszonylag kevés pénzért bárki hozzájuthatott.

Versenyzőből lett Suzuki-szerelő

Burgess már fiatalon megtanulta, hogy mindenért keményen meg kell dolgoznia. Középosztálybéli családból származott, de a szüleinek nem volt lehetősége, hogy a házat bővítsék, így mikor tinédzser lett, szabad szoba hiányában beépítették a verandát, s ott lakott. Falait Che Guevara és Easy Rider poszter díszítette, s hogy saját versenyzői karrierjét finanszírozni tudja, kutat fúrt és targoncát vezetett. Merthogy így, versenyzéssel kezdődött minden.

1971 és 1979 között magam is versenyeztem, még odaát Ausztráliában. Bár nem voltam egy Valentino Rossi, de én is értem el kisebb sikereket. Általában ott voltam az élmezőnyben, de ennyi, semmi több. Mikor az egyik legjobb barátom, akivel a versenyekre utaztam, meghalt közlekedési balesetben, valami bennem is megtört. Ezt követően még egy évig folytattam, de egyre nehezebb lett minden, emelkedtek a költségek, satöbbi.

Végül az vetett véget az egésznek, hogy átjöttem Európába nyaralni, kicsit körülnézni, és itt ragadtam. Az akkori versenygépemet, a Suzuki RG 500-ast magamnak építettem. Szerettem azt a motort, remek volt rajta dolgozni. Mindig jó érzéssel töltött el, hogy a motorom nemcsak gyors, de megbízható is. Úgy gondolom, hogy az RG 500-assal eltöltött idő igencsak hozzásegített ahhoz, hogy aztán én kaptam a szerelőállást a gyári Suzuki Grand Prix csapatnál, 1980-ban Angliában.

Vakációzás közben említette egy barátom, aki akkor már a Suzukinak dolgozott szerelőként, hogy a gyár embereket keres a Grand Prix-csapatába. Gondoltam megpróbálom, és szóltam neki, hogy tegye be a nevem a jelentkezők listájára, hisz volt már dolgom ötszázas Suzukival. Ezután behívtak egy interjúra, ahol kiderült, hogy szinte mindenkit ismerek. Ott volt Randy Mamola, akivel még 1976-ban találkoztam Új-Zélandon, ott volt George Vukmanovich, akit szintén ismertem, 1978-ban lehúzott egy évet Ausztráliában. Jelen volt még a másik versenyző, Greame Crosby, aki ellen még én is versenyeztem, végül pedig a barátom, Nick Smith, aki ajánlotta a munkát. A csapat engem választott, valahogy így kezdődött az egész, és lettem Randy Mamola szerelője.

Nagyon izgalmas volt, főleg huszonhat évesen. Számomra ez egy nagyon titokzatos világ volt, hiszen csak a magazinokból ismertem a helyeket, és a versenyzőket. Aztán egyik pillanatról a másikra magam éltem át, és olyan dolgok váltak valóra, amelyekre addig nem is nagyon gondolhattam. Végre láthattuk élőben az ausztrál és új-zélandi versenyzőket, miként teljesítenek a Grand Prix-n, mennyire tudják felvenni a versenyt az itteniekkel. Teljesen magával ragadott ez a világ, s amint egyre jobban megismertem az európai körülményeket, és kezdtem megérteni a mechanizmusát, rájöttem arra, hogy szerelőként biztosabb a helyzetem.

A Honda, és a folyamatos tanulás időszaka.

1983 végén átszerződtem a Hondához. Először Ron Haslemmel dolgoztam, majd bekerültem Erv Kanemoto csapatába, ahol Freddie Spencer gépeit készítettem fel az 1985-ös idény folyamán. Úgy gondolom mindenkitől tanultam egy keveset. Ha valami igazán érdekli az embert, akkor bárkitől tanulhat, hiszen mindenre nyitott. Úgy, ahogy az idősebbektől, a fiatalabbaktól is tanulhatunk dolgokat. Nem történhet meg az, hogy beképzeltté válj.

1986-ban én lettem Wayne Gardner főszerelője. Ettől a pillanattól kezdve már nem együtt, hanem egymás ellen dolgoztunk Erv Kanemotóval, mindenki a saját versenyzőjére összpontosított. Kemény időszak volt, és néha alulmaradtam, de mint mondtam, soha nem hagytam abba a tanulást, mindig arra törekedtem, hogy megértsem a kezem alatt levő motorok működését. Még egy olyan versenyző sem lehet garancia a sikerre, mint Valentino Rossi.

Burgess, az elért sikereket követően sem szállt el magától, és megmaradt annak, aki volt. –  „Vannak versenyzők, akikre azt mondják, tehetségesek. Én viszont úgy gondolom, hogy ez nem minden, hiszen a tehetségnek rengeteg szorgalommal kell párosulnia, hogy a végén sikerré álljon össze. Ha a golfozás érdekelt volna, sikeres golfozó lehetnék. Engem viszont a motorversenyzés, és a gépek műszaki háttere érdekelt, ezért versenyszerelő lettem. Jobban érzem magam a háttérben, és szívesebben hozzásegítek egy újoncot a kezdeti sikerekhez. S ha végül felkerül a glória a fejére, és bajnokká avatják, akkor boldog vagyok, hogy én is részese lehettem az álmok megvalósulásának.

Burgess és a kezdeti sikerek

A Wayne Gardnerrel és Mick Doohannel eltöltött évekről így vallott: - „1986-ban lettem Wayne főmérnöke. A ’87-es szezon jól alakult, világbajnokok lettünk, de azt követően már nem mentek olyan jól a dolgok. A történet kihagyhatatlan része a motorerővel kapcsolatos probléma. A Honda minden szezon vége felé megkérdezte a versenyzőt, milyen csomagot szeretne a következő évben. Az igaz, hogy Wayne egy erősebb gépet kért, viszont a Honda mérnökei ebben az időben épp lecserélődtek, így nem sikerült jó motort adniuk. Három-négy versennyel a szezonkezdet után már nyilvánvaló volt, hogy az egész rossz irányba tolódott el, de nem volt mit tenni. Ezt leszámítva, egészen jól telt a közös munka, hiszen ’86-ban másodikak lettünk, ’87-ben bajnokok, majd ’88-ban ismét másodikak. Jelenleg is jó a kapcsolatunk, évente néhányszor mindig találkozunk.

Aztán jött Mick, mivel a Honda felkért, hogy ’89-től dolgozzak vele. Így a Gardnerrel eltöltött három esztendőt tizenegy követte Doohannel. Nagyon jól kijöttünk, keményen dolgozott, és rengeteg energiát fektetett a sportba. Az 1992-es szörnyű balesete után is visszatért, pedig kétséges volt, hogy valaha ismét motorra ülhet-e. Rengeteg operáción, utókezelésen esett át, de mégis elég erős volt mind fizikailag, mind mentálisan a visszatéréshez. Végül nyertünk öt világbajnoki címet, ami egyszerűen csodálatos volt. Egyébként nagyon boldoggá tesz, hogy jelenleg is sikeres, és jó életet él. Remek üzletember, motorversenyzőként pedig szupersztár volt.

Visszavonulás helyett Rossi

Arra talán már kevesen emlékeznek, hogy amikor 1999-ben Doohan bukott, s végleg visszavonult a versenyzéstől, Burgess is majdnem hasonlóan cselekedett. Kapott fél év szabadságot a Hondától.

Viszonylag nyugodtan telt az a fél év. Fogalmunk sem volt arról, mit hoz a jövő, és Mick sem tudta még biztosan, hogy visszavonuljon-e. Aztán eldőlt a dolog, végleg visszavonult. Év közben a Honda már jelezte, ha Valentino Rossi a csapathoz érkezik, számítanak rám. Viszont Doohan is csinált egy csapatot, amelynek főszponzora a Shell lett. Én továbbra is neki szerettem volna dolgozni, és az ottani szerelőket irányítani, viszont a Shell úgy döntött, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a 250-es kategóriára, így abba fektette a pénz nagyobb részét. Emiatt és egyéb tényezőkből kifolyólag végül nem szerződtem le hozzájuk.

Azt nem mondanám, hogy ideges voltam, mert addigra megérkezett Rossi, így én lettem a főszerelője. A többi szerelő Mick régi csapatából került át, így őket már jól ismertem. Nem tagadom, hogy megfordult a fejemben a visszavonulás gondolata. Pont húsz éve dolgoztam a Grand Prix-ben, de a Honda megkért, hogy utazzak el Phillip Islandre, és segítsek megismerkedni Rossinak Mick motorjával. Valentino ekkor jelezte, hogy számít rám, és mindenkitől függetlenül sikerült összeraknunk egy nagyon jó kis csapatot a Nastro Azzurro pénzéből.

Így Jeremy Burgess életében először dolgozott nem angol anyanyelvű versenyzővel, valamint soha ekkora korkülönbség sem volt még közte és védence között. „Gondolj csak bele, én akkor voltam negyvenhét, ő meg épphogy huszonegy, de Valentino egy nagyon intelligens srác. A szülei 14 évesen angol nyelvű iskolába íratták, tehát lényegesen jobban beszélt angolul, mint én olaszul. Egyébként neki volt nehezebb, hiszen egy olasz csapatot, olasz szerelőket váltott le egy japán csapatra és ausztrál szerelőkre. Egy újonccal mindig könnyű az első évben, a dolgod az, hogy hátradőlj és megpróbáld kielemezni.

Jeremy, a munkamániás

Burgess élete a MotoGP körül forgott. Évente hatszáz órát töltött repüléssel a versenyhelyszínek és otthona között. Nem túlzás azt állítani, hogy családja szinte csak fényképről ismerte, bár ő személy szerint nem tartotta magát munkamániásnak, csak olyasvalakinek, aki azt csinálja, amit szeret. - „Ha egész évben ezt kellene csinálnom, egyáltalán nem élvezném, de így, hogy huszonkét-huszonhárom hétvégét vesz igénybe, még jó. A magánéletem szerencsére rendben van. A családom Ausztráliában él, annak ellenére, hogy a feleségem belga. Viszont ő is szereti az országot és a napsütést. Hosszú távon is ott tervezzük a jövőt. A lányaim most tizenkilenc és tizenhat évesek. Nyilván nehéz, de minden évben rájuk is szakítok időt.

Az utód

Az ausztrál, Rossival eltöltött tizennégy szezonja során mindössze egyetlen versenyről hiányzott, amikor 2011 júniusában feleségénél, Claudine-nél rákot diagnosztizáltak. Ez pont Rossi egyik hazai versenyére, a mugellói futam hétvégéjére esett, de Burgess hazautazott a műtétre. A nehézségek ellenére a következő versenyen már ismét a csapattal volt.

Joggal vetődik fel a kérdés, miért volt szükség körülbelül egy évvel a nyugdíj előtt kirúgni azt az embert, akinek szinte mindent köszönhet? Burgess neve mellett százötvenhét győzelem, kétszáznyolcvan dobogós helyezés, és tizennégy világbajnoki cím áll, melyből tizenhármat főmérnökként szerzett, ebből hetet Rossival. Utódja az a Silvano Galbusera lett, aki egyetlen MotoGP világbajnoki címet sem jegyez, és Superbike világbajnoki trófeáját is úgy szerezte, hogy tagja volt a csapatnak, amellyel Ben Spies újoncként világbajnok lett Tom Houseworth vezetésével.

Félreértés ne essék, még távolról sem vonható kétségbe Galbusera szakértelme, s egyáltalán nem lebecsülendő, amit a motorsport területén az asztalra tett, de mégis úgy vélem, hogy képtelenség lenne egyenlőség jelet tenni a két szakember közé. Galbusera kiválasztásával pedig felerősödtek azon vészjósló hangok, mely szerint Rossi, ha az egész Yamahát nem is, de saját térfelét egyemberessé, és kézi vezérlésűvé alakítja. A vezérlő pedig nem más, mint ő maga. Az olasz főmérnök kinevezésével mindenkit lenyelt, aki tőle eltérő véleménnyel bírt, s talán enyhe jelzés is a csapat többi tagjának, amennyiben munkájukat szívesen megtartanák, igyekezzenek idomulni a főnök elvárásaihoz.

Végszó

Sokaknak fekete napként kerül a naptárba, amikor Rossi menesztette Burgesst, hiszen elveszítettük azt az embert, akinek a szava szent volt, a véleményéért maga felelt, s nem igazán érdekelte, ki mit gondol róla. Teljesítményei, világbajnoki címei egytől-egyig őt igazolták, s talán már soha nem lesz hozzá hasonló, régi vágású szakembere a MotoGP-nek. Szomorú, leírhatatlanul szomorú.

Burgess természetesen úriemberként viselkedett a búcsúzás pillanatában. Azzal magyarázta Rossi döntését, hogy a sportban sok klasszisnak volt már szüksége edzőváltásra karrierjük végéhez közeledvén egy frissítésre, hogy aztán utoljára ismét a csúcsra érjenek. Az olasz talán csak ott, a bejelentés pillanatában döbbent rá, hogy valójában mit tett, s mi történik körülötte. Szeme kissé talán könnyes lett, és elmondta, hogy versenyzői pályafutása során atyjaként tekintett Burgessre mindvégig.

Végül pedig Burgess szavai, miként vélekedett a barátságról:  „Igen, van néhány barátom itt is, és otthon is, de a kettő annyiban mindenképp különbözik, hogy ez munka, az otthon pedig a szórakozásról és a kikapcsolódásról szól. Azt nem tudom, hogy Valentinóval milyen szoros marad a kapcsolatom, de igazából nem sok esélyt látok erre, hiszen az ő élete Olaszországban, az enyém pedig Ausztráliában fog folytatódni. De a barátság biztos megmarad közöttünk.

fotók: Sportbike Rider, Adelaide Now, Gold&Goose, motogp.com, Motorcyclist