Finnek, akik tudják, ki volt Drapál János

2014.05.02. 06:54

Mindig is gyűlöltem a hideget, soha nem vágytam északra. Nyáron születtem, huszonöt fok alatt csak vegetálok, a telet legszívesebben száműzném, így soha nem gondoltam komolyan, hogy szívesen látogatnék skandináv országokba. Egyetlen város időről időre azért felizgatta a fantáziám: Imatra.

Sokaknak nem mond semmit, de a motorsport-őrülteknek valami talán rémlik. A finn kisváros az ország keleti részén helyezkedik el, huszonnyolcezren lakják. Az orosz határ hét kilométer, lakosai városrészekbe tömörülve éldegélnek, melyek közti távolság akár két-három kilométer is lehet. Az álmos kisvárosban pár évvel ezelőtt még boltok tucatjai nyíltak a határmentén élő oroszokra alapozva, de azok lassan elkoptak, a boltok meg üresen állnak.

Miért éppen Imatra?

A magamfajta motoros Grand Prix-buzinak ez zarándokhely, ahol 1964 és 1982 között tizennyolc alkalommal rendeztek gyorsasági motorkerékpáros világbajnoki futamot. Az imatrai verseny mindig különös szerepet töltött be a ma már elképzelhetetlenül vagánynak számító érában. Ennek okát pontosan megmagyarázni nem tudom, bár ha alaposan végiggondoljuk a dolgokat, magunk is megtalálhatjuk a választ.

A gyorsasági világbajnokság már akkor is népszerűnek számított, a versenyzők elérhető távolságban voltak a közönség számára. A többnyire angolokból, dél-európaiakból és néhány egyéb nemzet versenyzőiből álló bajnokság finn versenye amúgy is unikumnak számított, voltaképpen elég őrült dolog motorversenyt rendezni a messzi északon.

Egyébként meg ki ne emlékezne a fotóra, amelyen Barry Sheene áthajt a síneken, motorosok eltűnnek az erdő sűrűjében, vagy versenyzők várnak a rajtra, a tó partján kivágott farönkök mellett? Ugye önöket is behálózta a kézzel foghatatlan varázslat?

Nagyjából ezért nem tartott öt percnél tovább, míg elfogadtam újdonsült imatrai barátaim, Antti és Juha meghívását. A gépem Helsinkiben landolt, oda autóval, visszafelé vonattal tettük meg a kétszázharminc kilométeres távot. Helsinki külvárosi része nem igazán puccos, szinte megszólalásig hasonlít a veszprémi Jutasi úthoz, zöldövezet nélkül. Az autópálya környezete kifejezetten zord, óriási sziklák, kopár vidék, és szürke egyhangú erdők. A vonat kicsit kellemesebb és kényelmesebb volt, nézelődni sokat ott sem kellett, viszont az ötven eurós jegyhez kaptunk ajándékba egy kupont, melyet beválthattunk a büfében. Antti apja a vasúttársaságtól ment nyugdíjba, tizennyolc éves korától dolgozott a vonalon, s pont a haverja kezelte jegyeinket, megszánt bennünket, ezért az ingyen brióst csak neki köszönhettük.

Szokatlan volt délelőtt tízkor egészségesen lerészegedett emberekkel találkozni, akik szintén a büfében múlatták az időt. Antti szerint ez itt normális, nem kell meglepődni, Finnországban kétféle férfi létezik, a volt és a gyakorló alkoholisták. A mondás sem véletlen: előbb felkarolnak egy földön fekvő részeg embert, mint egy nyolcadik hónapban levő kismamát. Utólag úgy vélem, hétköznapi jelenségnek számíthatott, hogy hajnalban a diszkó melletti gyorsétkezdében álomra hajtotta fejét egy fiatalember, a frissen sült pizza tetején. Az árak bámulatosan magasak, egy hamburger kólával nyolc, míg egy korsó sör kilenc euró, ennek ellenére mindenki inkább ivott.

Imatra nagyon jó hely egy olyan faluhoz szokott fickónak, mint én. Kissé érzelgőssé váltam, miután többször is végigmentünk autóval a régi pályán. A vasúti átjáró pont úgy néz ki, mint a képeken, az erdő változatlan, a pálya menti tóparton szinte láttam magam előtt a felsorakozó motorokat. Most üres volt minden, és kietlen, de behunyt szemmel szinte hallottam az üvöltő MV Agusta, és a vonyító Yamaha hangját. A pályabejárást követően leparkoltunk a városközpontban, hogy aztán leosonjunk két épület között, míg meg nem érkeztünk egy zárt vasajtóhoz, amely mellett a szomszédos vendéglő kiskuktája cigarettázott. Portásforma vékony férfi érkezett farmernadrágban, dzsekije zsebéből előhúzott egy kulcsot, kinyitotta a vasajtót, Juha és Antti meg csak mosolygott és intett, hogy menjek.

Juha Suikkari az Imatra Motor Club elnökhelyettese beáldozta szombat délutánját, hogy fogadjon. Ahogy érzékeltem, a finnek megvetik a fényűzés minden módját, sokkal inkább szerények és gyakorlatiasak. Az apró, talán húsz-harminc négyzetméter közötti üzlethelyiség is erről tanúskodott, de a tartalmától egy pillanat alatt majd' szívrohamot kaptam. Nincsenek míves vitrinek, nagy terek és csillogó kristálygömbök, helyette számtalan sisak, motor, személyes tárgy, emlék, korrajz és a hely megzabolázhatatlan szelleme. Minden élére állítva, épp hogy elfér, az óvatlan kezektől üvegnyi távolságban, és józanítóan erős lámpafény, de legszívesebben lekuporodtam volna egy sarokba, hogy érezzem Lansivuori sisakbélésének dohos illatát.

Itt egy korhű pályabírónak öltöztetett kirakatbaba, amott szalmabálák, egy rendőr, meg facsemetére aggatott útbaigazító tábla, mely a depóba irányít. Mellette egykori startlámpa, a fotósállványon veterán teleobjektívvel felszerelt fényképezőgép. Csapattagok stopperórával a nyakukban, töménytelen mennyiségű póló, sapka, óriási pezsgősüveg, serlegek és érmek. Földön fekvő dugattyúk és hajtókarok, mázsáló és szervizládák.

A finn kedvenc, Jorma Paivarinta sárga oldalkocsis versenymotorja méltóságteljesen pihen, mint nyugvó anyaoroszlán. A motornak támasztva fotó, melyen fia, Pekka játszadozik apja félelmetes masinájával. Alatta dedikált poszter, a fiúcska felnőtt, s időközben többszörös világbajnokká lett az oldalkocsisok mezőnyében.

A falon 1980 oldalkocsis világbajnok párosának bőrruhái lógnak, Jock Taylor és Benga Johansson a kor sztárversenyzőinek számítottak. A legendás piros-fehér-kék ruha látványa ezúttal mégis inkább a fájó múltat eleveníti fel. A '82-es imatrai versenyen buktak, s miközben a mentők Taylort próbálták kimenekíteni a roncsból, beléjük rohant egy másik versenyzőpáros. Taylor a második baleset következtében a helyszínen életét vesztette. Ő volt az Imatra GP utolsó halálos áldozata, a világbajnokság rendezői törölték a futamot a következő évben. Emlékműve a baleset helyszínétől nem messze, a tó partján található.

A szemközti falon Jukka Sintonen, finn motokrossz legenda ötszázas Yamahája, s versenyzőnek beöltöztetett figura teljes harci díszben. Körülötte érmek, serlegek, eredménylisták kinyomtatva. A következő szekcióban émelyítően gyönyörű bőrruha- és bukósisakgyűjtemény, Korhonen, Dodds, Kneubühler és még hosszan sorolhatnám. Dieter Braun korát jócskán megelőző fluoreszkáló sárga tökfödője rikítóan vonzza tekintetünket. Teuvo Lansivuori és motorja a nap huszonnégy órájában rajtra kész, s a mellette álló esernyőtartó lány sem fárad, a sarokban  egy gyilkos ötvenes Kreidler húzódik meg.

Suikkari úr elmondása alapján az itt látható relikviákért egy árva petákot sem kellett fizetniük, felajánlás útján , vagy a versenyzőkkel ápolt személyes kapcsolatuknak köszönhetően kerültek ide. Felbukkan még egy személyes fotó, az utolsó Imatrában rendezett verseny (már nem világbajnoki) győzteséről, a legendás Joey Dunlopról.

Mindenütt relikviák tornyosulnak, majd a falon egy nyomtatott papír, mely a versenyre látogató nézők számát mutatja, évszámra lebontva. Az 1972-ben és '73-ban elért rekordokat megközelíteni sem tudták a következő évek. A fiatalon elhunyt Jarno Saarinen, a finnek nagy reménysége és világklasszis versenyzője 1972-ben megnyerte hazai versenyét a kettőötvenesek mezőnyében, akkor ötvenháromezren voltak kíváncsiak az imatrai futamra. Saarinen pályafutása szépen ívelt felfelé, a következő évben mind az ötszázasok, mind a kettőötvenesek között a világbajnoki cím várományosának számított. Honfitársát, Lansivuorit már messze maga mögött hagyta.

Az 1973-as év szenzációsan indult, Saarinen győzelemmel kezdett, de kisvártatva jött Monza, ahol Saarinen egy nagyon csúnya balesetben életét vesztette. Az imatrai versenyt az év nyarán rendezték, s a gyászoló szurkolók szerettek volna némi vigaszt. Az addig gyengébben motorozó Tepi (Lansivuori) azonban összekapta magát, és ötvennégyezer ember előtt megnyerte a versenyt, melyben talán Saarinen is a segítségére volt. Ezen a ponton megálltam a terem egyik sarkában, és néhány percre úgy maradtam. Bár Saarinen relikviák sajnos alig vannak, a múzeum minden pontján felfedezhetünk egy fotót, vagy némi apróságot, mely rá emlékeztet, s érezteti a finnek legnagyobb motorversenyzője iránt érzett tiszteletet.

A katarzis azonban csak most következett. A terem felső sarkában korabeli étkezde, motorversenyre érkezett csehszlovák fiú, háta mögött kétszázötvenes Jawa. Asztalán Coca-Cola, mellette Paul Anka kislemez. Vele szemben táncos lány és partnere, dekoráció gyanánt BP zászló és cigarettareklámok. Hiszem, hogy körülbelül így nézhetett ki az imatrai Buttenhof beltéri installációja a világbajnoki futamok idején. A szobakulcsokat őrző vitrin mellett a hely nevével és logójával ellátott étlap, mely ételt kínál az éhes turisták számára. A menüsor viccesen megfogalmazva, egy-egy nemzet híres étele, párosítva legendás versenyzőinek nevével, mint például: grillezett borjú Phil Read módra, spagetti Giacomo Agostini módra, és gulyás János Drapál módra. Újra elolvastam, s még mindig azt láttam, gulyás János Drapál módra. A kezeim reszketni kezdtek, lúdbőrös lettem, a szívem zakatolt. Időre volt szükségem, ezúttal többre, mint eddig, sokkal többre.

Imatrában, Budapesttől 2200 kilométerre még él a tisztelet, megfelelő módon kezelik, s ápolják Drapál emlékét. Talán helyettünk is, úgy, ahogy azt kell. Bár csak egy apró figyelmesség, nekem abban a pillanatban sokkal többet jelentett, mint ezer szó, vagy millió ajándék. A mellette függő étlapon akadt még gulyás Marsovszky módra is. Imatrában ő is magyar, nem számít, hogy Svájcba disszidált. Tanulság nagyon nincs, nyugodt szívvel jöttem el, hisz tudtam, Finnországban helyettünk is odafigyelnek hőseinkre, s Drapál számukra mindig legenda lesz. Ahogy Suikkari úr is fogalmazott, mikor meglátta tágra nyílt szemeim: a legnagyobbaknak mind itt van a helyük.