Egy srác Amerikából

Nekrológ: Nicky Hayden

2017.05.23. 12:56
Biciklizni indultam, amikor utolért a hír: meghalt Nicky Hayden. Kicsit visszaültem, és meggondoltam kétszer is, aznap este kerékpárra üljek-e, vagy sem. Végül beláttam, egyetlen módja van annak, hogy elbúcsúzzak tőle, ha felülök a kerékpárra, és tekerek, ahogy bírok.

A nyári estéket idéző naplementében próbáltam felidézni Haydennel kapcsolatos emlékeim, a néhány szavas beszélgetéseket, és azt a mérhetetlen aurát, alázatot, és szerénységet, amellyel közlekedett a paddockban. Hayden ízig-vérig úriember volt, és eszméletlenül nagy motorversenyző.

Különleges családból származott, öten voltak testvérek. Bámulatos összetartás volt mindig a szülők és gyermekeik között. Nicky két fivére, Tommy és Roger Lee is versenyeztek, de hármójuk közül végül Nicky karrierje került középpontba, amikor esélyt kapott a MotoGP-ben.

Világbajnok akart lenni, abban az érában, amikor Valentino Rossi hétről hétre az ujja köré csavarta a mezőnyt, majd amikor 2006-ban sikerült neki, mindenkinek leesett az álla. Utólag úgy érzem, nem becsülték meg eléggé, még világbajnokként sem, ennél vacakabb érzés pedig aligha érhet versenyzőt. Sokan úgy vélték, véletlenül jött össze a cím, de ennyi év távlatából már pontosan tudhatjuk, véletlenek nincsenek ebben a sportban, egyszerűen legyőzte Rossit, még akkor is, ha az olasz rajongóinak ez akkor fájt. Hayden erre többször próbált utalni, mindig hangoztatta: „ne vegyetek komolyan, nem kell, csak egy srác vagyok Amerikából.”

Nem álszerénységből mondta, tényleg csak egy srác volt Kentuckyból, eszméletlen családi támogatással, amely leginkább lelkiekben volt mérhető, hiszen édesapja használtautó-kereskedésből tartotta el a családot, nem milliárdos vállalkozóként tengette napjait. A köteléket talán jól érzékelteti, hogy amikor el kellett hagynia a sorozatot, csak ennyit írt megjegyzésként egy családi fényképhez: „we ride together, we die together.”

Ahogy tekertem a városból kifelé, orgonabokrok mentén haladtam, csodás illat kísért majd egy kilométeren át. A gondolataim cikáztak, nagyrészt Hayden körül jártak, végig arra gondoltam, vajon mit érezhetett egy-egy mámorító tekerés során.

A távolban kerékpárost pillantottam meg magam előtt, rákapcsoltam. Érdekes, hogy a sors az ilyen helyzetekben, néha csak milyen óvatosan, segítő szándékkal csak mellénk rendel valakit. Béla volt, egy barátom, de ennél talán érdekesebb, hogy Béla volt az első motoros blogom atyja, felépítője, és vele csináltuk azt a könyvbemutatót, ahol Böröczky Pepi végül csaknem egy órát mesélt a frissen Ducatihoz igazolt Nicky Hayden bámulatos tehetségéről. Érdekes, hogy utólag, mint mindig, Pepinek lett igaza. Hayden eszméletlen gyorsasággal alkalmazkodott az akkor még megzabolázhatatlan motorhoz. Sokan talán nem hitték, de kivételes versenyző volt, olyan mérhetetlen elszántsággal, és küzdeni akarással, melyek nélkül aligha lett volna világbajnok.

Sokszor nem beszéltünk. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor utolsó ducatis szezonjában a sajtótájékoztató végén odaléptem hozzá, és teljesen magánjellegű kérdésekkel bombáztam, diktafon nélkül. Kérdéseim javarészt arra irányultak, hogy felröppent a pletyka egy esetleg átigazolásról az amerikai flat track bajnokságba, hiszen ez volt Hayden első állomása a motorsport területén, és az indianapolisi futam előestéjén olyan köröket motorozott egy Ducati flat track motorral, hogy mindenkinek leesett az álla. Bámulatos tempót produkált, pedig alig volt ideje bemelegíteni.

A kérdések minden bizonnyal meglepték, de boldogan beszélt róla, el akarta felejteni a vezethetetlen motor miatti csapnivaló versenyét. Elmosolyodott, megköszönte a kérdést, és őszinte választ adott. A kérdés pontosan így szólt: miért maradsz a MotoGP-ben, egy esetlegesen sokkal rosszabb csapatnál, ahelyett, hogy elfogadnád az egyik nagyon kedvező ajánlatot az Egyesült Államokban?

Így felelt: „tudod, nekem a MotoGP az életem, és ha vért izzadok, akkor is be akarom bizonyítani, hogy jó versenyző vagyok. Nem érdekel, ha nem lesz gyári motorom, legfeljebb majd kétszer annyit edzek, semmi kedvem otthon sztároskodni, itt van feladatom. A Superbike világbajnokság is opció lehet, a lényeg, hogy mindenképp a gyorsasági világbajnokság valamely kategóriájában motorozzak.”

Azt hiszem, ezek a szavak nem gyakran hangzanak el egy világbajnok szájából, főként úgy, hogy szinte állandó küzdelemben volt a világgal, és önmagával, hogy egyszer igazi bajnokként tekintsenek rá. Hayden akarása és elszántása példaértékű lehet bárki számára. Egy amerikai újságíró barátja gyakran piszkálta azzal, miért veszítette el testsúlyának csaknem harmadát, miután a MotoGP-be érkezett. Hayden a kérdést diszkréten kezelte mindig, és hárított, de a hozzá közel állók pontosan tudták, eszméletlen mennyiséget edz csak hogy kisebb testsúllyal néhány századot faragjon a köridőkön.

Szomorú vagyok, hogy elveszítettük, és hálás, hogy ismerhettem.