"El kell foglalnom magam, ha nem akarok belehalni a fájdalomba"
Interjú: Paolo Simoncelli
Paolo Simoncelli visszafogott ember, mindig is az volt. Soha nem vitte túlzásba sem a kommunikációt, sem érzelmeinek kimutatását. Sokak szerint egyfajta páncél, melyet maga köré húzott, és még inkább megszilárdított fia elveszítését követően. Egyszer találkoztam vele, még 2008-ban, amikor fiával, Marco Simoncellivel interjút készítettem, majd 2011 után évekig csak elmélkedtem rajta, jó lenne egyszer beszélgetni vele. Egészen mostanáig vártam. Paolo Simoncelli most sem szereti túlbeszélni a dolgokat, inkább röviden, átgondoltam, tömören fogalmazza meg gondolatait.
Marco Simoncelli 2011. október 23-án veszítette életét a MotoGP sepangi futamán. A verseny második körében a 11-es kanyarban, ahol a motorja megcsúszott. Próbálta menteni a helyzetet, de elesett, és visszasodródott az ideális ívre, ahol a mögötte érkező Valentino Rossi és Colin Edwards már nem tudták kikerülni. A versenyt piros zászlóval megszakították, Simoncellit pedig a pálya melletti mobil kórházba vitték. Súlyos nyaki, fej- és mellkassérüléseket szenvedett, 45 percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül.
Simoncelli a GP kiemelkedő alakja volt, 2008-ban világbajnok lett 250-ben, majd miután fellépett a királykategóriába, agresszív vezetési stílusával és remek humorával hamar a rajongók kedvence lett. A temetésén 20 ezer ember búcsúzott tőle.
Mi történt 2011 októberét követően?
Eltemettük Marcót, majd teljesen kivontuk magunkat a motorsportból egy időre. Másfél évvel később, 2013-ban kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy esetleg csinálhatnék egy csapatot. Végül ezt készítettük elő, hogy 2014-ben indulni tudjunk az olasz bajnokságban. Egy évvel később, 2015-ben már a spanyol bajnokságot vettük célba, ahol még most is ott vagyunk, 2017-től pedig a világbajnokságnak is résztvevői vagyunk.
Mikor és miért döntött úgy, hogy csapatot alapít?
A válasz egyszerű: a túlélésért. Tudtam, hogy el kell foglalnom magam, ha nem akarok belehalni a fájdalomba, ezért inkább a munkába menekültem, és feladatokat kreáltam, hogy ne legyen időm gondolkodni.
Ezzel szemben minden apró részlet Marco emlékét őrzi.
Ebben a csapatban mindent neki szenteltünk, neki köszönhetjük, hogy létezünk.
Mindig nagyon szigorúnak tűnik a versenyek alatt, ritkán lehet érzelmeket leolvasni az arcáról.
Eléggé dühít, ha rosszul mennek a dolgok, ha ezt még bukással is tetézik, persze még idegesebb leszek. De ugyanakkor azt gondolom, hogy a szép eredményeknek nagyon tudok örülni, és ezt meg is osztom a csapattal.
Hogy nézett ki a folyamat, ami a csapatfelépítést illeti?
2013-ban mindössze két motorral kezdtük az olasz bajnokságban, és a legfőbb célunk az utánpótlás kinevelése, lehetőséghez juttatása volt. Így bővítettük a motorjaink számát négyre. Ezt követte a spanyol bajnokság, ahová szisztematikusan azokat a versenyzőket vittük, akik jól szerepeltek az olasz bajnokságban. A spanyol bajnokság egyébként azért volt különösen fontos, mert köztudott, hogy a világbajnokság előszobája, ha úgy tetszik, a vb-re kerülés feltétele. Ilyen apró lépésekkel jutottunk el a jelenbe, ahol az említett bajnokságok mellett már a világbajnokságon is jelen vagyunk Niccolóval és Tacuval (Tatsuki Suzuki).
Hogy találta Tacut, miért épp őt választotta?
Korábbról ismertem. Amikor először versenyezni láttam, már a világbajnokságon ment, csak másik csapatnál, de közben hallottam, hogy szeretne Hondára váltani. Volt valami pozitív megérzésem vele kapcsolatban, és úgy éreztem, van benne valami plusz. Az eredmény pedig látható, bár kicsit furcsán fog hangzani, ebben biztos vagyok, de kölcsönösen egymást választottuk. Mi automatikusan rá gondoltunk, és neki is egyértelmű volt, hogy bennünket keressen. Volt ebben talán valami sorsszerű.
Kívülről úgy tűnik, Antonellivel teljesen klasszikus, csapatvezető–versenyző viszonya van, Tacuval viszont teljesen másnak tűnik, sokkal bensőségesebb.
Örülök, ha ezt kívülről is így látja. Ő egy nagyon különleges srác, aki mára talán már jobban olasz, mint japán. Az összes olasz szokást felvette, és nem titkolom, közel áll hozzám. Ezért is tesz boldoggá, hogy jövőre még velünk marad. Ugyanakkor azt is tudom, ha esetleg kategóriát váltana a jövőben, akkor útjaink akár el is válhatnak.
Egyáltalán el tudna képzelni egy ilyen forgatókönyvet is?
Ha úgy alakul, hogy kategóriát szeretne váltani, akkor mindenképp elengedjük. Ez esetben a spanyol bajnokságban futó csapatunkból pótolnánk őt, de bízunk benne, hogy sikerül esetleg együtt feljebb lépnünk. Ez viszont nem csak rajtunk múlik, a végső döntést a Dorna fogja meghozni.
Elég sok helyen olvashattuk, és a közösségi médiából is az rajzolódik ki, hogy szinte családtagként kezelik.
Ez így van, szeretem, ha velünk tölti a szabadidejét.
Tacu említette, szinte soha nem beszélnek a múltról, inkább a jelenre és a jövőre koncentrálnak.
A múltat mindenki ismeri. De ha mégis úgy adódik, hogy szóba kerül, próbálunk mindig jókedvűek lenni és nevetni. A sírást igyekszünk elkerülni.
Az idei évben megadatott önöknek néhány igazán megindító pillanat.
Misano, és Jerez is ilyen volt, valóban. Számítottam rá, hogy Jerez különleges lesz, hiszen Marco itt szerezte első futamgyőzelmét, mindig különleges oda visszatérni. De hogy az első, és második helyen fogunk célba érni, na, az megjósolhatatlan volt. Azt a napot azt hiszem soha nem felejtem el.
Mi a legnagyobb álma, terve?
Az álmok csak álmok, persze nagyon szépek, de a jelent és az életet nem befolyásolják. Természetesen fantasztikus lenne egyszer a MotoGP-ben versenyezni, de nem kizárt, hogy előbb fogok meghalni, minthogy az valóra váljon.