Egész autó is volt bőven
Akinek nincs alapanyaga az építkezéshez, a célegyenesben felsorakozott kocsikból válogathat magának. Láttunk teljesen kész Fiat 500 Gianninit, meg 595 Abarth replikát is alig pár tízezer euróért. És ha valaki a majdnem nulláról kezdené, itt vehet magának egyet a régi fajta, libakergető ajtós 500-asokból is, fillérekért. Fillérek alatt értsd: pár ezer euróért egy lyuk- és rozsdahalmazt. Na ja, az ötszázas borzasztó népszerű lett az utóbbi időben.
Egyébként az otthoni autóépítés ritka szép példáját is láttuk a pályán. Egy teljesen alukarosszériás, középmotoros, barkácslámpás kocsi volt az, Uragano néven. A gyomorforgató giccs, a lenyűgöző profizmus, a totális ízléstelenség és a káprázatos átgondoltság fura elegye. Maga a készítő bácsi is a kocsi körül lebzselt, olykor felnyitotta az óriási motorházfedelet, ami alatt a V8-as, hatalmas turbóval fújt középmotor és a csőváz látszott. Na, itt volt mindaz, amit profizmusnak mondanánk.
Egyébként is, mintha szándékosan az autógyártás legszebb és legkreténebb gyöngyszemeit vették volna elő erre az alkalomra. A műanyag karosszériás Autobianchi Stellina 800-at például már kint, Imola városban, a forgalomban kiszúrtuk, aztán a tulaj bejött, és leparkolt vele itt. Ezen beszartam. Azok az ütközők… Az a forma… Azok a lámpák… Azok a díszek… Úristen, mi ez?
A Stellinát 1964-65-ig gyártotta a Fiat csoporthoz tartozó Autobianchi cég. Mechanikai alapjait a Fiat 600D adta (ami akkor már 767 köbcentis és 29 lóerős volt), de a Stellinához saját önhordó karosszériát tervezett Luigi Rapi, üvegszálas műanyag panelekkel. Az első műanyag karosszériás olasz autónak tartják, két év alatt összesen 502 példányt gyártottak belőle. Az Autobianchi a Fiat felderítőmárkája volt akkoriban, ahogy a Bianchi A112-essel kipróbálták, milyen lesz a 127-es, illetve a Primulával, hogy milyen a 128-as, ugyanúgy a Stellinát is egy technikailag rokon Fiat roadster követte, a 850 Spider.
Lépjünk, van autó elég. A Fiat-vonalnál maradva előkerül egy újabb furcsaság, egy Moretti kupé. Szép kis dög, alatta a lúdtalpas 128-as van, de ebben a formában kívánatosabb. Meg persze a Fiat Dino kupé, az abarthosított 600-as és egy szürke Zsiguli, amin hozzáértők kiszúrják a markolós kilincseket és pattanásnyi gumibabákat az ütközőkön, s mindebből tudják, hogy ez eredeti 124-es Fiat . Meg ott egy rakás háború előtti amerikai izé, bár felismerném őket, az egyik talán egy Ford V8?
Ekkor megpillantjuk az autót, amit mindhárman azonnal, feltétel nélkül hazavinnénk. Egy hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji Bedford fagyis kocsit. Rikító sárga, óriási, színezett panorámaablakai vannak, égszínkék a bele – én konkrétan szédülök tőle, Árpád verejtékezik a vágytól. 7500 euró, nem is sok. Másnap déltájban tréleren látjuk kivonulni a pályáról, boldog vevő hurcolja hazafelé.
Feljebb a pályán nyálcsorgatós Piaggio Ape áruszállítók ötventől öt évesig, háromkerekű Guzzi áruhordók, még valami lánctalpas, motorelejű csapatszállító szörny is előkerül. Olyan, mint az NSU Kettenkrad, de ez szerintem nem az. Nem tudom megkérdezni, nincs a közelben eladó. Drága olvasók – mi ez?
És ott a csoda, ami ritkább a Ferrarinál. Némelyiknél talán szebb is. Lancia Beta Monte Carlo, két vezértengelyes középmotorral, gumiorral, olyan metálbarna színben, amivel tökéletes aláfestés lehetne valami Gloria Gaynor-kliphez a hetvenes évekből. Ha valamiért, hát ezért beállnék kokaint árulni. Még menne is a stílusához.
Zirig Árpi ezalatt felfedez egy másik érdekes autót. Úgy találom meg, hogy már bent fekszik alatta, szájában a rozsdás kipufogó, éppen művészi makrofelvételt készít arról, hogy mállik szét negyvenéves korára az olasz dupla Koppány. Maga az autó egy horpadt, rozsdás, de közel sem menthetetlen ufó. Fiat 1500 kupé, amiből a szedán kádformájú, a kabrióval Gina Lollobrigida nyomult a Jó estét, Mrs. Campbell című örökbecsűben, de ezt a verziót még sosem láttam. Fantasztikus, gondolatban a bevásárlókosárba teszem, majd Imola végén downloadolok mindent, és fizetek.
Már szédülünk az autóktól. Jöjjenek a robogók felüdülésképpen.
motorral, térdremegtető árral
Ne tököljünk, bele a közepébe: Rumi Formichino. A robogó, amit nem illik befesteni. Az alumíniumtest és annak ívei nem csinálnak titkot abból, hogy a cég mini tengeralattjárókat és torpedókat gyártott korábban. Az igény világos volt, tombolt az olasz motorizáció, a know-how adott volt, váltani kellett. Ebből született a történelem egyik legvagányabb és legdrágább robogója. Fekvő két henger, két ütem, 22 milliméteres Dell'Orto karburátor. A Hangyácska nevű gép nagyon is mérges jószág, komoly csípéseket okozott a hatvanas évek olasz motorversenyein.
Százhuszonöt köbcenti, a konkurenciához képest erős és pörgős blokk: a felhasznált anyagok és alkatrészek miatt még a Vespánál kétszer drágább Lambrettánál is kétszer drágább. Természetesen a hatvanas években be is csődöltek, ahogy illik. A fennmaradt darabok ára a sztratoszférát lépi át éppen – ha a fogunkat szívjuk a valóságtól elszakadt Vespa-árak miatt, jobb, ha nem is nézünk a visító szemétkuka után.
Az olasz népmotorból, a benzinszagú közlekedés egyik legszimpatikusabb eszközéből tengernyi van. Az ős-Vespáktól egészen az aktuális PX-ekig, a roncstól a tökéletesen felújított veteránig ott van minden. Véget értek már azok az évek, amikor a gubis magyar a térdére csapott, mondván, kiugrik olaszba egy száz eurós darabért. Ami akkor „szaré'-hugyé'” volt, az most két-háromszoros áron várja vevőjét.
A húsz éve pajtában rohadó hatvanéves torzóért is nyolcszázat akarnak. Az eredeti sárhányó-lámpa egység már rég széttört vagy elveszett, a blokk hiányos: aki Gregory Peck lenne, és Audrey Hepburn combjairól fantáziál, az fizessen és dolgozzon. Ha készre ülne, jobb, ha vastagabb tárcával érkezik; akár nyolcezret is elkérnek a felújított darabokért. Nincs gond: a német jön és fizet, a magyar fogat szív és roncsot vesz, Pech gehabt, meine Herren.
A nyolcvanas években legyártott bűnös Vespa-szériák most lettek piaci slágerek: az olyan szerencsétlenség, mint a fehér, lépcsős nyergű Yankee, bekerült a gyűjteményekbe. Aki akkor leszedte az ülést, most kétségbeesve próbál venni egy másikat. Egy idő után már nem a szépség számít: a ritka és ritkacsúnya dolgok birtoklása nagyobb császárság a bankbetétnél.
Nem véletlenül néz legalább három ember minden egyes eladó Lambrettát. Egykor semmi sem tudta megdönteni a Vespa regnálását, ezek is csak megpróbálták hozzátenni a magukét a piachoz. A márka SWOT-analízise? Erőssége a jó motor és a pontos váltó, gyengesége a magasabb ár és a szervizháttér. A lehetőségek közé a mindennapi közlekedés és a gyűjtői érték tartozik. És a fenyegetettség? Az, hogy beleszeretsz, és gyorsan veszel egyet magadnak.
Muszáj vennünk egy robogót!
Ha az embert ilyen töménységben veszik körül a Vespák, az olyan, mint esődzsekiben kimenni a trópusi viharba. A százhúsz kilométeres szél átnyomja a vizet a legjobb dzsekin is. Ez történik agyban jó Mikinkkel is. Igazából csak a készülő Autobianchi A112-eséhez jött Imolába alkatrészekért, no meg kapott megrendelést néhány egyszerű Vespa-cuccra. Miklós nem hebehurgya ember, higgadt, okos újságíró, motorozni pedig állítása szerint csak kényszerből fog, ha már elviselhetetlen lesz a dugó. Akkor is maximum nagy kerekű, automata, újszerű Aprilia Scarabeón. De a négymillió Vespa látványa lassan megteszi a hatását. Gondolatban már számolja a pénzt.
az első rombuszhallal
Látjuk mi a folyamatot. Gyorsan elmondjuk neki: a Vespa tartós, megbízható, szép, kultikus, de nem annyira jó motor, pláne nem az ötven köbcentis. Miki ugyanis kizárólag kismotort hajlandó venni. Akadozik a kormányváltója, a jobb oldalra tett motor miatt mindig féloldalasan ül rajta az ember. Az igazi minőség, a maga idejében a másfélszeres árú vágyálom a Lambretta volt. Ez szimmetrikusabb, mindene öntött, a váltója egy másik világból származik, ráadásul az angol modok ilyeneken támadták a Who zenéjére a rockereket a Tommy nevű zenés musicalben. A Vespa az átlag veteránrobogós receptje, a Lambretta a hozzáértő oldtimeres desszertje. Mi ingyen adjuk e felbecsülhetetlen értékű infót, Miki az esti rombuszhalvacsoránál pedig elrágódik azon, amit mondtunk. Mi közben a Ziriggel belefojtjuk magunkat a frizzantéba.
Másnapra Miklósunk dönt. Megyünk Lambrettát venni. Még előző nap találtunk egyet 600 euróért, viszonylag kevés rozsdával, teljes, de megfáradt díszítésgarnitúrával, átforgó motorral, két szakadt bovdennel, törött hátsó lámpával. Tépünk vissza ahhoz a narancssárga géphez.
Tippek Imolához
Ide kívánkozik néhány gyors imolai tanács, hátha lesz, aki kedvet kap a kimenéshez. Az út nem hosszú, Szlovénián át már szinte végig van autópálya, furgonnal, utánfutós autóval is olyan 10-10,5 óra alatt letudható. Kombinál szűkebb járművel nem érdemes menni, mert csúnyán kibaltázunk magunkkal, amikor meglátjuk álmaink 250 eurós Honda CB500-asát, és ott kell hagynunk – a többi magyarnak. Vasárnap este zömében ők szedik össze az elhagyott vasakat a pálya füvéről.
Tehát furgonnal megyünk, mondjuk hárman, úgy a benzin- és a pályaköltség kijön fejenként harmincezerből. A börze alatt egyáltalán nincs üres szállás Imolában, de harminc kilométeres körzeten belül is csak kizárólag ismeretséggel, előzetes egyeztetéssel szerezhető. Lakóautóval is lehet menni, sokan így tesznek. Mi viszont Rimini alatt, Igea Marinában laktunk a tengerparton, hárman egy szobában, egy nap fejenként harminc euróért. A horkolástűrési képesség ajánlott ehhez a megoldáshoz, de a szálló tiszta volt, közelben akadt egy rakás étterem, ötven perc alatt oda lehetett érni a börzére, szóval tuti volt a hely.
Egy csomó mindennel érdemes előre készülni. A legjobb közlekedési eszköz az utánfutóval, avagy nagy csomagtartóval felszerelt, oldaltámaszos kempingbicikli. A mountain bike-ról nehezebben száll le félpercenként az ember, a rolleren ácsorogni kell, a pálya viszont négy kilométeres, tehát a gyaloglás emberölő. Spanifert, gumipókot vigyünk, mert hazafelé az autóban rögzíteni kell a cuccokat. Flakonban csapvizet, Ultra Dermet is, mert pakolás, szerelés után jólesik a kézmosás.
Legyen nálunk kis flaskában benzin, valamint gyertyakulcs, piszkálószerszám, alapvető kulcsok (8-as, 10-es, 12-es, 13-as, fogó) is. Az árult motorok ugyanis nem ritkán húsz-harminc éve állnak, benzincsapjuk annyira eldugult, hogy képtelenség beindítani őket. Ha van nálunk szerszám, benzin, satöbbi, ezzel egyben jelezzük is vásárlási szándékunk komolyságát, a benzincső lehúzása, nyál betöltése után sokszor el is tudjuk indítani a halottnak hitt vasat. Az árat persze még előtte alkudjuk ki, mert ha feléled a motorhulla, az olasz eladók alkutűrése drámaian csökken. Rongyok, kartonpapírok sem ártanak, máskülönben hazafelé szétverik egymást meg az autót a vásárolt cuccok. Én még kétnyelvű, olasz-magyar adásvételit is vinni szoktam, mert az ördög nem alszik, hátha egyszer szükség lesz rá itthon.
A cikk végén bevásárolunk rogyásig. Romokat ráadásul, nagy mennységben. Lapozzon, szörnyülködjön...