Van-e jövő? - Glenn Irwin interjú

2023.01.28. 09:36

Hat halálos áldozat, döbbent arcok, negatív vélemények, és baljós jövőkép, leginkább ez jellemezte a 2022-es Man-szigeti TT-t. Persze mi rajongók, töretlenül hiszünk abban, hogy az utcai versengés, mint egyfajta múltszázadi, sallangoktól mentes küzdelem még sokáig az életünk része lehet, hivatkozva az egyéni felelősségvállalás fontosságára, és az egyéni döntésjogra, a sorozatot mégsem a jogvédőszervezetek tilthatják be, sokkal inkább a világban végbemenő intenzív változások kérdőjelezhetik meg annak létjogosultságát.

Mert hiába a rajongók rendíthetetlen támogatása, ha egyszer a szponzorpénzek elakadnak, az alapjaiban rendíti meg a verseny fenntarthatóságát. Ugyan a világ számos táján rendeznek utcai versenyeket, kijelenthetjük, az ilyesfajta „farokméregetés” az Egyesült Királyságban, és Írországban képes csak professzionálisnak tűnő eseményként megmaradni, tekintve, hogy a versenyzők kilencven százaléka is nagyjából ebből a két országból érkezik. Egyszerűen itt tudott kialakulni ennek a kultúrája. Kell ide valamiféle vad attitűd, amely hasonló, minthogy vasárnap délután jegyzett focihuligánok verik halomra egymást egy ködös kisváros főutcáján. Valami, ami csak az angolszász népekre jellemző. Őket persze remekül kiegészíti néhány ausztrál vadember, de a többi nemzet csekély arányban képviselteti magát, egyszerűen azért, mert az európai motorversenyzés biztonsági szempontból zárt pályákra költözött.

Így a TT-ről még az olyan sokat látott rókák és tapasztalt pitonok is óvatosan nyilatkoznak, mint az ausztrál újságíró-motorversenyző, Rennie Scaysbrook, aki tavaly élete első Man-szigeti versenyét teljesítette. Egyben pedig ő az utolsó motoros Pikes Peak győztese, a fickó, aki a viadalon legnagyobb vetélytársát, és egyben barátját, Carlin Dunne-t is elveszítette. Scaysbrook is úgy véli, az utcai versenyek jövője rövidtávon biztosított, de hosszabb távon kiszámíthatatlan, mert a tiltás felé hajló nyomás egyre nagyobb, és végül nem lesznek szponzorok és biztosítótársaságok, aki beállnának a rendezvény mögé. Pontosan ez történt az utcai versenyzés bölcsőjében, Írországban is, miután a nagy támogatók rendre kivonultak, így a negatív hullám még az olyan múltú rendezvényt is elsodorta, mint az Ulster GP, de a legnépszerűbb viadal, a TT előszobájaként emlegetett North West 200 financiális helyzetét is évente újra kell tárgyalni.

Tény, az utcai versenyek sorsa már sokkal korábban megpecsételődött, egészen pontosan akkor, amikor 1972-ben Giacomo Agostini és Phil Read bojkottálták a futamot, miután az olasz elveszítette egyik legjobb barátját, GIlberto Parlottit. Öt évvel később a TT bukta világbajnoki státuszát, és csak a szervezők irgalmatlan munkájának köszönhető, hogy a rendezvény köré felépült egy olyan szubkultúra, amely még mindig vonzza a közönséget. Bár egyre többen állítják, mindez kizárólag annak a lidércnyomásnak köszönhető, amely az odalátogatókat várja a helyszínen. Sokan azt vallják, a népet a közvetlen életveszély testközelből való megtapasztalása hozza lázba, és a borzongás, amit a pálya mellett átélhetnek.

Ennek következtében a nézőszám viszonylag stabil maradt, a verseny pedig kitermelte a saját hőseit. És persze mindig voltak gyengébb évek, de legkésőbb ötévente szerencsére mindig érkezett egy olyan karakter, akiért megőrülhettek a rajongók. Ilyen volt Joey és Robert Dunlop, majd David Jeffries, Ian Lougher, Adrian Archibald, John McGuinness, majd érkezett Guy Martin, a TT elmúlt tíz éve pedig igazi kasszasiker lett. De Martin visszavonult, a közönség pedig kedvenc nélkül maradt. Az öregedő ászok közül egyedül John McGuinness húzza még az igát, és hiába Peter Hickman verhetetlensége, a karaktere úgy tűnik mégsem annyira eladható, mint volt egy időben a Grimsby-i kamionsofőré. És bár Michael Dunlop csillaga ugyan erősen felfelé ívelt, de testvére, William halála igencsak megtörte, így sokan állítják, azóta árnyéka önmagának. Győzelmet ugyan 2022-ben is szerzett, de a nagyok között Hickman és Harrison jelenleg más ligában játszanak.

A szervezők pedig pontosan látják a problémát, és tudják azt is, a fiatal, „A” ligás versenyzők érkezése fontos lenne, mint egy falat kenyér, de a halálesetek miatt az utcai versenyzés veszített vonzerejéből, és a fiatal titánok a zárt pályák világában látják mind a pénzt, mind a fantáziát, és már azt sem tervezik, hogy szívesen meghalnának egy utcai versenyen.

John McGuinness anno viszonylag jól ment a brit bajnokságban, mégis inkább utcára specializálta magát, feltehetően azért, mert számára jobban jövedelmezett. Az olyan nagyágyúk viszont, mint Carl Fogarty, valójában csak arra használták, hogy a pénzügyi helyzetüket stabilizálják a pénzdíjazású versenyekkel, és amint ez megtörtént, hátra sem néztek. Egyedül Peter Hickman volt, aki megélhetésből rajthoz állt, mert szinte a BSB karrierjét mentette a TT-n keresett pénzzel, de az évek alatt annyira ráérzett az utcai versenyekre, hogy mára verhetetlen, miközben a brit Superbike bajnokságban is becsületesen helyt áll.

Hickman mellett az utolsó nagy reménységű „A” ligás versenyző , aki bajnokként is zárta a brit bajnokságot, az ausztrál Josh Brookes lehetett volna, de egykori csapatfőnöke, Paul Bird rendre úgy döntött, bármennyire is szívügye az utcai versenyzés, nem engedi rajthoz állni. Annak ellenére sem, hogy Brookes nem egyszer úgy teljesítette a TT-t, hogy közben a brit bajnoki címért csatázott. Győztes motorhoz viszont nem jutott, ezért utolsó esélye talán az a Faye Ho lehet, akinek csapatát erősíti az idei évtől a brit bajnokságban, épp Peter Hickman csapattársaként, így ha sikerül meggyőznie főnökasszonyát, nem kizárt, hogy visszatérhet az idei TT-re. Ez pedig nemcsak neki, hanem a rendezőknek is kulcsfontosságú lenne, hiszen személyében végre ismét egy top versenyzőt kaphatnának.

A helyzet főleg azt követően vált kritikussá, hogy a 2022-ben legnagyobb durranásként aposztrofált Glenn Irwin csak egyetlen évet teljesített a Man-szigeten. Az ír versenyző tavaly a Honda gyári csapatában motorozott, a japánok pedig engedtek a csábításnak, és a BSB mellett, McGuinness csapattársaként a TT-re is nevezték, amellyel legnagyobb álmát váltották valóra. Irwin ízig-vérig versenyző családból származik, mindkét testvére a brit bajnokságban harcol, unokatestvérének férje, Cal Crutchlow.

Az ex-MotoGP versenyző Crutchlow szintén rajong az utcai versenyzésért, és elmondta, amikor Irwin először indult a North West-en, ő pedig jelezte feleségének, hogy szintén szívesen rajthoz állna, Lucy megfenyegette, és jelezte, egyetlen barom is elég a családban, és ha ennek ellenére mégis megtenné, nyugodtan költözhet Irwin-hez mert azonnal elválik tőle. Glenn Irwin tehát így, ilyen előélettel és személyes történetekkel érkezett TT debütálására, hogy a North West győzelem után bizonyítsa, nemcsak zárt pályára termett. Erről kérdeztük, amikor a Senior futam után elcsíptük a kamionjában.

Milyen benyomásaid vannak így elsőre, ha visszatekintesz a TT-re és a NorthWest-re, valamint a kettő közötti időszakra?

Remek élmény volt, még mindig összeszorul a gyomrom, ha visszagondolok az egészre. A NorthWest-en már indultam korábban is, de a TT nekem is új volt, és minden a pálya megismerésével kezdődött, ami viszonylag elég sok időt vett igénybe. Először kezded a kanyarokkal, bukkanókkal, fákkal és erdősávokkal, ugratókkal, kritikus szakaszokkal, majd következik a hegyi szakasz, végül pedig megpróbálod összegyúrni a kettőt egy nagy egésszé. Embert próbáló feladat. Szerettem volna valami igazán maradandót alkotni, és elérni a második hét végére a 131 mérföldes átlagsebességet – ez lett volna az álom – de ez a TT, és nem feltétlenül úgy sikerülnek a dolgok, ahogy előre eltervezed. A Superbike elég jól ment, és szép eredménnyel zártam, de a Senioron volt egy technikai hiba, ami keresztülhúzta a számításokat. El kell fogadni. A vége így is szépen zárult, hiszen én lettem minden idők leggyorsabb újonca, de sajnos többre most nem futotta. Talán majd legközelebb.

Miként született meg a döntés, hogy rajthoz állj a TT-n?

Régi vágyam volt, és nagyon szerettem volna kipróbálni magam. Korábban már indultam az Ulster GP-n, a North West 200-on, és Makaóban, de a TT mindig kimaradt. Végül a Honda jelezte még 2019-ben, hogy szívesen biztosítja a lehetőséget, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Szerencsére eddig egyetlen utcai versenyen sem keveredtem necces szituba, elég konzervatív a stílusom, és úgy tűnt, hogy ez ide is elég lehet. Persze tudtam, az első évben ez szinte lehetetlen, de talán egyszer összeállnak a dolgok. John említette is, a lehető legádázabb körülmények jutottak újoncként: erős szél, tócsák a pályán, lemenő nap, és persze a megannyi halálos áldozat. Rövidpályás versenyzőként nem kell felkészülnöd arra, hogy valaki meghal a rendezvényen, neked pedig rajthoz kell állnod a következő nap.

De mint minden mást, sajnos ezt is csak kellő tapasztalattal tudod kezelni, ebből pedig jutott az idén bőven. Az első halálos baleset után szörnyű volt motorra ülni, nem tudtam, miként fogom végig csinálni, de az utolsó futamon már sikerült úgy elrajtolnom, hogy félretettem a rossz gondolatokat, és próbáltam kizárni a szörnyűségeket. Ennek ellenére teljes mértékben együtt érzek a családdal, és gyászolok én is, mint minden versenyző, de muszáj letennem, mert itt van a két kicsi gyermekem, és tudom, hogy épségben kell leszállnom a motorról. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy sokan a pokolba kívánják ezt az egészet, és utálják ezt a helyet, de ha rajtam múlik, egészen biztosan visszatérek.

Sokan éreztek párhuzamot abban, ahogy a Honda felépítette az idei csapatot, veled, és John McGuinness-szel, amely meglehetősen hasonlított 2000-re, amikor McGuinness Joey Dunloppal csapattársa lehetett, és végül együtt állhattak dobogóra.

Igen, valóban hallottam már én is erről a párhuzamról, és bizony jó lett volna együtt ünnepelni John-nal. Most nem sikerült, de azt hiszem John is folytatni fogja, hozzám hasonlóan, így van még esélyünk.

Irwin hetedik hónapban levő várandós felesége ebben a pillanatban csendre intette két nagyobbik gyermekét, és mindössze annyit kérdezett: „Jövőre is visszajövünk?” Férje nyugalmat színlelt, felé fordult, és jelezte, hogy korábban már említette, egy TT nem TT, így némi tapasztalattal a háta mögött úgy érzi, vissza kell jönnie, hogy bizonyítsa, képes lehet akár a győzelemre is. A feleség erre már nem reagált, csak végtelen szomorúsággal a szemében maga elé nézett, Irwin pedig folytatni próbálta.

John imádja, amit csinál, jól motorozik, és ha a körülmények kiadják, bármikor dobogóra állhat, szerintem nincs oka visszavonulni. Persze nem ez volt a legjobb teljesítmény, amit láthattunk tőle, de a körülmények ellenünk dolgoztak. Imádtam minden pillanatot, amit a pályán töltöttem vele. Mert meglehetősen ritka, hogy az egyes és a huszonkettes rajtszámú motor együtt megy, de velünk mégis megesett. Rengeteget tanultam tőle, és megtisztelő volt. A Senior negyedik körében, úgy Glen Helenig együtt haladtunk. Életem egyik legnagyobb élménye volt. Később tudtam meg, csak három másodpercet kaptunk Toddtól és Cumminstól. Ez szinte semmi, utána kezdtünk csak igazán belerázódni, de sajnos nekem közbeszólt a technikai hiba, és ki kellett állnom. Pedig, ha jobban belegondolok, nagyon nagy eredmény lehetett volna kilátásban. De a racionalitást megtartva bevallom, szokatlan dolgok történtek a pályán. A Windy Cornert hármasban veszed, de ott rendszerint akkora széllökéssel találtam szembe magam, amely minden egyes körben jó kettő, kettő és fél méterrel odébb taszított. Persze minden szekcióban hagytam tartalékot, és volt helyem bőven, így könnyedén a pályán maradtam, de ezek kivétel nélkül értékes másodpercekbe kerültek. De persze minden hibából tanulnunk kell, ahogy ebből is, így nyugodtan kijelenthetjük, hiábavaló bakik nincsenek, csak utólag kicsit végig kell gondolni őket.

Minden bizonnyal Irwin is így tett, miután felesége tekintete, valamint interjú közbeni kérdése okozott még néhány álmatlan éjszakát. A brit bajnokság zárófutamát követően végül robbant a hír, hogy Irwin elhagyja a Honda gyári alakulatát, és a sorozat egyik legsikeresebb csapatához, Paul Bird-höz szerződik egy gyári Ducatira. Persze a rajongók azonnal álmodozni kezdtek, hogy talán újra láthatnak Ducatit a Superbike kategóriában, és az olasz márka újfent képviselteti magát a TT-n, de az MCN hetilap hamar pontot tett a találgatások végére. Mind Irwint, mind pedig Bird-öt is megszólaltatták a TT-vel kapcsolatban, és mindketten egyértelműen nemleges választ adtak. Bird azzal magyarázta, hogy mindent elért a Man-szigeten, amit csak szeretne, és végleg leszámolt az eseménnyel, esze ágában sincs visszamenni, egyszerűen azért, mert a modern Superbike-ok túl gyorsak, így a verseny indokolatlanul veszélyes. Hogy újdonsült bajnokaspiránsa ne maradjon utcai verseny nélkül, az ír North West 200-ra nevezi, és engedélyezi a rajthoz állást, bár ahogy Bird elmondta: előre rázza már a hideg ettől is. A következő megmérettetés esetlegesen a Makaó Nagydíj lehet, a szezon végén, de oda csak azért utazna, mert szeretné látni a fiát autóversenyzőként a legendás városi pályán, de ha már egyszer utaznak, a motort is elcsomagolják.

Irwin ettől szofisztikáltabban nyilatkozott, és bevallotta: egyszer valóban szeretne visszatérni a Man-szigetre, ahogy azt említette a verseny közben is több alkalommal, de jelenleg sokkal fontosabbnak érzi három gyermekét – időközben kiegészült család az újszülöttel – és az irántuk érzett szeretet nem összehasonlítható a TT-vel. Hivatalosan ugyan nem mondta ki, de szintén túl veszélyesnek tartja a versenyt, és rendkívül megrázta a hat halálos áldozat.

Ezzel talán az utolsó olyan „A” ligás versenyző lehetett volna a TT jövőjét tekintve, aki egyszerre domboríthatott volna utcán, és zárt pályán egyaránt. Távozása ezzel szemben határozott, és erős üzenet mindazoknak a feltörekvő fiatal versenyzőknek, akik szívesen alapozták volna jövőjüket akár Man-szigeten. Visszalépése, a szponzorok és befektetők szempontjából is hátrányos lehet a szervezők számára, hiszen a túlzott veszélyfaktor miatt egyértelműen egy top versenyzőt veszítettek el. Ezzel a tendenciával pedig félő, hogy a befektetők lassan elpártolnak az esemény mellől, hiszen a marketing szakemberek szerint a negatív hírverés lassan olyan mértékű, amely akár a forgalmazott termékek eladhatóságának is árthat a jövőben.

A kérdés csak az: Vajon lesz-e kiút ebből a zsákutcából, vagy lassan bedől minden, amely kapocsként volt jelen a régi világrendben még elfogadott, mára viszont már túl vadnak ítélt rendszerben?