A két elméleti óra hasonló aforizmák befogadásával telik, aztán mehetünk a rutinpályára. Először hátsó fékkel kell 50-ről megállni, csak hogy lássuk, mennyire nehéz pontosan adagolni a hátsó féket. Tényleg nem könnyű; én szeretem lassításra használni a hátsót, de így, hogy egy konkrétat kell vele fékezni, az első két próbálkozásom full béna gumifüstölés. Az viszont csodálatos az oktatókban, hogy a Goldie kinézetű, de tekintete eszelősségére nézve inkább Flea-re hasonlító srác, akinek sajnos a nevét elfelejtettem, egy szóval se célzott arra, hogy ezt gyökeresen elkúrtam, hanem elmondta, mit csináljak, és vigyorogva hozzátette, "azért raj volt".
Aztán pontra fékeztünk elsővel, aztán fékútjelző bóják nélkül fékeztünk, aztán megtudtam, hogy úgy fékezek, mintha cápákat etetnék. Igen, tudtam én könyvből, hogyan kell fékerőt építeni, de azóta tudom csak megcsinálni, hogy Szabó Attila és Flea szép duettben elénekelték a kézmozdulat dinamikáját: "ÖÖÖöööö..., valahogy így".
Végül, az utolsó rövid elméleti összegzés előtt a lényeg: mehettünk öt kört a ringen. Attila előre mondta, hogy nem lesz gyors menet, mert ez nem versenyzőképző. A ringet eleve csaléteknek, illetve egyszerűen csak egy biztonságos aszfaltdarabnak használják, de a tanulók elalvás előtti komfortérzetéhez szükség van pár körre. Tényleg nem megyünk gyorsan, utólag visszagondolva azt hiszem, kettesben gurultam ki a pályára, úgy is jöttem le, és a kettő között váltás egyáltalán nem volt.
Hiába, első az emberélet meg a biztonság, de utána azonnal a stílus meg a májerkedés következik. Májerkedés alatt természetesen nem az elmebeteg városi cikázást meg az egykerekezést értem (utóbbi nálam sajnos eleve tárgytalan), hanem olyasmiket, mint egy tökéletes íven perfektül döntve lazán kiinteni ballal.
Senki nem a jogsi megszerzése után közvetlenül jelentkezett be, de mindenki tanult egy rakás dolgot, pedig a fékezés tűnik az egyik legegyszerűbb részterületnek. Én azóta gyakorolom, hogy ÖÖÖööö..., és azt is láttam, mennyire túlaggódom a féktávokat: én is, meg a V-max is sokkal hamarabb meg tudunk állni, mint gondolnám. És egyrészt jó dolog a féktávot túltervezni, mert mindenképpen jobb, mint alul, de vészhelyzetben bajt hozhat ránk, ha azt hisszük, nem lesz meg, és pánikszerűen rángatjuk a féket ahelyett, hogy szépen építgetjük a fékerőt, és még az egyharmad-kétharmad-mantrára is van időnk.
A tanulság: tanulni jó, még ha elsőre nem is tűnik olyan mérhetetlenül izgalmasnak. Szinte kizárólag az egyik legunalmasabb dologgal, a fékezéssel foglalkoztunk, de annyira érdekes volt az élmény, hogy szívem szerint még hosszabb, közép- és felsőfokú féktanulmányoknak is szívesen nekirugaszkodnék.
