Egyszerre átverés és a legnagyobb motoros buli

Magazin: Wheels&Waves

2017.06.05. 08:10
Megpillantva a biarritzi sátortábort kapásból kellemes emlékek törtek rám, majd kissé elszomorodtam. Leginkább azért, mert álmomban nem gondoltam volna, hogy az évek óta legmenőbb nyári motoros fesztiválként számon tartott Wheels&Waves gyakorlatilag egy sátras kirakodóvásár Biarritz szélén, a Milady strand felett.

Másrészt eszembe jutott egy több mint tíz évvel ezelőtti geodéziai mérőtábor emléke, amikor katonai sátrakban voltunk elszállásolva az érsekcsanádi Duna parton megannyi hemzsegő szúnyog társaságában, és egyik este komiszságból úgy bepálinkáztattak tankörtársaim, hogy egy kitűzőrúddal táncoltam hajnalban a tanulóépület teraszán. Egyetlen hibát követtem el, az emeleti teraszra nem néztem, így amikor Geodéziatanár Tóni kinézett az erkélyen, hogy csitítsa a lármát, majdnem kiszúrtam a szemét.

Biarritzban hasonlót látni azonban mégiscsak kissé furcsa volt. A francia elit kedvelt helye viszont mindig is toleráns és befogadó volt, a tomboló luxus soha nem zárta ki a részleges elhippisedést.

1957-et írtunk, amikor az amerikai színészházaspár, Peter Viertel és Deborah Kerr felfedezte magának, hogy Biarritz hullámai és adottságai rendkívüli módon hasonlítanak Észak-Kaliforniához, így akár szörfözni is lehet. Mivel a legjobb homokpad állítólag éppen a kaszinó alatt húzódik, tovább bonyolódott a város helyzete, a helyi lakosok toleranciahatára pedig ismét tágult. A felső tízezerhez tartozók mellett megjelentek a vándorcigányokhoz hasonló életet élő szörfösök is.

A következő ötven év viszonylagos nyugalomban telt, mígnem a Toulouse-i származású motorbuzi fotográfus, Vincent Prat megalapította 2008-ban a Southsiders MC nevű blogot. Pillanatok alatt menő lett, azokban az években mindenki valami kúl dologra éhezett a motoros kultúrkörben. Prat amúgy is menőnek számított, hisz haverjával ő építette a legendás Chanel motort Karl Lagerfeld kampányához. Egy évvel később, vagy talán még 2008-ban, egy szűk barátai társasággal úgy döntött, elmotoroznak Biarritz-ba, kivesznek egy házat néhány napra, és csapnak egy óriási kerti partit. A blogra publikálták a képeket, és a patinás villák udvaraiban feltűnő vintage motorok nyergében pózoló, jól öltözött férfiak vonzóvá váltak a látogatók számára.

Néhány évvel később a biarritzi baráti megmozdulás vágyakozott eseménnyé nőtte ki magát, 2012-ben vált először félig-meddig hivatalossá, tavaly pedig már húszezres látogatószámmal bírt. Időközben megjelentek az óriási szponzorok, elsőként talán a BMW, köszönhetően a gyár custom mániás vezetőjének, Ola Stenegardnak, aki még azt is bevállalta, hogy titokban itt szondáztatja a NineT modellt. A motor egy évvel később már piacon volt.

Hogy Vincent Prat pontos terve mi lehetett a rendezvénnyel, arról információk nincsenek, bár nem kizárt, hogy az egész szörfös-motoros kultúra keresztezést a Deus ötlete alapján igyekezett meghonosítani, bár tény, hogy a közönség javarészt inkább a motorok miatt utazik a fesztiválra.

Már csak azért is, mert 2014-re szinte elvárás lett, hogy a legnagyobb motorépítők valami nagy durranással mutatkozzanak be. Roland Sands-on kívül megfordult itt már Sinya Kimura is, de a Brat Style atyja, Go Takamine szinte állandó vendég. Az olasz iskola nagyágyúi szintén jelen vannak, és persze a francia építők sem maradnak távol. Egyszóval olyan a körítés, hogy a kúlmérők rendre kiakadnak.

Persze ilyenkor mindig előjön: kúlságot tanulni nem lehet, arra születni kell, mert ha bárki megkérdőjelezné az életstílus beárazott portékáit, az egész szakma lehúzhatná a rolót. A gyárak észlelték a szabadon lézengő, csapongó ízlésű tömeget, akikből talán a legtöbb motorkerékpár-vásárlót nyerték az utóbbi években, ezért a mesterkélt életmódra alapozó lobbi már számukra is legalább annyira fontos. Nem véletlen, hogy a BMW után hivatalosan is megjelent a Ducati, a Yamaha, a Royal Enfield, az Indian, és a Harley-Davidson mint fő szponzor, Vincent Prat pedig lassacskán a motoros szubkultúra Gerendai Károlya lett.

Prat valóban nem számolt ekkora tömeggel, az infrastruktúra hiánya alaposan megmutatkozott tavaly. A néhány napos rendezvényre a belépő mindössze harminc euró, ha valaki versenyezni szeretne annak száztíz, biztosítással, de a szállások, és egyéb csecsebecsék teljesen magánkézben maradtak, a helyiek úgy üzletelnek, ahogy csak szeretnének, a fesztivál területén sátrazni nem lehet, de ez talán nem véletlen. Persze irtó szimpatikus volt, hogy a fesztivál atyja, az első nap előtti éjszaka még saját kisbuszából pakolta a zászlókat és erősítette a standokat.

Az egész rendezvényt némileg tovább bonyolítja, hogy a kirakodóvásáron és a koncerteken túl a hivatalos események, mint a motor és művészeti kiállítás, a hegyi felfutó és a flat track verseny mind a szomszédos Spanyolországban kaptak helyet, San Sebastian környékén. Ez persze a két ország közötti kapcsolatnak és az önkormányzatoknak igencsak kedvező lehet, főleg azért, mert Biarritznak nem kell extra terheket viselnie a napközben érkező tömeg miatt.

A régió Baszkföldhöz tartozik, amely újabb kulturális ínyencségekkel szolgál. A kényszerű spanyolországi átruccanások végtelen lehetőségeket nyújtanak, akár az étkezés terén, mert az apró spanyol vendéglőkben vagy tapas bárokban feleannyiért ebédelhetünk és vacsorázhatunk, mint az amúgy méregdrága francia városban.

Biarritzi utazásom motoros újságíróként biztos tervek köré épült, de mivel nyolcadmagammal mentem, köztük a hazai szörfös kultúra jeles képviselőivel, intenzív élményekben volt részem, és közben olyan helyeken jártam, melyekre egyedül nem lett volna esélyem.

Az expedíció tagjai között szerepelt a hazai motorépítés két feltörekvő nagymestere, Králik Dániel és Eszteri Benedek, alias Neuga Motorcycles. Közös múltjuk a BMX, de Králik szörfösként is ismert. Sok választásom nem volt, motor ide, vagy oda, sodródtam az árral. Arra csak Genova határában derült fény, hogy szállásunkat időközben lemondta a tulaj, így a buddhista vénákkal és kellő nyugalommal megáldott Králik nagyjából Monaco és Montpellier között letelefonált az Airbnb San Francisco-i központjával egy újabbat.

A kint eltöltött idő alatt rengeteget utaztunk. A varázslatos, dús növényzetű, páfrányoktól roskadó erdők és tavak mesebeli miliőt kölcsönöznek a környéknek. Zarándokhely sokak számára, ez megmutatkozik az itt élő szörfös kolóniák nyugalmán is, amely a piacgazdaságtól független.

Talán nincs Európában még egy olyan hely, amely ennyire kiszolgálná ezt a réteget. A szörfös Desillusion magazin bejegyzett címére is elhajtottunk, de a szomszédok szerint az alapító Sebastien Zanella már rég elköltözött, jelenleg családjával vándorol a világban. Utólag visszagondolva kísértetiesen hasonlít az egész szörfös kultúra Patrick Swayze legendás filmjére, a Holtpontra, de Králik szerint az a film egy hülyeség.

Útitársaim nélkül azt sem tudtam volna meg, hogy Capbreton és Hossegor partjainál még mindig állnak a második világháborúban épített védelmi betonbunkerek, mert a németek egy ideig azt hitték, hogy a szövetségesek csapatai itt készülnek partraszállásra Normandia helyett. Egyébként a partszakaszokon bekövetkezett erózió miatt újabb és újabb védőállások tűnnek ki a homokból.

Az is biztos, ha nem állunk neki este tízkor ételt keresni a környéken, soha nem vágytam volna arra, hogy egy Biarritz melletti faluban, korosodó szörfösként, hidrogénezett hajjal pizzériát nyissak, miközben gyermekek rohangálnak körülöttem. Igaz, annak a fickónak vállig érő haja volt, nekem pedig olyan már soha nem lesz, és minden bizonnyal polinézekre emlékeztető, mandulaszemem sem. Azt már csak hírből hallottuk, hogy San Sebastianban bizonyos gyógyszertárakban legálisan lehet orvosi füvet vásárolni.

Maradt egy szörfözés a naplementében, a távolban érkező teherhajók sziluettje, az óceán végtelen ereje, és az okkersárgára, valamint barnára mázolt partmenti bérházak adta jellegzetes látvány. A part narancsszínben úszott, a régi házak falairól pedig valamiért a Franco-féle idők jutottak eszembe. Megmagyarázhatatlan volt.

A flat track verseny a város menti lóversenypályán található, így a futam után ott sok időt nem töltöttünk, viszont a Pasaia-ban helyet kapó Art Ride elég remek hely. András, aki a környéken már ismerősnek számít, emlékezetből olyan vendéglőbe vezetett bennünket, amely turisták helyett inkább a helyieknek kedvez, és lényegesen olcsóbb ,mint a rendezvénnyel szemben található Michelin Guide matricás hely, ahol a pincér tekintete némileg eltorzult a csíkos rövidnadrágok láttán.

Kissé talán megdöbbentő, de a Wheels&Waves bázis helyszínét biztosító biarritzi magasparton a programok este tízig, legfeljebb tizenegyig tartanak, utána bezár a bazár. Persze nem mintha érdemes lenne újabb tizenkét kört sétálni a sátrak között, de az élő koncertek, melyek adhatnának némi pörgést az egész rendezvénynek, viszonylag hamar véget érnek. A városvezetés döntött így a lakók nyugalma érdekében.

Amely azért érdekes, mert míg a fesztivál területe viszonylag mindentől távol van – a legközelebbi épület a híres Cité de l'Océan de Biarritz, melyet a kortárs építészet egyik nagyágyúja, az amerikai Steven Holl tervezett – addig a belvárosba irányított, mulatni vágyó tömeg tavaly már részlegesen meghaladta a város kapacitásait.

Egy húszezres tömeget nehéz kiszolgálni, elrejteni, és kordában tartani. Olyannyira, hogy történt két halálos motorbaleset, a rendőrök megannyi rendbontás miatt kaptak riasztást, és előállítottak több tucat ittas vezetőt. A helyzet végül olyan súlyossá vált, hogy szerda éjjel razziázniuk kellett a belvárosban, miután néhány motoros és egy fényszóró nélkül közlekedő Hot Rod körversenyt rendezett a kocsmanegyedben, ahol emberek százai sétálgattak volna.

Kissé úgy éreztem, mintha a hollisteri lázadás újra megelevenedne, ezúttal az orrom előtt. A szervezők másnap sajtóközleményt adtak ki, mely szerint kérik a fegyelmezett magatartást, mert a város lakói épp petíciót fogalmaznak az önkormányzat felé a rendezvény megszüntetését kérve.

A legelgondolkodtatóbb viszont egy német úr esete volt. Egyik éjszaka óriási tömeg lepte el a parkolót, azon belül is egyetlen motorkerékpárt, egy csodásan restaurált, monocoque vázas Yamaha endurót. Órákig várták tulajdonosát, ki, mint az utóbb kiderült, egy fa alól leskelődött kéjesen, és büszkén konstatálta motorjának sikereit. A hamburgi rendszám mellé egy nagyon vagány, kikötőben nevelkedett zsiványt képzeltem, de amikor megpillantottam a jól fésült, fekete keretes szemüveget viselő, mesterkélten ősz hajú férfit, elszállt belőlem az utolsó reménysugár, és nyugtáztam, a Wheels&Waves hanyatlásának vagyunk szemtanúi.

Az élet persze kegyetlen. A szinte száz főből álló tömeg tágította a kört, és várták, hogy beröffenjen a motor. De az meg a világért nem akart indulni, miközben a bárok teraszain üldögélő valódi motorépítők a fejüket fogták. Nagyjából húsz perc után felbőgött a Yamaha, az őszes halántékú fickó pedig idegesen úgy döntött, a parkolóból kihajtva, balra fordulva megcsúsztatja a hátulját. Nagy bütykös gumi az aszfalton, tudják.....persze, hogy tudják. A következő pillanatban a motor felbőgött, a tömeg kezébe temette arcát, amikor meglátták az útjelző táblaoszlop irányába repülő testet. A varázslatos Yamaha csak szórta a szikrákat, és a nagy tompa puffanást követően csend lett. Biarritz elcsitult, mindenki elhallgatott. A test feltápászkodott, Louis Vuitton oldaltáskája kissé megkopott.

A nép hangos nevetésbe kezdett, a Yamaha pedig elsuhant az éj leple alatt. A német úr másnap vadonatúj farmer kezeslábasban érkezett, összeszorított fogakkal, kissé bicegve. Mosolya eltűnt, motorját karcolások csúfították.

Önök most joggal kérdezhetik? Ez a biarritzi Wheels and Waves, kapuzárási pánikban szenvedő ötvenesek förtelmes jelmezbálja?

Erre csak annyit válaszolhatok, hogy nem. Nem erről van szó, hiszen ha az előző történetet figyelmesen elolvassák, pontosan kiderül, a motoroknak bizony lelke van, nem hagyják magukat sem megszégyeníteni, sem kisajátítani, és a bizonytalan lovast pontosan úgy szórják le magukról, mintha csak Nevadában vágtató vadlovak lennének.

Az idei Wheels&Waves már a kertek alatt (június 14-18), érdemes sietni, érdemes elmenni, egyszer mindenképp, ha erre van lehetőség és igény. Az idei évben amúgy is gigantikus amerikai sztárparádé lesz, meghívták például a motorőrült gördeszka legendát, Steve Caballerót is.

Hajrá, csak fel az M7-re és Biarritzig még az autópályát sem kell elhagyni.