Olvasónk, Pál Zoltán megosztotta velünk tapasztalatait az ETZ-s hónapjáról. Könnyek, izzadtság és nevetés – olvassák és éljék át kalandjait.
Egyhavi együttélés egy ETZ-vel
Rendszeresen járok motorral a munkába, ami évi hét hónap napi szintű motorozást jelent. Sokszor fordult már elő, hogy valamilyen okból nem tudtam használni a motoromat, míg az egyik ilyen műszaki meghibásodás alkalmával - le kellett cserélni a blokkot a GPZ-ben, mert sikerült felfőzni Csehország közepén -, megelégelve a kényszerű vonatozást, elhatároztam magam egy tartalék motor vásárlása mellett.
Legyen olcsó, nem is kell túl jó motornak lennie, csak menjen, amikor kell. Így esett a választás az ETZ 150-re, mert az ismeretségi körben éppen volt is egy eladó. A Kawasaki GPZ-t rég lecseréltem egy szalon állapotú CBF 250-re, de az ETZ-t szinte minden évben, legalább egy kicsit használom. Így történt most is: a szezon végéhez közeledve egy elsőbbségemet meg nem adó kocsi kiütötte alólam a Hondát. Elő hát a kétüteműt, legalább idén is szolgál egy kicsit.
Menet közben kezdtek bizonyos dolgok tönkremenni. Halogattam a javítást, gondolván arra, hogy az egy hónap elteltével bőven ráérek megjavítgatni azokat. Először azt vettem észre, hogy az egyik oldali index nem villog, az első lámpája folyamatosan ég. Gondoltam, majd nem kanyarodok abba az irányba, ha mégis muszáj, majd jelzek karral!
Aztán ahogy egyre hidegebb napok jöttek, észrevettem, hogy már egyre rövidebb távra elég egy tank üzemanyag. A reggeli hidegekben már felénél tovább sem tudtam ráadni a gázt, mert fulladva állt le a motor. Az amúgy is vékonyra állított benzin-levegő keverési arányra gyanakodtam, biztosan végképp kibillent a hideg levegővel a nagyobb térfogat sűrűség miatt, s mostanra már az égés is ellehetetlenült a munkatérben. Bár nagyon nem akaródzott bármit is szerelnem rajta, de a szükség nagyúr. Bekarburáltam a szokásos módon, vagyis csak azt hittem.
A következő tank végén, amikor egyáltalán nem számoltam a kiürülés lehetőségével, a munkába menet át kellett raknom a tartalékra. Meglepődtem. Mindegy, ezt a kis időt kibírom valahogy akkor is, ha sűrűbben állok be tankolni. Útban hazafelé gondoltam, hogy nem a preferált kúton állok meg, inkább gurulok pár kilométert az M0-áson, s majd a Szentendrén megejtem az itatást. Az nincs több 15 km-nél, annyit ki kell bírnia. Igen?
A dunakeszi bevásárló központnál állt le a motor, ami 5 km-nél semmiképpen sem jelent többet. Kicsit oldalra döntve a vasat, átkönyörögtem a csaphoz a maradék kis benyát, majd alapjárat közelében pörgetve eltöfögtem a kútig.
Egy másik alkalommal azt vettem észre, egyre nagyobb erő kell a fékezéshez. Nézem az első féktárcsát, olajos. Lemostam nagynyomású mosóval, de néhány nap alatt újra megjelent rajta az olajfilm. Gondoltam, már több mint a fele lement a kalkulált egy hónapnak, csak kibírom valahogy. Legfeljebb majd némi brigéciol-permet után nyakon öntöm vízzel 2-3 naponta, az leviszi az olajat...
Hétfő reggel esőre ébredtünk. Ha vonattal akartam volna menni, akkor egy órával korábban kellett volna kelni hozzá. Tehát jobb választás, ha várok egy kicsit, s ha elállt, megyek motorral. Csakhogy keresztülhaladva a hegygerincen, a szomszédos településen már ismét szitált az eső. Tudtam, ebből baj lesz, az MZ, de legalább is az enyém, nem visel el semmilyen vizet. Na nem is kellett túl sok és dadogva állt meg.
Rugdostam, be is ugrott, aztán mikor felpattantam rá, és ráengedtem a kuplungot, pár méter múlva leállt. Hamar felmértem, így lassabban haladok, mint egy gyalogos. Jobban járok, ha az árokba lököm az ETZ-t, és gyalog hazaindulok.
Felhívtam a melóhelyet, és jeleztem, hogy eláztam, nem megyek, sőt ha holnap se mennék, akkor még nem száradtam ki. Elővettem egyetlen papírzsebkendőmet, majd a gyertya tövénél felgyülemlett vizet, (aminek le kellene mind folynia, de nem tud, mert a lyuk kicsit magasabban van, mint a legmélyebb pont, és különben is a vizesség már vezetőképes) felitattam. Ezzel sikerült 50-100 métert menni, majd következhetett elölről a dolog.
Szenvedtem a három réteg ruha miatt. Ráadásul jött egy gyalogos, aki mindig elment mellettem, majd én száraz gyertyával előre mentem kicsit, ő meg újra elsétált a következő felitatásnál. Csak a hágóig érjek el, ott már megszűnik az eső. Megtörtént, de legalább tizenötször szálltam le vízteleníteni, és versengeni a gyalogossal. Az esőruha alatt ugyan úgy el voltam ázva, mintha meztelenül indultam volna el. Csak ez izzadság volt...
Megvettem novemberre a vonatbérletet, majd útban hazafelé azt vettem észre, hogy a másik oldali index is folyamatosan világít. Te már csak a garázsban fogsz világítani, engem nem tudsz ebben az évben tovább keseríteni! Csakhogy másnap ragyogó, napsütéses reggelre ébredtünk. Egy olyan napra, amelyre a helyenként akár 20 fokot is jósoltak. Hát nem, ez nem lehetséges! Nem fogok csúfosan búcsúzni a szezontól, ha a hátamon kell vinnem a motort, de ezt a napot muszáj valahogy az ETZ-n eltöltenem.
Minden rendben ment, a fővárosba érve a buszsávban gurultam. Belenéztem a tükörbe, mögöttem egy bálnányi busz állt negyven centire a hátsó lámpámtól. Zöldet kaptunk, akarom egyesbe rakni a váltót, de csak nem találkozik a lábfejem a pedállal. Lenézek, hát nincs ott, csak a nagy üresség, a hűlt helye a váltókarnak. Mögöttem a nagy fehérség bólint egy nagyot, s négy centire a seggemtől ring a busz fel-le, s közben cicceg a légfék.
Dudálva jelzi a buszos, hogy menjek már. Idegesség lett úrrá rajtam. Leugrottam a motorról, majd felkaptattam a járdára. Nem értettem a dolgot sehogy. Hogy hogyan fogom ezt a helyzetet megoldani? Egy vacak fogó sincs nálam, hogy mondjuk kettesbe rakjam. Hátranéztem: ahogy elvonult a busz, a mögötte haladó kocsik foghíja közt megpillantottam az úttesten, a sáv középtáján a váltókaromat.
Kinéztem magamnak az elhaladó kocsik közt egy nagyobb hézagot, s feltéve a kezemet, készültem kihozni a szemmel láthatóan tökéletes állapotban lévő kart. Nem tudom, hogyan bírta az utolsó kocsi elkapni, de a sáv közepén heverő karon mindkét kerekével telibe hajtott át. A beton virágágyás elemei közé szorítva visszahajlítottam annyira, hogy a lábam elérje a kar fejét, és bele is tudjon akadni alul-felül egyaránt.
Senki ne értsen félre: az élményekkel teli ETZ-s hónap nem azt jelenti, hogy egy beolvasztani való, mihaszna jószágként gondolnék rá. Szó sincs erről. Azt állítom, hogy ugyan szerelésigényes motor, de előnye az olcsó fenntarthatóság és vételár, amivel nem tud harcba szállni a szinte egyetlen vetélytárs sem.
Már több kezdő, és első motorját kereső kollégámnak tanácsoltam, vegyen egy tetszőleges ETZ-t, és kezdjen el azon tanulni. Nem csak azért gondolom így, mert olcsósága miatt nem kár érte, ha „odarakja”, hanem szükségszerűen megtanulhatja a motoros, mit is kezdjen egy nem várt helyzettel az úton. Ezt nem csak műszaki kérdésekre értelmezem, hanem inkább az általános, és közlekedési helyzetekre.