Jogosítványcsere tíz perc alatt?

A sztori kulcseleme egy 1996-ban elkövetett „bakim”, aminek az eredménye (bírósági ítéletben) vezetéstől való eltiltásom lett, és a hozzátartozó bejegyzés a vezetői engedélyembe. Büszke nem vagyok rá, így csak summásan annyit róla: 1996. december 6-án a munkahelyen a meló vége felé egy kis Miklós napi iddogálást tartottunk, ami után este én még nekiindultam a motorommal. Elém fordult egy parkolásból elinduló kocsi, aminek a kasztnijában TK-ra törtem a DT-met, magam meg egy másfél sávos repülést mutattam be a kocsi felett ívelve. (Csoda, saját lábamon kerültem haza egy kis itt-ott „jajjdefájjal”).

Az autós ellen szabálysértési eljárás indult a baleset okozása miatt, ellenem a balesettől függetlenül bűnvádi eljárás ittas vezetés címén. Mivel az ittasság foka alacsonynak bizonyult, így csak „A” kategóriában tiltottak el egy évre a vezetéstől, amit nem kötöttek újravizsgázáshoz. A bejegyzést a jogosítványomba az akkor illetékes rendőrhatóság igazgatásrendészete vezette be, és nyilván ők maguk irattárazták is az ügyről készült dokumentumokat.

Eljött az ideje az okmánycserének. A hosszabbítás ma már csak plasztikra váltással lehetséges. Időzítve az utolsó hétre, rendeztem az orvosi igazolást, majd kinéztem magamnak a fővárosunk Központi Okmányirodáján a régi dokumentum lejárata előtt az utolsó ügyfélfogadási napot. Péntek? Reméltem a legjobbakat, főként, hogy elképzelésem szerint mindenki hétfőn, kipihenten megy ügyet intézni. És különben is; a feleségem, a főnöke két gyerekének fél óra alatt egyszerre mindegyikük jogsiját és útlevelét lerendezte. Menni fog ez nekem is.

Gálánsan elengedtem a nyitásra odatolongókat, akik nem akarván sort állni, az első sorszámokért már nyitás előtt sorba állnak. Beléptem tehát laza fél 10-kor, aztán majdnem ki is fordultam. Ember ember hátán. Akiknek nem jutott ülőhely, azok álltak. Azzal nyugtattam magam, itt sok egyéb iratot is intéznek, a tömegek nyilván azokra várnak, nem jogsira. Sajnos a 835-ös sorszámom a kijelzőn néha felvillanó 816, 817-eshez viszonyítva pontosított ezen.

Fél óra elteltével kezdett reménnyel kecsegtetni a 824-es hívó a fényképezkedőbe. Egyet váltott a szám, izgatottan ugrottam fel, és másztam ki az azóta megszerzett hátsó sori ülőhelyemről. Mire egy alak teljes határozottsággal állt fel a fényképező fülke mellől, és lépett abba be előttem. Mi? Jaj, ember! Nem 825, hanem 835 a számod – az előretörés lendületét tartva ültem le a 825-ös megüresedett helyére. Zavartan néztem körbe, vajon látta-e valaki az egyébként nyilván kívülről nézve is egyértelmű manőveremet. Mr. Bean jutott eszembe saját magamról.

Egy újabb fél óra alatt aztán ténylegesen a zsebemben lévő szám következett. Ebből az a fontos felismerés következik, a következő ablaknál a papírok rendezéséhez nyilván pont ugyanennyi idő fog várakozással telni. Csak azt nem gondoltam, hogy azzal még csak a jéghegy csúcsát mászom meg.

Már az előttem lévő számmal egy apuka a két kislányával állt az pultnál. Valami nem ment nekik, először a bankkártyájának nem volt jó a PIN kódja (telefonálgatni kezdett miatta), aztán az ügyintéző is visszavonult valamin dolgozni a saját meg a kolléganőjének asztalához. Eközben ugyanahhoz a pulthoz hívott a kijelző engem is, 1-1 perces késleltetéssel még további három soron következő ügyfelet is, viszont ügyintéző egyáltalán nem jött oda. Tolongás alakult ki a pultnál, amitől én is jelentősen ideges lettem. És ezen nem segített az oldalfalon eddig észrevétlenségbe burkolódzott reklámkép sem. Útlevél akár 24 órán belül, amihez csak „lassítani kell a síelőnek”.

Elég az hozzá, némi balhécsinálás után külön kezeltek minket, tévesen odahívottakat. Az én ügyintézőm maradt legtovább az asztalánál, és láttam, segítséget is kért kollégáitól, mert valamit nagyon tanakodtak a monitorát bújva. Aztán jött a hideg zuhany! Nem kaphatok jogosítványt. Az eltiltás rubrikában egy bejelölés van a nevem alatt, az „A” kategóriánál, mondta az ügyintéző, amit nem tud törölni. Még a kollégáinak sincs joga hozzá, kipróbálták. Lehet, az is, újra kellett volna vizsgáznom annak idején a kategóriából, bár a régi jogsiban szereplő bejegyzés szövegéből ez nem következik.

Javasolta, menjek el a területileg illetékes, tehát a lakhelyemen működő okmányirodába, ott talán többet tudnak tenni. Vagy ott újra kezdem az ügyet intézni elölről, vagy ő most itt ki tud állítani egy új okmányt csak „B” kategóriára, amit aztán kicseréltetek, ha rendeződött a kérdés. Az viszont biztos, most nem tudja olyan állapotba hozni az ügyem, hogy kaphassak ideiglenes igazolást mindkét kategória meglétéről.

Gondolkodtam! Tehát kétszer fizetek az államnak? Közben még levelezgetek is a közigazgatással. Persze most, télen nincs olyan nagy szükségem a motorjogsira, éppen lenne időm. De akkor bevonnák a régi jogsit. És nekem az az egyetlen jelenleg fellelhető hivatalos dokumentum a kezemben a korábbi bírósági határozat tartalmára nézve.

Fél 12 után, úgy léptem ki a hivatalból, hogy rosszabb helyzetben voltam, mint oda belépéskor. Visszamenve a munkahelyemre végig azon törtem a fejem, mi lenne a legjobb lépés. Közben felhívtam a helyi okmányirodánkat, ahol azt mondták, mondjam meg a kollégájuknak a központiban, ilyenkor a helpdesket kell hívni, akik letörlik a jelölést a tiltás rublikából. Amúgy ő sem tud jobbat kitalálni. Aztán arra is gondoltam, az érvényességgel együtt az orvosi alkalmassági igazolás is talán a következő hét hétfőjéig érvényes, ha kifutok vele az időből, akkor újabb sorban állás az orvosnál egy 5000 forintos veszteség mellett. Nem! Visszamegyek a központiba! Ez a napom totál odavan, dolgozni már nem fogok tudni rendesen, akkor meg minden lehetőséget játszunk meg a plasztik lap megszületéséhez.

Fél egykor visszaérve szerencsére nem kellett újra sorba állnom, mint már folyamatban lévő ügyes, csak jelentkeztem az ügyintézőmnél, aki (az aktuális ügyfele után) azonnal fogadott. Hiába adtam elő a helpdeskes üzenetet, elzárkózott. Ő nem csinálhatja meg ezt, töröltesse az, akinek az ötlet kipattant a fejéből. Még arra sincs lehetőségük, hogy az ország okmányirodái közt telefonálgassanak az ügyintézők egymásnak, ezért bízta rám ezt a nemes feladatot. Ha bármiben eltérni kívánnak a „normál” ügymenettől, ahhoz az irodavezető külön engedélye kell, mondta a hölgy. Azt javasolta, várjam meg az irodavezető nőjüket az ügyemmel, aki most éppen egy delegációt kísérget az épületükben, de minden bizonnyal hamarosan visszajön.

Egy pillanatra annyira elöntötte a düh az agyamat, hogy megfogadtam, ezt panaszlevél formájában megírom a Belügyminiszternek, másolatban meg megcímzem Orbán Viktort. Aztán gyorsan átfordítottam a mérgemet a józan átgondolás, a lehetőségek racionális mérlegelésének irányába. 1-ig van ügyfélfogadás, az az irodavezető is mielőbb haza akar menni, tehát elég hamar vissza kell jönnie. Nekem meg már oda van a napom, tehát csak az a feladatom maradt, hogy sikerrel vegyem az újabb akadályt. Ha lámpaoltáskor én leszek az utolsó távozó, akkor minden bizonnyal találkoztam már az irodavezetővel. Ennél rosszabb nem érhet, még ha most valamiféle próbatételen is lehetek.

Fél órán belül tényleg megjött, akit elkapva a folyosón (külsőjének leírása alapján felismerve) az ügyemre állítottam. Az első pár mondatban lezajlott a felek tárgyalási erőviszonyainak összemérése. Például a közben odaérkező beosztottjának mondott, de nekem címzett cinikus megjegyzés, hogy: „természetesen az ügyfél az okmánya lejáratának utolsó napjaiban jelentkezik”. Én meg: „miért, mikor is kellett volna máskor, amikor én a szolgáltatási díját 3650 napra fizettem meg előre, és nem például 3600, vagy teszem azt 3620-ra. Majd ha a hatóság nem a megjelenésem napjától indítja újra az érvényességi időt, hanem az előző lejáratától, akkor mondhatja azt is, kezdeményezzem egy meghatározott idővel előbb az eljárást”. Azt is megkaptam, miért nem 10 éve kértem az új plasztik kártyát, akkor már lehetett volna... Na és mennyivel egyszerűbb lenne, ha rendelkeznék a 97-es bírósági határozattal. De miért is fizetnék felárat olyasmiért, ami helyett törvény adta jogom mást választani? És nekik nem lehetne meg az a határozat?...

Pár perces „összecsiszolódás” után mindkét fél részéről konstruktívvá vált a hangnem, és a hozzáállás is. Megbeszéltük, hogy az egykori Közlekedésrendészet minden bizonnyal archiválta a papíranyagot, ami nem kis munkával, idővel visszanyerhető. Aztán, hogy az informatikai adattárolás bevezetésekor minden bizonnyal válogatás nélkül bejelölte a „robot” a hozzám hasonló előéletűeknek az adatlapját.

A lehetséges megoldásoknak a következők merültek fel. Egyrészt mindenképpen javasolta a vezető hölgy a lakhelyemen lévő okmányirodában a töröltetés kezdeményezését. Nem tudom, mitől lenne ott több rendszerjogosultságuk, de elfogadtam opciónak. Másrészt vállalta, hogy az ő irodájuk is nekikezd az ügy megoldásának, de ahhoz ott helyben írjak egy kezdeményező kérelmet. Illetve tudatta velem, hogy nekik minden bizonnyal néhány hétbe telik lelevelezni az irattárral ezt, és sajnos tény, addig nincs lehetőségük (a rendszer nem kínál fel) ideiglenes jogosítványt kiállítani.

Tehát ez esetben vállalnom kell az engedély nélküli járművezetés rizikóját, illetve annak utólagos igazolása is egy-egy külön ügyet vonhat maga után. Aztán ha mégis elmennék a mi okmányirodánkba és ott sikerrel intéznék a törlést, akkor sincs baj, az ő kollégái menet közben látják majd a rendszerben, hogy megoldódott az ügyem, és automatikusan érvényét veszti a kérelmem. Firkáltam hát egy kérelmet a központi okmányirodának.

Aztán 10 perc alatt jogsi

Egy hétvégét volt időm gondolkodni a lehetőségeimen. Arra jutottam, ahhoz, hogy joggal panaszkodhassak minden féle közigazgatási hatóságnak, előbb nekem is meg kell tennem mindent, amit ők javasoltak. Következett a hétfői ráadás a kisvárosunk okmányirodájában. Egy átlagos sorállás után az ügyemen keresztül felismerve üdvözölt az ügyintéző. Szóval maga volt a pénteki telefonáló a tilalom ügyben.

Mondtam neki, a központi okmányirodán mindenáron ide irányítottak. Mire a hölgy az asztaláról egy teleírt letépő cetlit mutatott egy sorstársam adataival, aki ráadásul a külföldi munkavállalásához sürgősen kérte a vezetői engedély hosszabbítást. De neki sem sikerült. Ő is 1997-es keltezésű eltiltást kapott. Nagyon sajnálja, de ne számítsak túl jóra. Bár azért megpróbálja törölni a nevezetes rubrikában a pipát, ha már itt vagyok.

Az ügyködéssel töltött néhány perc alatt, ahogy ott álltam a pulpitus előtt, gondolkodtam magamban. Körvonalazódott egy hatalmas vita, amiben minimumként fogok ragaszkodni egy jegyzőkönyv felvételéhez, benne rögzítve, hogy tisztes adófizető magyar állampolgárként minden törvényi elvárásnak megfelelve jártam el az ügyemben, valamint nem vagyok hajlandó a régi (aznaptól érvényességét vesztő) jogosítványomat átadni a hatóságnak mindaddig, míg a tiltás alól nem mentesülök. Jegyzőkönyvben rögzítendő ténynek gondoltam beemelni a jogsim bejegyzésének szövegét, értelmezve a tartalmát, miszerint a bíróság határozottan nem kötelezett annak idején újra vizsgázásra.

Alig értem a gondolatom végére, felkészülve a vitára, mikor meglepetten hallom a hangját: Sikerült kivenni a pipát, engedi a gépe az ügymenet továbbléptetését. Meglepettségemben egy pillanatig földbe gyökeredzett a lábam, mikor szólt a hölgy, gyorsan lépjek be a mellette lévő fényképező kabinba.

Emlékeim és érzékelésem szerint innen még vagy 6-8 perc volt, hogy igazolással a kezemben léphettem ki az irodából azzal a tudattal, már csak arra kell várni, míg a központból kipostázzák majd az elkészült plasztiklapkát. Addig kezemben a hivatalos igazolás, vezethetek nagy „A” kategóriában (is) gépjárművet!

Ámen!

És hogy mit mondott az ügyintéző? Mert bizony megkérdeztem, ez most miért sikerült az esetemben. Csak annyit kaptam válaszul: „...talán mert nekem nem minden kategóriára szólt az eltiltásom, szemben a sorstársammal a cetlin...”

Nem szaporítom a szót e szép sztori után, de jelzem, akadnának kérdéseim a magyar közigazgatást illetően...

Pál Zoltán