A bajnok visszatért

2014.09.14. 20:01
Örök rejtély marad, hány katalán macska farka bánta, hogy Rossi kicsivel több, mint egy év után ismét győzött a hazai közönség előtt. S azt sem tudjuk, készültek-e vudubabák a titkos földalatti VR kápolnában, az viszont egészen biztos, hogy Misanóban valami megmagyarázhatatlan történt.

Indianapolisban még minden rendben ment, Marquez zsinórban megnyerte a tízedik versenyét, s egy pillanatig sem gondolta, hogy Brnóban ez másként történhetne. Legyártották a hatujjas kesztyűt, magabiztosan felállt a rajtrácsra, és kikapott. Nem is kicsit, negyedikként ért célba, a vetélytársak pedig megízlelhették azt, bizony ő is verhető, a helyzet talán mégsem reménytelen, s nincs minden veszve, nem kell visszavonulniuk azt aktív motorversenyzéstől.

Érdekes dolog az önbizalom. Gyakran sulykolják: légy önmagad, bízz magadban, hidd el, te is képes lehetsz rá. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokkal kár fárasztani egy profi motorversenyzőt, főleg ezen a szinten. Ha valamiben, egyben egészen biztos vagyok, ezek a srácok nem szenvednek önbizalomhiányban, mégis rettentően demotiváló lehet úgy versenyezni, hogy száztíz százalékot teljesítünk, mégis minden versenyen rommá vernek bennünket, és esélyünk sincs a győzelemre. A MotoGP idei szezonjában pedig pont ez történt, egészen a már említett Cseh Nagydíjig.

Igaz, Marquez megtöréséről, és nyílt sisakos csatában vívott legyőzéséről azért nem beszélhettünk, legfeljebb arról, hogy nem jött ki a lépés, elszállt egy gigantikus rekord megdöntésének lehetősége, gondolok itt az egyhuzamban megnyert futamgyőzelmek számára.

A futamot csapattársa, Dani Pedrosa nyerte, így még a Yamaha sem érezhette azt, hogy eljött az ő idejük, mert versenyzőik, Lorenzo és Rossi, csak a második és harmadik helyen értek célba.

Mégis Valentino Rossi nyilatkozata volt talán az egyik legérdekesebb, így utólag mindenképp.

Miután megkérdezték az olaszt, miként vélekedik a világbajnokság hátralevő részéről, így fogalmazott - „ A világbajnokság innentől kezdve nyílt.” A választ óriási hahotázás követte az újságírók részéről. Hiba volt, Rossi nem viccnek szánta.

Ezt követően megkérdezték tőle: Vajon miért ennyire különleges Marquez? Ezen a ponton már alaposan felhúzta magát és bővebben kifejtette erről alkotott véleményét. – „Nem gondolom, hogy Marquez annyira különleges lenne. Remek versenyző, nagyon erős, és rendkívül gyors, de kicsit bánt, hogy folyamatosan ezt kérdezgetik. Amikor először világbajnok lettem, huszonegy éves voltam, és mindenki csak kritizált. Egyszer azt mondták, hogy túl jó a motorom, utána azt mondták, szerencsém volt, legvégül, amikor átültem egy gyengébb motorra, és mégis megszereztem a világbajnoki címet többen úgy vélekedtek, hogy ez csak azért történhetett meg, mert nincs komoly ellenfelem. Kicsit rosszul esik nekem ez az egész.”

Ezen a ponton érezni lehetett, Valentino Rossi, a kilencszeres világbajnok eldöntötte, végleg felveszi a kesztyűt Marc Marquez ellen, és megpróbálja a lehetetlent. Iparkodását némileg beárnyékolta, hogy harcba szállásával egyidejűleg csapattársa, Jorge Lorenzo is fellángolt, és csapnivaló év eleji teljesítményét gyorsan elfeledtette a közönséggel, miután egymás után többször is legyőzte Rossit, sőt, a Silverstone-i nagydíjon csak hét tized választotta el a győzelemtől, és nagyszerű motorozást bemutatva még az utolsó körben is kemény harcot vívott Marquez ellen. A fiatal világbajnok előtt talán kikristályosodott, a szezon második fele talán mégsem arról fog szólni, hogy hány másodperccel nyeri meg a futamokat.

Végül következett Misano, a szentély, amely Rossi szülőfalujától néhány kilométerre fekszik, s az amúgy is népes rajongótábora itt tízszeresére duzzad, hogy aztán gyalog tegye meg az utat Tavullia és a versenypálya között. A verseny, ahol Rossi teljes rokonsága, baráti társasága, közvetlen és közvetett munkatársai, s talán még a kutyái is ott állnak a pálya szélén, hogy neki szurkoljanak. Nem utolsó sorban kimondatlanul is a levegőben érezhető Marco Simoncelli emléke, főleg annak köszönhetően, hogy a pálya immáron hivatalosan is az ő nevét viseli. Nem kérdés, Rossi és Misano kapcsolata több mint jó, s nem kizárt, hogy a spiritualitás határait súrolja.

A bajnok úgy érkezett hazai versenyére, ha másutt nem is, de legalább itt jó lenne, ha összejönne a győzelem. Az edzéseken jól ment, harmadik helyről rajtolhatott, csapattársa Lorenzo pedig a pole-ból, míg Marquez visszaszorult a második sorba. Szépnek tűnő álom volt, bár az edzéseredményből messzemenő következetéseket kár levonni. Ezt követte a verseny előtti bemelegítés, melyet Rossi megnyert. Talán a sokat látott újságírók is itt kapták fel először a fejüket, mert a bemelegítésen elért jó eredmény nagyjából előre jelezheti, a beállítások rendben vannak, innentől kezdve a szerencsén és a versenyzőn múlik minden.

Rossi nem tétovázott, rögtön a futam elején tűzharcba keveredett Lorenzóval, s irgalmatlan adok-kapok zajlott a két yamahás között, amelyből Rossi jött ki jobban, és átvette a vezetést. Marquez loholt a nyomában, érezte, nem engedheti meglógni az olaszt, így előzött, és megpróbálta átvenni az irányítást. Nem sikerült, a sárga negyvenhatos brutális válaszokat adott, azonnal visszavágott és tisztán láthattuk, arra készül, amelyre csak karrierje csúcsán volt képes: az ellenféllel szembeni lélektani hadviselés legkifinomultabb módszerét próbálja bevetni.

Mindenki tudja, az utóbbi időben ez nem sikerült neki, még Lorenzóval szemben sem, Marquez ellen pedig szinte elképzelhetetlennek tűnt, bár az utóbbi hetekben senki nem titkolta a véleményét, hogy a spanyol egyetlen ellenszere a megtörés lehet. Még a korábbi ötszázas legenda, Kevin Schwantz is így vélekedett erről, a kérdés csak a dolog kivitelezhetősége volt, mert Marquez közelébe senki nem fért.

Misanóban viszont másként történtek a dolgok, a Rossi-féle boszorkánykonyha legmélyebb bugyraiba érve Marc Marquez lelkiállapota felmondta a szolgálatot, és bukott. Rossi mögött a második helyen. Valószínűleg nem bírta a nyomást, érezte a kilencszeres világbajnok extraerejét, s azt, hogy bármennyire is erőlködik, csak milliméterekkel kerülhet közelebb hozzá, mely érzést fokozhatta, hogy előzési kísérleteit folyamatos kontra kísérte és képtelen volt megtartani az első helyet. Kíváncsi lennék, hogy Rossi és csapata a titkos földalatti alagútrendszer, egyik eldugott helységében hány vudubabát állított fel, s miként főzött titkos italokat katalán macskák farkának szőrével, melyet Marquez italába cseppentettek a verseny előtt.

A terv mindenestre bevált, bár kétségtelenül érdekes, hogy Marquez lelkivilágának megbolygatása ismét annak az embernek sikerült, kinek számlájára már oly sok vetélytárs ártalmatlanítását feljegyezték, kezdve Biaggival, Gibernaun át egészen Stonerig, csakhogy a legemlékezetesebbekről meg ne feledkezzek.

Tudom, nem szabad mindebből messzemenő következtéseket levonni, s elképzelhető, hogy két hét múlva már minden a régi lesz, bár most mégis úgy érzem, hogy valami történt, valami elkezdődött. Egy harmincöt éves olasz veterán, akit már sokan rég nyugdíjba küldtek volna, megváltoztatta a MotoGP világát, ismét. A bajnok visszatért, s leszállt közénk, áldott legyen az Úr, pardon Valentino Rossi.