Valentino Rossi nem hülye, legalábbis eddig nem tűnt annak. A hétvégi maláj futamon történtekre két lehetséges válasz van. Az egyik, hogy a három hete tartó tengerentúli vándorlás és a rá nehezedő nyomás, hogy megnyerheti tizedik világbajnoki címét, teljesen kikészítette az olaszt, és ellenfelei ott találtak rajta fogást, ahol eddig senki: a kommunikációban, és hidegvérének megőrzésében.
A másik, hogy az ausztrál nagydíj után történt valami a színfalak mögött, melyre soha nem fog fény derülni, legalábbis a közeljövőben nem, és ezért nyilatkozta a csütörtöki sajtótájékoztatón Valentino Rossi látszólag ok nélkül azt, hogy Marc Márquez honfitársát, Jorge Lorenzót segíti a világbajnoki cím eldöntésében. Rossi kirohanása váratlan volt, hiszen Márquez, azon túl, hogy megnyerte az ausztrál futamot, semmit nem követett el ellene, sőt, pontokat rabolt Lorenzótól.
Rossi véleménye ezzel szemben, hogy Márquez egyetlen célja az volt az ausztrál versenyen, hogy leszakítsa őt és Iannonét Lorenzóról, majd amikor kellő távolságban tudta őket, robbantott, és mindenkit maga mögé gyűrve megnyerte a futamot. Most akkor Rossi marha, vagy sem?
Aki figyelemmel követi a MotoGP világát, sejtheti, hogy nem. Rossi nem egy szenilis vénember, így néhányan már pénteken amiatt aggódtak: vajon mekkora csetepaté várható a vasárnapi versenyen?Sajnos nem kizárt, hogy a sportpolitika ezúttal mégis beleszólt a két yamahás küzdelmének végkimenetelébe, de az sem, hogy Márquez sötét – dögöljön meg a szomszéd tehene – érvekkel, inkább Lorenzo malmára hajtaná a vizet. Azonban erre utaló nyomok eddig valóban nem mutatkoztak.
Néhány héttel ezelőtt akadt olyan újságíró, aki attól félt, hogy a Yamaha esetleg majd befolyásolni próbálja, és preferálni fogja valamelyik versenyzőjét. Ő arra hivatkozott, hogy a gyártól a múltban sem állt túl távol ez a fajta hozzáállás. Már a hatvanas években is megtették, amikor Bill Ivy-t szerették volna világbajnoknak látni másik versenyzőjük, Phil Read helyett.
Sokak szerint a Yamaha GP csapat főnöke, Lin Jarvis is inkább Lorenzót preferálná, és bár tény, hogy ilyen apróságokkal kár maszatolni, de Jorge Lorenzo végsebessége az első hét körből hat alkalommal magasabb volt Rossiénál. Márquez és Rossi párharca már szombaton, az időmérő edzésen elkezdődött, amikor a spanyol úgy próbálta hergelni az olaszt, hogy végig követte, a nyomában motorozott, majd amikor Rossi megpróbálta elengedni, ő is lassított, így gitározva az idegein.
A futamon végül minden megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Míg Pedrosa és Lorenzo elhúzott, Rossi és Márquez öldöklő csatába kezdett, és tisztán látszott, a spanyolnak egyetlen célja van: kizökkenteni Rossit a ritmusból. A terv sikerült, egymást előzték oda-vissza, mindezt úgy, hogy egyre távolabb kerültek az első kettőtől. Egy idő után egészen nyilvánvalóvá vált, hogy Rossi már akkor sem lenne képes utolérni csapattársát, ha Márquezen átverekedné magát, arra azonban senki nem számított, hogy ez szó szerint fog bekövetkezni.
Márquez rendszerint lassította Rossit, előzései után finoman mérsékelte sebességét, olyannyira, hogy az olasz ismét támadni kényszerüljön. Ez többé-kevésbé a verseny körönkénti analíziséből is jól kiolvasható. Majd megérkeztek a hetedik körbe, amikor a test-test elleni küzdelem tovább folytatódott, de Valentino Rossi megelégelte, és mivel Márquez az olasz sokadik, kérdő pillantására sem reagált, az fogta, és levezette az ívről. Márquez fennakadt Rossi motorján, és bukott. Köszönhette ezt mohóságának.
Arról viszont már megoszlanak a vélemények, hogy mit keresett Rossi lába a levegőben. Sokan úgy vélték, hogy a yamahás nemes egyszerűséggel lerúgta a spanyolt a motorról, bár ezt egyik videó felvételről sem lehet pontosan megállapítani. Rossi állítja, hogy a bukás előtt, még az ütközés miatt csúszott le a lába a lábtartóról, szándékos rugdosódás nem történt, ezzel szemben a hondás tényként közölte a lábbal taszajtást.
A versenybíróság végül úgy döntött, három büntetőponttal sújtja Rossit, kinek a neve mellett egy már szerepelt, így összesen négy van neki, melynek következtében a szezonzárón csak az utolsó helyről rajtolhat. Előnye tizenegy pontról hétre csökkent, mivel Lorenzo második lett, ő pedig harmadik. Az ismét szenzációsan motorozó Dani Pedrosa ezúttal is verhetetlen volt.
Tény, hogy Valentino Rossi sportszerűtlenül viselkedett, csakúgy, mint Marc Márquez. Ezúttal egy lecsúszó láb, vagy rúgás, melynek valódiságára talán majd egyszer fény derül, az, amely végérvényesen befolyásolhatja a 2015-ös világbajnoki címet. Mike Webb versenyigazgató – így a döntést végérvényesen meghozó személy – is kifejtette álláspontját az esetet illetően, mely szerint mindkét versenyző hibázott. Úgy gondolja, hogy bár Márquez viselkedése nem volt makulátlan, nem sértette meg a szabálykönyvben leírtakat. Viszont Rossi, manőverével bukásba hajszolta Márquezt, amellyel az olasz megszegte a szabályokat, ezért teljesen jogosan büntették meg. Fontos, és sokak számára nem egyértelmű: nem a vélt/valós rúgás miatt büntették, hanem az azt megelőző manőverért!
Azt hiszem, ezzel vitatkozni nem lehet, bár még rengeteg apró tényezőt figyelembe vehettek volna, amit végül nem tettek. Ezek közül az első, hogy míg Rossi pályafutása során eddig talán soha ilyen mértékben nem veszélyeztette egyik ellenfelét sem, addig Márquez már kiskategóriás szereplése során is messze földön híres volt közveszélyes stílusáról, senkit nem tisztelő habitusáról, és sokan úgy vélték, komolyabb galibát csak azért nem okozott, mert szerencséje volt.
Ezért inkább összeállítottam egy kisebb gyűjteményt arról, mit gondol a nemzetközi sajtó az esetről. Nem vitás, hogy az angolszász újságírók egyértelműen támogatták a versenyigazgatóság döntését, és úgy gondolják, efféle viselkedésnek nincs helye a pályán. Míg Ben Spies és Casey Stoner egyértelműen Rossit ekézi, addig a MotoGP-t is megjárt Michael Laverty, aki Nicky Hayden jelenlegi csapattársának, Eugennek a testvére, úgy gondolta, hogy Márquez megsértette azt az íratlan szabályt, mely szerint soha nem támadunk a véghajrában olyan versenyzőt, aki a világbajnoki címért küzd, miközben nekünk arra nincs esélyünk. „Vale felbőszült, és kirakta pihenni” – vallotta az ír.
Cikken kívül
A Yamaha fellebbezett a Rossit sújtó döntést illetően, melyet a bírák elutasítottak.
Cormac Ryan-Meenan, ír MotoGP fotós készített egy akkor még perdöntőnek szánt képet, miközben Jorge Lorenzo sárga zászlónál előzi Valentino Rossit. Az esetet kivizsgálták, és megállapították, hogy Lorenzo még a sárga jelzés előtti másodpercekben ment el csapattársa mellett.
Végül pedig fogadják szeretettel az alábbi videót. A 1998-as világbajnokság szezonzáró, argentin futamán járunk, amikor a negyedliteresek kategóriájában, az utolsó körben, Loris Capirossi elbombázza csapattársát, a japán Harada Tecuját a világbajnoki cím érdekében. A vb címet ugyan Capirossi nyeri, de azonnali hatállyal kirúgják az Apriliától, a versenyigazgatóság pedig megfosztja pontjaitól. A bajnokság végkimenetelét ez sem befolyásolja, így két héttel később visszakapja őket. Capirossi végül a Hondánál talált menedéket, világbajnoki címet többé nem szerzett, és évekre megbélyegezték. Az ominózus versenyt megnyerő pilóta az akkor kategória újonc Valentino Rossi. Az Aprilia vezetői megkérték, maradjon ki csapattársainak küzdelméből, lehetőleg ne akadályozza őket. Rossi nem igazán értett egyet a döntéssel, ezért megállapodik a csapatvezetéssel abban, ha kellően gyorsnak érzi magát, és mindkét versenyző megelőzése kevesebb időt vesz igénybe, mint egy kör, akkor végrehajthatja a manővert. Rossi ennek megfelelően cselekedett, mindkettejüket megelőzte gond nélkül, és nyerte a futamot senkitől sem zavartatva. Harada és Capirossi viszonya egy időre megromlott, de idővel megbocsátottak egymásnak, és szívesen töltik együtt szabadidejüket.
A Superbike legenda, Troy Bayliss viszont úgy gondolta: mindkét motorost pihentetni kellene, mert elképzelhetetlen, hogy az egók csatájának következtében indokolatlanul életveszélyes helyzetek alakuljanak ki a pályán. „Egyedül annak örülök, hogy mindez alacsony sebességnél történt – írta az ausztrál.”
Colin Edwards viszont szintén Rossi pártját fogta, és a tőle megszokott, egyszerű stílusban közvetítette azt – „Márquez büszkeségből motorozott, nem a címért harcolt, ebből lett elege Rossinak. Ami ezután következett, nagyjából arra hasonlít, amikor az apa felpofozza a fiát, miközben azt üvölti: nézz a szemembe, miközben hozzád beszélek.”
Míg Lorenzo túl enyhének ítélte a Rossival szemben kiszabott büntetést, addig Márquez tartózkodott, Rossi pedig túlzottnak tartotta, és megszellőztette: nagyon elege van Márquezből, és az egész hercehurcából, ezért még azt is megfontolja, hogy részt vegyen-e a szezonzáró futamon, avagy sem.
Rossi kijelentése ugyan könnyelműnek tűnik, bár üzenete igencsak eget rengető, és sajnos olyan szintű sportpolitikai összefogást sejtet a háttérben, amelyre talán senki nem számított, és bízom benne, hogy a feltételezés hamis, így konspirációs elméletek helyett vegyük sorra a tényeket.
- Míg Rossi egyszer sem, Lorenzo kétszer nyert Valenciában az elmúlt öt évben. Rossinak egyszer sem sikerült legyőzni jelenlegi csapattársát a spanyol pályán, 2010 és 2014 között, kivéve akkor, amikor az bukott, és célba sem ért, esetleg rajthoz sem állt. Viszont minden olyan valenciai futamon, ahol célba ért, győzött, így azt is állíthatjuk, hogy a vizsgált időszakban Lorenzo verhetetlen volt a pályán, amikor képes volt motoron maradni.
- Rossi veszített már el világbajnoki címet Valenciában, még 2006-ban, az amerikai Nicky Haydennel szemben. Némileg nagyobb esélyekkel érkezett a helyszínre, szinte elég lett volna számára egy tisztes célba érkezés, ez azonban mégsem sikerült, csak tizenharmadikként intették le, mert a futam elején bukott, és kapott ki a végelszámolásnál öt ponttal. A futam előtt nyolccal vezette a bajnokságot, és az első helyről rajtolt.
- Pontegyenlőség esetén Lorenzo a bajnok. Ebben az esetben az döntene, melyik versenyző hány futamot nyert a szezon során. Lorenzo neve mellett már hat, míg csapattársáé mellett csak négy győzelem szerepel.
Tény, hogy ezek után irgalmatlan nehéz dolga lesz Valenciában Rossinak, ha még nem adta fel újabb világbajnoki reményeit. Egy spanyol versenyen, spanyol főszponzorokkal, spanyol versenysorozat-tulajdonossal a háta mögött lesz kénytelen küzdeni feltehetőleg három nagyon erős spanyollal szemben, akik közül kettőnek semmi nem lesz drága.
Lehetséges, hogy a pénzosztó emberek időközben meggondolták magukat, és kitűzték év végi prémiumnak, hogy mely versenyzőt kell világbajnokká koronázni két hét múlva? Lehetséges, hogy Rossi ezt megneszelte, így verbális kirohanása, és pályán látott ámokfutása is ennek tudható be? És lehetséges, hogy emiatt fenyegetőzött a spanyol szezonzáróról való távolmaradással? Mert egy valami biztos: a pályára látogató rajongók hetven százaléka sárga zászlókkal, és sárga pólóban feszít, miatta utaznak több ezer kilométert, és miatta fizetnek elő mindenféle százeurós internetes közvetítésre. Ezzel pedig a jogtulajdonosok, és a szponzorok is tisztában vannak. A lecke fel van adva, a játszma pedig bemocskolódni látszik minden téren.
Simoncelli és én
2011. október 23-án történt valami, amelynek hatására jelentősen megváltozott a MotoGP-hez fűződő viszonyom. Marco Simoncelli halálával eltűnt az érinthetetlen varázs, melyet addig kizárólag versenymotorok közelében éreztem. Bizonyos, hogy mindebben jelentős szerepet játszott az olasz legenda iránt érzett szeretetem. Életem első MotoGP interjúját vele készítettem, és 2008-ban családjával közösen izgultam végig versenyét a Gilera csapat garázsából.
Azt hiszem, csak az évek múlásával lettem képes szembenézni a tényekkel, és bár elfogadni máig nem tudom, mégis vettem a bátorságot, hogy négy évvel később, nyomdokaiban járva, újra elbúcsúzzak tőle, ezúttal kicsit másként.
Halálának évében, 2011 nyarán úgy hozta a sors, hogy kizárólag olyan személyekkel interjúzhattam, kik hozzá különösen közel álltak: Lino Dainese, Dr. Claudio Costa, Aldo Drudi..., és azt is pontosan tudtam, hogy ezek az interjúk teljesen másról szóltak volna, ha néhány hónappal később születnek. Főként, ha Costa doktorra, a MotoGP egykori vezető orvosára gondolok.
Rendkívül szoros kapcsolatot ápolt Simoncellivel, és halálát, sokunkhoz hasonlóan, talán máig képtelen volt elfogadni. Az eset után többször szóba került, hogy Costa azt sem bocsátotta meg magának, hogy a baleset idején nem tartózkodott a helyszínen, mert romló egészségi állapota nem tette azt lehetővé. Kis idő elteltével pedig bejelentette végleges visszavonulását. Azóta felhagyott a vándorélettel, versenyekre sem utazik.
Costa nemcsak orvos, egyben pszichológus, filozófus és költő, így tudtam, egy vele való beszélgetés segíthet. Ezért némileg félve, de idén januárban időpontot kértem egy újabb találkára. Január végi péntek délelőtt érkeztem az eldugott, Imola óvárosában található utcácskába, ahol a Clinica Mobile kommunikációs központja, marketing és gazdasági részlege működik, egy parányi épületben, melynek földszintjén Costa irodája is húzódik.
Idős, kissé megtört, fáradt embert láttam az asztal mögött, majd amikor leültem, és vázoltam a beszélgetés fő irányvonalát mindketten vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk.
Az utóbbi években ugyan nem utazta körbe a világot, mégis sok versenyen részt vett. 2011-ben úgy nyilatkozott, soha nem fogja abbahagyni. Miért döntött úgy, hogy végül mégis kiszáll a Clinica Mobile mindennapjaiból?
A válasz nagyon összetett. Amióta eltávolították az egyik vesémet, próbáltam kerülni a kockázatokat, de a döntésemnek számtalan oka van, s mindegyikben ott rejlik az igazság. Történések olyan sorozatairól beszélhetünk, melyek egyenként zárták le a múlt egyes szakaszait. Valaki, vagy valami eltűnt, néhányan örökre eltávoztak, viszont volt, aki éppen meggyógyult. Az élet változásai, és az elmúlt években történtek megerősítettek abban, hogy eljött az ideje átadni az örökségemet. Biztos lehettem benne, hogy az álom, és a csoda, melyet sikerült megvalósítanom, akkor is tovább él, ha a mindennapokban fizikailag nem is leszek ott.
Van esetleg konkrét szerepe a Clinica Mobilében?
Nincs, már csak a történelem, ami megmaradt.
Döntését mennyire befolyásolta Marco Simoncelli halála? Nagyon közel állt önhöz.
Közvetlenül nem, de rettentően fájt az elvesztése, nagyon kedveltem őt. Lesújtott a halála, ezért próbáltam úgy kezelni a helyzetet, hogy Marco örökké élni fog az emberek szívében és emlékezetében, egyszerűen azért, mert varázslatos személyiség volt. Tulajdonképpen a róla való elmélkedés közben jutottam arra az elhatározásra, hogy akkor is emlékezhetnek rám, ha személyesen nem is jelenek meg mindenütt. Ez a gondolat megnyugtatott, és meghoztam a visszavonulásról szóló döntést.
Lát esetleg valamilyen összefüggést abban, hogy a karrierje, egyik legjobb barátjának, Jarno Saarinennek az elveszítésével kezdődött, s egy másik, önhöz nagyon közel álló versenyzőnek az elveszítésével ért véget?
Nem azonos a két eset. Ahogy korábban említettem, a személyiségem, a töretlen elhivatottságom Jarno elveszítésének óriási fájdalmából alakult ki, Marco halála viszont más. S természetesen a korom alakulását sem szabad figyelmen kívül hagyni, akkor 32 voltam, jelenleg 74 éves vagyok.
Mennyire hiányzik a Clinica Mobile?
Ha a lehető legjobban próbálna arra összpontosítani, hogy átélje, mennyire hiányzik a Clinica Mobile, akkor sem érezné azt a mennyiségű fájdalmat, amit a hiánya okoz. És most kérdezze meg, miért.
Miért?
Mert a világ összes kincse sem lenne elég arra, hogy megvásároljam azt a mennyiségű érzelmet, melyet a Clinica Mobilétől kaptam. Materiális javakban kifejezhetetlen, hiszen színtiszta érzelmekről beszélünk, melyek minden kincsnél értékesebbek. Az érzelmeket pedig mindössze két szó irányította: versenyezni akarok. Az elhivatottságból rám zúduló érzelmeket pedig pótolni nem lehet, talán így már érti, mennyire hiányzik. Ha a világ összes pénze nálam lenne, akkor is boldogtalan lennék. Ez volt az ÉLETEM, csupa nagybetűvel. Most legfeljebb árnyéknak érzem önmagam.
Mivel képes enyhíteni a fájdalmán?
A könyvek segítenek. Legutóbbi, mely „Magic Marquez” címmel jelent meg, részben az emlékekről szól, és megpróbálom ismertetni az olvasókkal, milyen árat fizettem azért, hogy Doctor Costa váljék belőlem, és hogy olyan érzelmek közelébe kerüljek, melyek a pályafutásom során értek. Ennek ára igen magas volt, mert szinte minden szabályt meg kellett szegnem, melyet az egyetemen tanultam. Sokan eretneknek tartottak, és azzal vádoltak, hogy nem tartom tiszteletben a hippokratészi esküt. A mestereim úgy tanították, a sebesült gyermeket betakarni, és ápolni kell. Ennek pont az ellenkezőjét tettem, a sebeiket elláttam, de a takarót levettem, és segítettem, hogy mihamarabb visszatérhessenek a játékba, mely megsebesítette őket. Leírhatatlan az érzés, amikor ilyen esetekben arra vártam, hogy véget érjen egy edzés, vagy verseny, és a versenyző leguruljon a pályáról. Talán ahhoz hasonlítható, amikor egy szülő épp hazavárja gyermekét, aki a világ egy másik pontján tartózkodik. S mikor végre megérkezik, megjelenik a boldogság szikrája, és egymás nyakába borulnak. Pont ez történt velem is, célba érkezés után odafutottam, átugrottam a kerítésen, megküzdöttem a biztonságiakkal és megöleltem őket. A boldogság olyan szinten lett úrrá rajtam, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Azt hiszem, manapság már nemigen kedvelik az effajta hozzáállást, de nekem ez volt életem.
Costa mindvégig barátságos, és segítőkész volt, de utazásom legnehezebb része, csak ezután következett. Késő éjszaka volt, mire Corianóba érkeztem. Miután elhagytam a misanói pályát, a dombok felé vettem az irányt, és a szemerkélő esőben, kietlen falvakon át utaztam, olyan zegzugos, szűk utakon, hogy két autó is alig fért el. Végül egy emelkedő tetején megpillantottam a helységnévjelző táblát. Megérkeztem Simoncelli szülővárosába.
Térkép nem volt nálam, viszont találtam egy parkolót, melytől nem messze gigantikus óriásmolinó hirdeti, a tragikus sorsú motorversenyző-világsztár erről az eldugott, bájos településről indult világot hódítani. Gyalog folytattam utam, hogy érzéseimre hagyatkozva megtaláljam a helyet, hol végre leróhatom tiszteletem. A szűk utca mindkét oldalán kifakult zászlók lobogtak, ötvennyolcas rajtszámmal. A szél ugyan megtépázta őket, és a nap is kifakította a neon vörös számot, magányosan, ázva, de méltóságteljesen viselték sorsukat. Az utca üres volt, még az utolsó trafikos is lehúzta a rolót, kávét sem árultak már. Néhány perces gyaloglás után végül megérkeztem a macskaköves főtérre, melynek egyik oldalán, egy domb tetején állt a templom, hol Simoncelli gyászszertartását celebrálták, vele szemben, a tér másik oldalán a motoros múltját őrző múzeum, a kettő között pedig egy emlékmű, fehér kőből és üvegből, hol leróhatják kegyeletüket az odalátogatók.
Üres volt minden, nagyon üres, mindössze ennyi, mi megmaradt. Imádkoztam, majd behunytam a szemem. Máig elevenen él bennem a kép, amikor a garázs sarkában állva figyeltem, hogy verseny előtt megöleli apját, mintha utoljára tenné, és kimegy a pályára.