Man TT összefoglaló, 2019.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az idei TT-t, azt mondanám: diszkont. És persze itt most nem az árakra gondolok, nem is arra, hogy a srácok nem küldenék vaddisznó módjára, sokkal inkább, hogy a hektikus időjárás miatt egyetlen teljes versenytávot láthatott a közönség. Egyik részről persze jó, hogy a rendezők úgy tolták az eseményeket, mint amennyire Terikééknél pergett a gazdag tojásos leves Angilalában, másrészről mégis hiányérzetem támadt, miután a négykörös Supersport futamot két kör után leintették.

A keddi és szerdai nap tétlenségben telt, miután az esőáztatta pályán nem szerencsés erőcsúsztatással keresztben motorozni, emiatt a szervezők úgy döntöttek, csütörtökön lehozzák akár még a csillagos eget is, így lett ebből öt verseny egyetlen nap alatt. Persze mind rövidített. Kezdték a Supersport kategóriával, őket követték az oldalkocsisok, majd érkezett a Superstock mezőnye, este pedig maradt még némi idejük vacsora előtt, itt pont elfért egy Lightweight és egy TT Zero kategória. Persze az öt verseny között sem tétlenkedtek, mert egy-egy körös edzésekkel tarkították a napot. Itt legtöbben az ezres motorokat tesztelték, és próbáltak felkészülni a pénteki Seniorra.

Pajtásaim szerdán egyébként úgy döntöttek, hogy a Barregarrow motorszikráztató aljából próbálják nézni a versenyeket, amelyből végül annyi maradt, hogy az eső eleredt. Ők erről tájékoztattak, én pedig forró vonalon továbbítottam mindent a svájci versenyzőnek, Horst Saigernek, aki ezek után maradt inkább szürke mackónadrágjában.

A mágikus csütörtökre végül megpróbáltunk több helyszínt is belezsúfolni, mert este öt és hat óra között kinyitották a pályát. A napot Glen Helenben kezdtük, az erdő mélyén, ahol még fényes nappal is olyan sötét van, hogy képes lettem volna akár csillagokat fotózni. Glen Helen egyébként legendás pontja a pályának, páfrányok türemkednek a partoldalon, ameddig a szem ellát, két kanyar között az erdőben sétálva pedig akár még koboldokkal is találkozhatunk. De a legfőbb motivációs erő inkább az volt, hogy két éve itt láttuk a hanglemezlovasok egyik királyát, Carl Cox-ot, aki egyébként Michael Dunlop privát csapatainak főszponzora.

A rengeteg program, és feszített tempó ellenére a csütörtöki versenyek szerencsére rendben lezajlottak, komoly bukásról, vagy sérülésről eddig nincsenek információink, aki drámázni szeretne, ez alkalommal keressen más olvasmányt. – A gondolatmenetet kifejtem egy későbbi elemzésben. – A rövidített Supersport futamot ezúttal az a csávó nyerte, aki nagyon rápörgött erre a hétre, és szeretné beírni magát a történelemkönyvekbe, ő pedig Peter Hickman.

Talán közrejátszott az is, hogy egy hétközben készített interjú során Dean Harrison elmondta, kizárólag akkor képes állat módjára közlekedni a pályán, ha azon nincsenek vízfoltok, de Glen Helen külső ívein sajnos még voltak. Félre ne értsék, egy kívülállónak így is állat módjára mennek, itt most a belső határokról beszélünk. Hickman viszont semmi erre utalót nem mondott a vele készített interjúban, úgyhogy szinte nyitott könyv volt kettejük párharca. A hétfői győztes, Lee Johnston csütörtökön jóval gyengébben muzsikált, és a hatszázban általában domináló Michael Dunlop-nak sem jött ki túl jól a lépés, újfent.

Az oldalkocsisok versenyét ismét a Birchall fivérek nyerték, nagy meglepetés ezúttal sem történt.

A Superstock ettől kicsit több izgalmat tartogatott. A háromkörösre csökkentett verseny előtt nagy találgatások kezdődtek, hogy az első vagy a második kör után menjenek ki tankolni a versenyzők - kereket cserélni már nem szabad - végül röviddel a futam előtt meghatározták, hogy mindenkinek egységesen, az első kört követően kell kijönnie.

De a dolgok minden előzménytől függetlenül mégiscsak a nagykönyv szerint alakultak, Hickman nyert, a második ismét Harrison, viszont Michael Dunlop a futam legvégén elbukta a sokáig megőrzött harmadik helyet, és a dobogóra az ausztrál Davo Johnson állhatott, életében először TT-s karrierje során. Johnsont sokan kritizálták még az év elején, amikor a gyári Honda leigazolta Hutchinson mellé, de úgy tűnik mégsem döntöttek rosszul, hiszen az ausztrál lett az egyetlen, aki képes volt dobogóra állni a gyári csapattal. Hickman egyébként már az első kör végén, elképesztő kilenc másodperces előnnyel vezetett.

A délelőtti, és kora délutáni dömpinget követő szünetben megtámadtuk a hegyi utat, és birkák felvezetésében felmentünk a Bungalow szekcióba, ahol Joey Dunlop tekintete őrzi a versenyzőket. A hegyen már jártam ugyan, itt viszont még nem, és azt hiszem, kijelenthetjük, csak a legelvetemültebb rajongók tábora bírja itt egész nap.

Szerencsére a nap végig sütött, de így is télikabátban és sapkában mozogtunk, ami odafent van, még jó időben sem vicc. Kietlen és zord, mégis kísértetiesen szép, ahogy két lanka között ellátunk Írországig. A tenger vakítóan kék, és a fehér áramtermelő kerekek olyan hetykén sorakoznak a víz kékjében, mint pitypangok feje fűben fekve a kék égen.

Előtte a dombot vasúti sín szeli ketté, kisvonat érkezik, miközben birkamama a kicsinyét tereli a háttérben. A vezető pályabíró itt is egy korosodó hölgy, ránézésre a helyi nőegylet tagja, hétvégente misére jár a metodista templomba, szerda esténként pedig kekszet süt az asszonyok megbeszélésére. Érkezik a Lightweight kategória, hangjukba még az utolsó fűszál is beleremeg. A versenyt sokáig Jamie Coward vezeti, Michael Dunlop az SC Project által menedzselt Patonnal a második helyen halad, miközben Dunlop tudja pontosan, ez nem épp élete formája, így talán az egyetlen lehetőség, hogy futamot nyerjen. A második körben Dunlop kuporogva repeszt át a Bungalow kanyarjain, a neoretro versenymotor suhan a hegyről le, az ír versenyző nyer. A célban készült fotókat csak este láttam, de könnyeivel küszködve állt a pódiumon. Sikerült az, amiért érkezett, meglett végül az egyetlen győzelem, amit elhunyt bátyja emlékének ajánlhatott.

De mielőtt mindenki megnyugodhatott volna, az érintettek rohantak vissza másik bőrruhába bújva, mert érkezett a TT Zero versenye, utánuk pedig még a Seniorok edzése. Az elektromos kategória, melynek felemelkedésére számított mindenki, de most mégis kicsit úgy tűnik, hogy a gigantikus menetelés helyett, továbbra is kizárólag egyetlen csapat veszi komolyan a munkát, ez pedig a Mugen. Ilyen hozzáállással közelebb a megszűnés, mintsem a hírnév. A versenyzőket tekintve a dobogón ugyan legendákat láthattunk, és nálam jobban senki nem örül Michael Rutter újabb sikerének, mégis az ötven körüli arcok örömtánca inkább tűnt egy helyi, retródiszkóban tartott érettségi találkozónak - Dr- Albánnal és Haddaway-jel - mint világhódító mozgalomnak a föld megmentésére hivatkozva. De természetesen tudjuk, nem ezen múlik úgysem. Az pedig valljuk be, igenis ciki, hogy a harmadik négy perces hátrányban érkezik az első kettőhöz képest, főleg azon tények ismeretében, hogy a Mugen eszméletlen lépésekkel halad évről évre, Rutter a saját körrekördját megdöntve majdnem 122 mérföldes átlaggal nyerte a futamot.

Végül jött a péntek, a kékszalagos verseny, a Senior TT napja, amelyre mindenki kissé pesszimistán várt. A rendezők feje tetejére állították a programot, és a délutáni kezdést délelőtt tízre hozták, mert délutánra ismét heves esőzéseket jósoltak. A versenytávot ez alkalommal viszont nem kurtították, hagyták az eredeti hat körös kiírást. Szinte mindenki biztosra vette, Hickman behúzza a negyedik győzelmét is. A közhangulatot, tovább rombolta, hogy Harrison egyik rajongója Hickman halálát kívánta a facebook-on. Botrány nem lett az esetből, a két versenyző remekül kezelte a helyzetet, egymás ellen hergelni őket nem lehet, a magánéletben is barátok.

Kivételesen semmi nem zavarta meg a menetrendet, némi csúszással ugyan, de komplett, hat körös futamot teljesítettek a versenyzők, két pit-stoppal. Hickman már az elején dominált, és a második megállás előtt szinte húsz másodperces előnyre tett szert Harrisonnal szemben. Majd amikor megkezdte a verseny utolsó harmadát, a Ramsey ellenőrző pontnál már a kawasakis vezetett. Senki nem tudta mi történhetett, Harrison csapata pedig rágta a körmeit az utolsó körben, mert hasonlókat éltek már át a tavalyi évben, amikor a BMW-s ugyanígy, az utolsó pillanatban verte meg. De ezúttal mégsem. Dean Harrisonnak sikerült megtartania az előnyét, és megnyerte élete első Senior versenyét. Így azt gondolom kijelenthetjük, új korszak vette kezdetét a Man-szigeti TT történetében.

Két egymást követő évben is új név dominált a kékszalagos versenyen, amely nem kimondottan szokványos az elmúlt évek alakulásait figyelembe véve. Az abroncsok tekintetében a Metzeler egyébként első Senior győzelmét aratta a TT történetében, a nagymotorok versenyeit eddig a Dunlop uralta. De a történetet még kacifántosabbá teszi, hogy a Senior futam főszponzora a Dunlop volt. Harrison továbbá a Kawasakinak is szerzett kellemes perceket, a márka 1975 után nyert újra a kategóriában. Talán hülyén hangzik, amit írni fogok, de nem csak átalakult, alaposan fel is gyorsult a nagymotorok versenye, és a Harrison-Hickman páros új szintre emelte a közúti versenyzést. Technikailag is vannak változások, a helyi csapatok eddig például mindig a K-Tech első villára esküdtek, tekintve a gyár elképzelhetetlen tapasztalatát a TT-t tekintve, de ez alkalommal mindkét győztes Superbike csapat áttért az Öhlins-re.

Hickman a verseny utáni sajtótájékoztatón elmondta, hogy az ötödik körben bekövetkezett az, amitől mindvégig tartott, és a két hét során megannyi problémát okozott, felmelegedett a BMW, és egyszerűen spórolnia kellett, hogy legalább célba érjen. A Sulby egyenesben, ahol a legnagyobb sebességet mérik, például harminc mérfölddel lassabban érkezett, mint Harrison. – „Amikor rájöttem, hogy tizenegyezres fordulat felett spricceli a vizet a motorom, nem lettem nyugodtabb, bevallom. Vizes gumival lejönni a Bray Hillen nem a legjobb dolog a világon.” - Hozzátette, hogy a két hét alatt négyszer cseréltek hűtőt a motoron, de nem jöttek rá a problémára okára, és magyarázkodni sem szeretne, meg egyébként is csak a végeredmény számít, ezért mindenkit arra kér, legyen büszke barátjára, Dean Harrisonra, aki megérdemelten nyerte a versenyt. Jobban belegondolva a legfeszegetőbb kérdés azonban most is csak az, milyen erő hajtja azt az elmét, aki tudja, hogy egy motorhibás motorral ugyan nem győzhet, és ha nincs szerencséje, elszáll úgy háromszáznál, de mégis folytatja a küzdelmet, hogy legalább dobogóra állhasson.

Harrison tőle sokkal szétszórtabban válogatta meg szavait, azt is mondhatnám, ennyire megilletődött Senior győztest még életemben nem láttam. Csak azt ismételgette, hogy még nem fogta fel az egészet, arcán pedig tisztán látszott, hogy a célba érkezés után már ötször telesírta sisakját. Elmondta, a legtöbbet talán az segítette, hogy tudta, végre egy hatkörös versenyt futhatnak, megszakítás, újraindítás, és mindenféle rövidítés nélkül. Interjúját családja is figyelte, amely egy néhány éves fiúcskából, egy pár hónapos lánykából, és egy feleségből áll. Majd amikor megkérdezték tőle, mégis miként tudna újra a földön járni, csak annyit mondott, hétfőn reggel, amikor ébresztik a gyerekek, azonnal rádöbben, ki is ő valójában.

A Seniorok versenye közben a pit lane-t figyeltem, ahol egy, már edzett TT család állt mellettem. A Zero győztes Michael Rutter felesége, és lánya már-már kirándulásként tekintenek a versenyre, szemükben izgalmat alig lehetett felfedezni. Amikor Rutter, aki egyébként maga is laza, mint a rigalánc, megérkezett az RCV Hondával, lánya indította mobilján a stoppert, és ha a szerelők jól dolgoztak, megdicsérte őket. Összeszokott família, feltétel nélküli bizalom és harmónia, ez látszódott rajtuk.

A verseny után, míg a dobogóra vártunk, megállt mellettem Steve Plater, és odaszólt az épp elsiető Conrad Harrisonnak, aki Dean apja, egyébként pedig oldalkocsis versenyzőlegenda. Plater gratulált, míg Conrad visszalépett, és könnyes szemmel csak annyit mondott: „Megcsinálta a gyerek, végül mégis megcsinálta. Ezzel a trófeával már tele lesz végre a szekrény, ennek az egynek hagytam még helyet a nappaliban, mert ez lesz mind közül a legszebb.” Mindeközben a harmadik helyezett, Connor Cummins sétált el mögöttünk feleségével, kinek karjában szintén csecsemő aludt. Conrad, mondandóját megszakítva hátrafordult, és megsimogatta a gyermek arcát. Ilyen ez a TT család.

Cummins harmadik helye egyébként is meseszerű, a gyári Hondák ugyan gyengélkednek, de a Padgetts csapat helyi ásza megbízhatósága révén egy dobogót mindig igyekszik összemotorozni. Magánélete rendben, meghalni, és felesleges rizikót vállalni már nem akar, időközben megnyitotta kávézóját szülővárosában, Ramsey-ben, ahová a hét során minden este hazatért, és ha úgy adódott, beugrott még dolgozni, hogy személyesen szolgálja ki a rajongókat.

Ian Hutchinson feladta a futamot, bővebb információt róla eddig nem tudunk, John McGuinness szintén. A Norton már az első körben megállt a Bungalow-nál, de a verseny után McGuinness végül mégiscsak lemotorozott vele. Michael Dunlopnak pedig csak egy negyedik helyre futotta, bár azt gondolom, ha azt nézzük, honnan indította ezt a szezont, jövőre még akár bármi is lehet.

Egy valamit elfelejtettem: pénteken egyetlen pocsolya sem volt a TT pályán.

Eredmények:

Supersport 2

Oldalkocsi 2

Superstock

Lightweight

TT Zero

Senior