Majd akkor szólj, ha az összes futam felén te is elindultál

Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt, az ausztrál nagydíjat követően elmentem Cecére dinnyét venni, és így tettem most is. Nagyjából ennyi hasonlóság volt az akkori, és a mostani verseny között. Azt a futamot Valentino Rossi nyerte, mindenki őt ünnepelte és a világbajnoki címét. Az elmúlt hétvégén nem így történt, még annak ellenére sem, hogy Rossi a négyszázadik rajtját ünnepelte, ami valami egészen elképzelhetetlenül bődületes szám, feltételezem, behozni sem lesz egyszerű, tekintve azt, hogy az olasz a Grand Prix versenyek 42,5 százalékán részt vett. Igen, amióta a Grand Prix létezik. Elképzelhetetlen. De az ünneplés mégsem teljesen úgy sikerült, ahogy ezt sokan tervezték, bár ha valaki, maga az ünnepelt - úgy vélem - nem számított csodára. A dobogóban is inkább csak a rajongók bíztak, és már az is varázslatnak számított, hogy Rossi repülőrajtot vett, és néhány kör erejéig bizony még a versenyt is vezette. Viszont a párás szemek hamar kitisztultak, amikor rendeződtek a sorok, az olasz pedig csak a nyolcadik helyen ért célba.

El lehetne rendezni ennyivel is, de azt gondolom, Rossi ez esetben mégis kicsit többet érdemel. Az osztrák versenyt követően ismét mélyrepülésben volt, most viszont javított önmagához képest, és csupán tizenöt másodperccel maradt le az elsőtől, ami ugyan gigantikusnak tűnhet, viszont ha azt nézzük, hogy a harmadikként beérkező Jack Miller is kapott tizennégyet, már nem olyan szörnyű. Rossi egy hatos bollyal haladt, ahol szinte folyamatosak voltak a támadások és helycserék, amit minden bizonnyal élvezett, és motiválta, viszont továbbra is úgy tűnik, karrierje megérkezett a véghajrába, amit láthatunk, hattyúdalok egyvelege.

Arról nem is beszélve, hogy az ünneplés keretein belül olyan apró mozzanatai voltak a kilencszeres világbajnok élő legendának, mely tőle eddig szokatlan volt, és arra enged következtetni, hogy a belső búcsú benne is megkezdődött. Persze, ha egy év múlva arról beszélünk, ismét szerződést hosszabbított, röhögjenek ki nyugodtan.

A búcsú alatt azt értem, hogy érzékenyen ölelte egykori főmérnökét, Jeremy Brugess-t, aki ellátogatott a futamra, és tette Rossi mindezt annak ellenére, hogy a verseny előtt az ausztrál szakember nyilatkozatától harsogott a sajtó, melyben azt találta mondani, elképzelhető, hogy Rossi kicsit talán túl sokáig maradt a MotoGP-ben, és jobban járt volna, ha időben visszavonul. Ezt persze két oldalról lehet megközelíteni, egyrészt igaza van, másrészt nem. Burgess legfőbb bűne, és korai nyugdíjazásának oka is már az volt, amikor még főmérnökként elejtett egy félmondatot, melyben arra utalt 2013-ban, hogy már nem látja Rossiban azt a tüzet, melyet látott egykor. És ki ismerhetné tőle jobban az olaszt? Aki viszont minden sérelmét félretette, és érzelmes képet posztolt Burgessel, amely alá azt írta: „a MotoGP apámmal”...

Ezen a ponton nem ért véget az érzelmi hullámvasút. A következő fotón ugyanis azt láthattuk, hogy Rossi egykori barátjával, a DJ legenda Carl Cox-szal ölelkezik a rajtrácson, akivel egykor remek barátságot ápolt, és többször volt vendég a lemezlovas házában az ausztrál versenyhétvégén. Persze aki ismeri kicsit is Rossit, pontosan tudja, hogy Ausztrália mindig is kiemelt helyet kapott az életében, valamiért imádta az itteni versenyeket.

Fontos talán még megemlíteni azt is, hogy a hétvégén Rossi egykori legnagyobb barátja, Marco Melandri is befejezte versenyzői karrierjét, amelyről Rossi ugyan nem volt hajlandó megemlékezni, mert kapcsolatuk időközben igencsak megromlott, amikor Melandri anno a királykategóriába igazolt.

Így ha összegeznem kellene, talán csak annyit írnék, a doktor méltósággal viselte a vereséget, és méltósággal próbálta megünnepelni szédületes pályafutását, miközben lélekben már könnyen elképzelhető, hogy az elszakadás előtti fázisban jár.

Ugyan a futam végén sokat nem panaszkodott, annyit azért megemlített, hogy motorja lassú volt az egyenesekben, és mindig megelőzte valaki, akit aztán nem tudott visszatámadni. Ez részben igaz lehet, az adatokat elemezve viszont nem tűnt annyira kísértetiesnek a lemaradása végsebesség tekintetében, az előtte célba érkezőkhöz képest.

Rossi ügyét letéve viszont volt minden, ami csak hátráltatni tudta a versenyzőket. Ezt pedig leginkább a szél és a hideg okozta, némi záporral megspékelve. Olyannyira, hogy a szombati időmérőt a szél miatt el kellett halasztani – a versenyzőket postásra vadászó keverékkutyaként szedte le a motorról – így rendhagyó módon csak vasárnap reggel dőlt el a rajthelyek sorsa. Úgy tűnt, a yamahák jól muzsikálnak, Viñales szerezte meg az első helyet, és minden adott volt, hogy a spanyol végre ismét bizonyítson önmagának.

A hétvége nagy vesztese Fabio Quartararo lett, akiről érdemes kissé hosszabban is beszélni. A francia még pénteken bukott egy jókorát, amikor különösen hideg időben, óriási szélben próbált gyors kört motorozni, egy olyan pályán, amelynek az áltagsebessége kétségbeejtően magas a többi pályához képest – az adatokra hagyatkozva nem feltétlenül, viszont a Phillip Island-i pályával pariban levő többi helyszín leginkább a gyors és hosszú egyeneseiről híres, miközben ez meg inkább a bődületes kanyarsebességről – viszont állandóan hideg van, és így kialakul az ördögi körforgás: gyorsnak kell lenned, hogy a gumid felmelegedjen, viszont ha hideg aszfalton próbálsz meg gyors lenni hideg gumival, miközben tíz fok van, és orkánszerű szél tombol, át kell lépned a saját határaidat. Ez történt pontosan a franciával, aki az egyik kanyarban bukott, és talán először az életben láttam rajta, hogy pánikolva hempereg a sóderágyban.

Ez mentálisan kissé ahhoz hasonlítható, amikor a hisztiző gyermeket leöntik egy pohár vízzel, és egyszerűen nem fogja fel, hogy ez vele is megtörténhetett. Vagy amikor egy balesetet követően, traumatikus állapotban elönti a testünket az adrenalin, ugyanakkor érezzük a fájdalmat, tudjuk, hogy a baj nagy, de mégis megpróbálunk kikerülni az adott szituációból, csak épp mozdulni nem tudunk. Egy versenyző esetében talán ez lehet az a pont, amikor elválik a szar a májtól, és eldől, mentálisan mennyire lesz képes elviselni a jövőben a vészhelyzeteket, és elhagyni ezek után a saját komfortzónáját. A legjobb példa erre Jorge Lorenzo, aki ettől sokkal nagyobb traumákat élt át MotoGP karrierje kezdetén, összeszorított foggal mégis legyőzte önmagát, de mára sajnos annyira összeroppant, hogy lassan képtelen megmagyarázni, miért kapott több, mint egy percet győztes csapattársától. Pedig a válasz egyszerű: mert félt az újabb fájdalomtól, és a határait már nem tudja úgy feszegetni, mint azelőtt.

Quartararo ettől függetlenül hősként viselkedett, és szerencsére sérülése sem volt túl komoly, noha azóta mankóval közlekedik, de folytatta a hétvégét. A versenyen viszont hibázott, és némi balszerencse következtében ki is esett. A rajt utáni tülekedésben az egyik kanyarban kívülre került, ahol megcsúszott a motorja – minden bizonnyal dekoncentrált volt – megcsúszását pedig lekövette az a Danilo Petrucci, akit Marc Márquez helyezett külső ívre. Az olasz erre elesett, és testével magával sodorta az éppen pályát elhagyó franciát, aki a futam végén úgy nyilatkozott, balszerencse volt az egész, de valószínűleg nem befolyásolja a hétvégéjét, mert minden bizonnyal az utolsó helyre csúszott volna vissza. Ebből a nyilatkozatból sok mindent le lehet szűrni, ezt önökre bízom, de most kissé azért aggódom Quartararo eddig csodásan ívelő karrierjéért.

És hogy a versenyt ki nyerte? Természetesen Marc Máruqez, illetve nem teljesen természetesen, vagy talán inkább mégis. A címvédő lassan gondban lesz, hogy megfelelő kihívót találjon magának legalább egy futam erejéig, és olyan nyomasztó erődemonstrációt alkalmazott egész hétvégén, mely után joggal hiszem, Viñalesen kívül a többiek úgy gurultak a rajtrácsra, hogy bíztak benne, legalább a dobogóért harcolhatnak majd, hiszen a győzelemre esélytelenek.

Kezdődött az egész ismét egy valószerűtlen Márquez mentéssel, egy olyan helyzetből, melyből felállni képtelenség, és bizony újra kell gondolni lassan mindent, ami eddig a fizikában definiálásra került. Természetesen nem hiszem, hogy a kerekekre elhelyezett szenzoroknak, és elektronikának ebben ne lenne szerepe, de basszus, azt azért használni is tudni kell, és ebben a pillanatban, más ezen a szinten ezt a játékot nem űzi.

A következő mozzanat pedig az volt, amikor csapattársát, Jorge Lorenzót előzte kívülről olyan megalázó sebességkülönbséggel, melyet végignézve bizony megsajnáltam a mallorcait.

Márquezzel szemben egyedül Viñales hitte, hogy pole-ból indulva még akár a futamot is megnyerheti, csak azzal nem számolt, hogy hondás honfitársa mindössze kivárt, mert azt azért eldöntötte, még egyszer nem járhat úgy, mint Silverstone-ban vagy a Red Bull Ringen. Az utolsó körben le is lépte a yamahást, akit viszont annyira meglepett ez az egész, hogy a hírhedt Lukey Heights szekcióban még egy utolsó visszatámadásra készült, miközben egymaga esett egy akkorát, mint az ólajtó. Ami persze belefér, Márquez pedig újra örülhetett, az viszont már inkább kétségbe ejtett, hogy az esetet követően Viñales csak nevetett az egészen főnökeivel a garázsban, kissé olyan hangulatban, hogy megpróbáltuk a lehetetlent, de mégsem jött össze. Ha pedig tényleg így van, akkor óriási a baj a jövőre nézve. Azért remélem, néhányan legalább elhiszik még, hogy megszorongathatják Márquezt.

Ezzel szemben Cal Crutchlow ismét villantott egyet, és azon helyen motorozta ki a lelkét és állhatott dobogóra, ahol egy évvel ezelőtt csaknem egy karrierjét kettétörő bukást szenvedett, és utólag bevallotta, az is kétséges volt egy ideig, hogy megmarad a lába.

Johann Zarco hondás vendégszereplése fenomenálisnak ugyan nem volt mondható, de tisztességgel helyt állt, és tizenharmadikként célba érkezett, noha egykori kollégáját, Pol Espargarót nem sikerült megelőznie. Zarcóval ugyan közölték a futam előtt, hogy csak élvezze a versenyzést, és nagy reményeket ne dédelgessen a jövővel kapcsolatban, ő azért mégis bocsánatot kért a gyatra helyezésért Alberto Puigtól, stréber módjára. Sokan állították, mennyire fantasztikus ez az eredmény, de igazából nem szárnyalta túl a KTM-nél eddig felmutatott teljesítményét. A nyilatkozatában sem állította, hogy túlságosan tisztában lett volna a dolgok miértjével, és a megoldásokkal. Ha kicsit jobban belegondolunk, ez mindenképp sokatmondó, különösen a tekintetben, hogy mennyi baromságot képes egy versenyző összehadoválni a motorról és a gumikról, ha éppen szerződésben van egy csapattal, és milyen őszintén tanácstalan nyilatkozatot tud adni, amikor valamilyen szinten tét nélküli versenyeken indul.

Viñales bukását követően a szerencsés harmadik Jack Miller lett, aki Stoner óta az első ausztrál versenyzőként állhatott dobogóra Phillip Island-en, hozzáteszem megérdemelten. Kivételesen nem Doviziosóval, hanem csapattársával, Pecco Bagnaia-val volt végig harcban, aki az idén először villantott igazán. Miller az ausztrál törvénykívüli gyilkos bűnöző, Ned Kelly ihlette bőrruhában és fényezésű motorral indult – ne kérdezzék miért épp egy bűnöző ihlette (mert ausztrál :D:D:D – Zombi) - és euforikus állapotban állt a dobogóra. Állítása szerint örült, hogy a pulzusmérő szenzor nem hozzá volt bekötve, mert amikor meglátta yamahást a sóderágyban, és realizálta, hogy bizony még a dobogó is meglehet, a szíve majd kiugrott a helyéről.

A nap hőse mégsem a fentiekben felsorolt versenyzők táborából került ki, hanem egy sokat kritizált olaszt neveznék meg, akinek Instagram posztjai szüntelen szórakozást jelentek számunkra. Ő pedig nem más, mint a MotoGP legnagyobb influenszere, a feltöltött ajkak és pattanó bicók nagymestere, Andrea Iannone. Azt ugye mindenki tudta, hogy Iannone nagyon jó versenyző, és azt is, hogy az ausztrál pálya igencsak megy neki, de hogy az Apriliával képes lesz vezetni a versenyt, nem gondolta senki. Pedig így történt, és a látottakat még a gyár helyszínen tartózkodó igazgatója sem igazán akarta elhinni. Iannone valami olyat művelt ezzel a motorral, mint előtte soha senki, és bebizonyította ismét, nézhetik bármekkora majomnak és bájgúnár baromnak, ha kiadja a hétvége, képes úgy motorozni, mint két isten.

Végül ezzel a motorral hatodikként ért célba, és vágta kukába azokat az eddig felállított elméleteket, mely szerint az Apriliával kizárólag Aleix Espargaro képes értékelhetően menni, és minden más pilóta számára csak egy karriertemető. Azt hiszem, ezek után minden csapat falba verheti fejét, aki valaha megvonta a bizalmat az olasztól, mert bár köztudott, hogy nehezen kezelhető és kissé túlteng benne az exhibicionizmus, mégis képes lenne olyan eredményekre, melyre ebben a mezőnyben nem sokan.

A hátrányos helyzetű gyári csapatokat tekintve a KTM ez alkalommal messze elmaradt az Apriliától, noha jól indult a hétvége. Sajnálatos módon ismét csak valami béna magyarázkodással kerültek a középpontba, amellyel magyarázni kívánták, miért nem Oliveirát ültették a gyári motorra. A KTM ebben nagy mester, azért ne feledjük, emlékezzünk csak Talmácsi Gábor esetére. Lassan úgy vélem, az osztrákok a kamu kommunikáció élenjárói, és a kettősmérce meghonosítói a királykategóriában. De ami a legfontosabb, az előbb említett világbajnokunknak szívből gratulálunk a futam napján megszületett gyermekéhez.

MotoGP Phillip Island 2019
Végeredmény
1.	Marc Márquez	SPA	Repsol Honda
2.	Cal Crutchlow	GBR	LCR Honda Castrol
3.	Jack Miller	AUS	Pramac Racing
4.	Francesco Bagnaia	ITA	Pramac Racing
5.	Joan Mir	SPA	Team Suzuki Ecstar
6.	Andrea Iannone	ITA	Aprilia Racing Team Gresini
7.	Andrea Dovizioso	ITA	Ducati Team
8.	Valentino Rossi	ITA		Monster Energy Yamaha MotoGP