Győzni tudni kell

MotoGP: Valencia

2020.11.16. 10:27

Joan Mir megírta a történelmet a Suzuki számára. Pont annyira higgadtan és hidegvérrel abszolválta a világbajnoki címhez szükséges versenyt, ahogy tette azt eddig is a szezon folyamán.

Sírni csak a győzteseknek szabad, fújja kívülről mindenki, de itt most épp a győztesnek nem sikerült. Joan Mir tanácstalanul nézett a kamerába, és mindössze annyit sikerült kinyögnie: még sírni sem tudtam a célban, igazán nem tudom mi történik körülöttem - miután Simon Crafar ízleltette vele a tényt, ő lett 2020 MotoGP világbajnoka. A huszonhárom éves spanyol pont olyan alázattal és szerénységgel viselte a sikert, mint tette azt a szezon során végig, ami nem baj, hisz belopta magát mindenki szívébe, mert rajta kívül azt hiszem nem volt ember körülötte, aki ne bőgött volna, beleértve Davide Briviót, a legendát – hívhatjuk így ezek után nyugodtan – a komplett Suzuki csapatot, és Mir családját.

Ez most így volt helyes. Mert hát ki hitte volna a szezon elején, hogy hollywoodi forgatókönyv lép életbe, és pont az a Suzuki hódítja majd el a trófeát, aki számára 2020-nak eleve az ünneplésről kellett szólnia, miután a gyár idén ünnepelte megalakulásának századik, a Grand Prix részvétel hatvanadik, és Kenny Roberts jr. Világbajnoki címének huszadik évfordulóját. De ezt már megannyiszor leírtam. Így hát mikor máskor, ha nem idén? Jogos a kérdés, de közel sem ennyire egyértelmű. A gyár a négyütemű éra első királykategóriás világbajnoki címét ünnepelte, és elnézve a tendenciát, már egy kicsit mindenki aggódhat: vajon hány évet kell majd várni a következőre? Bár ha Brivio személyét is figyelembe vesszük, azt jósolnám, nem sokat, és különben is, ez most az ünneplés helye, a negatív gondolatok a fiók mélyére kerültek.

De a legnagyobb kérdés minden bizonnyal továbbra is az, miként lehetett Joan Mirből világbajnok? - hiszen Fabio Quartararo végső sikere akár könnyed is lehetett volna, most pedig már az összetett második helyét is elveszítette, miután sorsszerűen még a futamon is bukott. Továbbá miként fordulhatott elő az, hogy a suzukisok közül a fiatalabb spanyol került ki győztesen, aki csak második évét töltötte a nagyok mezőnyében? Ezekre egyértelmű válasz persze nincs, mégis megjegyzendő, hogy Rins sérüléssel nyitotta az évet, továbbá Mir kiegyensúlyozott motorozása mindvégig megkérdőjelezhetetlen maradt, de ezen a ponton mégis inkább áttérnék egy olyan területre, amelyről minden bizonnyal megoszlanak a vélemények.

Ez pedig a győzelemre való hajlam és képesség egyben. Mert talán közhelynek tűnik, de győzni bizony nehéz dolog, végső győzelmet aratni meg pláne, és ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Sárral fognak dobálni a technika bubusai, és boszorkányüldözést kiáltanak, miután panaszkodnak majd a Yamaha és Ducati teljesítményére, emlegetve, hogy emiatt esett el Quartararo és Dovizioso a végső győzelemtől, azonban mégis úgy vélem, jelen esetben ez csak részben lehet indok. Az okokat másutt is keresném.

Párhuzamba állítva Joan Mir és Fabio Quartararo karrierjét, láthatjuk, hogy a két ifjú útjai bizony megannyi ponton keresztezték már egymást. A kettejük közötti egyik legnagyobb különbség, hogy Quartararo két évvel fiatalabb Mirtől, még csak huszonegy éves. De térjünk vissza a múltra. A francia 2015-ben érkezett a világbajnokság mezőnyébe a Moto3-as kategóriába, korengedménnyel, miután rommá nyerte magát a spanyol bajnokságban. Állítólag miatta módosították a korhatárokat, mert hitték, egy újabb csodagyerekre leltek. Mir ugyanebben az évben csak egy szabadkártyát kapott, és azt a futamot be sem fejezte. 2016-ban végül csapattársak lettek a Leopard Racing színeiben, a legkisebbek között, és bár becsületesen helytálltak, a nagy kiugrás elmaradt. Quartararo menedzsmentje úgy érezte, feleslegesen vesztegetnék az időt a legkisebbek között, ezért a franciát feljebb léptették a Moto2-esek mezőnyébe, Mir viszont maradt, és a Leopard Racing színeiben megnyerte a 2017-es világbajnokságot. Jól sejtik, úgy vélem, ez volt az a pont, amely részben megpecsételte mindkét ifjú sorsának további alakulását. Ettől a pillanattól kezdve Joan Mir csatlakozott egy olyan táborhoz, amely rendkívüli módon elit és egyedülálló, mert futamot nyerni sem egyszerű a világ legjobb versenyzői között, nemhogy világbajnoki címet, és akinek ez sikerül, már ligát lépett.

2018-ban mindketten a Moto2-ben versenyeztek, részleges kitörésekkel zárták az évet, majd jött 2019, amikor mindkét versenyző feljebb lépett a királykategóriába. Míg Quartararót a Yamaha fogadta kegyeibe, és úgy tűnt, döntése megkérdőjelezhetetlen, addig Mir a gyári Suzuki ülését kapta, ami bár nagy szónak számított, a kiugró eredmények ismét elmaradtak. Quartararo szinte azonnal az élmezőnyben találta magát, és legitimálta csodagyermeki nyilvántartását, de Mir legjobb futamán is csak egy ötödik helyet szerzett, Ausztráliában, bár arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Brünnben, egy feltételezhető technikai hiba miatt akkorát bukott, hogy zúzódott a tüdeje. Rendíthetetlen jelleme talán akkor mutatkozott meg igazán, hiszen a bukás után, amikor végre sikerült felépülnie, és újra versenyezhetett, néhány újságíró megkérdezte tőle, miként képes ismét felülni arra a motorra, ami kishíján a vesztét okozta. Mir erre kegyetlen őszinteséggel és hidegvérrel azt válaszolta: a motorversenyzés az élete és a munkája egyben, így valójában semmi nem hátráltatja, eszébe sem jut, hogy ismét bármi baj történhetne.

Végül elérkezett 2020, az év, amely szinte a hihetetlen besorolást kaphatja, rettegés a vírustól, verseny iránti vágy, bizonytalanság közepette. Egy elképzelhetetlennek hitt Márquez sérülés, majd egy földre hulló világbajnoki cím, amit először úgy tűnt, nagyon könnyű lesz felvenni. De nem így történt. Ezért a címért bizony biztosítókötél nélkül kellett megmászni az üveghegyet, neoprén nélkül kellett átúszni az Óperenciás-tengert, végtelen mennyiségű hétfejű sárkányt kellett legyőzni, és bizony meg kellett birkózni valami elképzelhetetlenül nehézzel, amely leginkább a közöny volt, ahogy a legtöbben viszonyultak mindehhez. Majd amikor észbe kaptak, már késő volt, mert Joan Mir úgy iskolázta le a teljes mezőnyt, hogy azok sokáig észre sem vették.

Majd amikor a címre esélyesek rájöttek, hogy ez bizony nem gyerekjáték, gondolok itt leginkább Quartararóra, sajnos több ponton és fronton összeomlottak, úgy gondolom azért, mert nem tudták, miként kell megnyerni egy világbajnoki címet. Erre csak úgy felkészülni nem lehet, ezt kizárólag az a versenyző tudja, aki már egyszer végigcsinálta.

Sőt, ez egy olyan folyamat, amit azt hiszem megspórolni sem lehet, és végképp nem a királykategóriában kell elkezdeni, legalábbis nem ebben a nagyon zaklatott, kiegyensúlyozott és modern érában. Persze azt sem állítom, hogy lehetetlen, hiszen Casey Stoner és Nicky Hayden példája a legjobb erre, viszont egy mai MotoGP-ben azt gondolom, közel elképzelhetetlen. Persze ezek után - hogy Quartararóról eltűnt a teher, és gyakorlatilag elveszítette az idei címet - nem állítom, hogy nem sikerülhet neki a jövőben, de így, első nekifutásra elég szürreális lett volna.

Hiszen Stonert leszámítva az elmúlt tíz évben nem volt a kategóriának olyan világbajnoka, aki a kisebb géposztályokban ne szerzett volna címet, ez pedig elég markáns üzenet. Hiszen az első lépés mindig az, hogy meg kell tanulni versenyt nyerni, majd bajnokságot, még akkor is, ha az nemzeti. Hallottuk ezt már eleget a múltban, legutóbb pedig Scott Redding is ezt emelte ki, amikor átigazolt a brit Superbike bajnokságba. Egyszerűen szüksége volt az önbizalomra, hogy önmaga is elhiggye, képes lehet egy végső, összetett győzelemre. Enélkül nem lehet építkezni és feljebb lépni, magasabb babérokra törni.

Végeredményben ezért azt gondolom, három évvel ezelőtti világbajnoki címe, és az addig vezető út, olyan segítség és tapasztalás volt Joan Mir számára, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyrészt képes volt elhódítani a végső győzelmet, másrészt képes volt megragadni a lehetőséget, amikor az elérhető távolságba került.

Ezek után talán már Önök is megértik, miért marad a végzetekig ekkora teljesítmény Talmácsi Gábor 2007-es világbajnoki trófeája, és mi különbözteti meg őt örökre az összes többi sikeres, ámbár címről lemaradt versenyzőtől.

Mir és Quartararo esete talán mindentől jobban bizonyítja, a biztosnak tűnő végső győzelem és a reménytelen két nem létező fogalom a motorsportban. Kizárólag a tapasztalat, egy végtelen erős elme és a mindenre képes gyilkos ösztön segíthet, amelyben a versenyző képes megfogalmazni, hogy akarja ezt az egészet, és azon túl még attól sem riad vissza, hogy megszerezze.

A tegnapi verseny pikantériája azonban talán mégiscsak az volt, hogy ez elmúlt húsz év hat világbajnokából mindössze egyetlen körözött a pályán, mind közül a legidősebb, a veterán Valentino Rossi. A negyvenegy éves olasz egyébként hat verseny után először ért célba pontszerző helyen, és jelenlévő egyedüli bajnokként üdvözölte Mirt az elit klubban.

Amúgy a futam pont annyira volt hektikus, mint eddig mindig a szezonban. Az a Franco Morbidelli nyerte, aki múlt héten kimondottan szenvedett, és csak a tizenegyedik lett, Jack Miller ért célba a második helyen, egyedül Pol Espargarónak sikerült átmenekítenie formáját, és ismét harmadikként állhatott a dobogóra.

A verseny végeredménye:

Pos. Points Num. Rider Nation Team Bike Km/h Time/Gap
1 25 21 Franco MORBIDELLI ITA Petronas Yamaha SRT Yamaha 156.8 41'22.478
2 20 43 Jack MILLER AUS Pramac Racing Ducati 156.8 +0.093
3 16 44 Pol ESPARGARO SPA Red Bull KTM Factory Racing KTM 156.6 +3.006
4 13 42 Alex RINS SPA Team SUZUKI ECSTAR Suzuki 156.5 +3.697
5 11 33 Brad BINDER RSA Red Bull KTM Factory Racing KTM 156.5 +4.127
6 10 88 Miguel OLIVEIRA POR Red Bull KTM Tech 3 KTM 156.3 +7.272
7 9 36 Joan MIR SPA Team SUZUKI ECSTAR Suzuki 156.2 +8.703
8 8 4 Andrea DOVIZIOSO ITA Ducati Team Ducati 156.2 +8.729
9 7 41 Aleix ESPARGARO SPA Aprilia Racing Team Gresini Aprilia 155.8 +15.512
10 6 12 Maverick VIÑALES SPA Monster Energy Yamaha MotoGP Yamaha 155.6 +19.043
11 5 63 Francesco BAGNAIA ITA Pramac Racing Ducati 155.5 +19.456
12 4 46 Valentino ROSSI ITA Monster Energy Yamaha MotoGP Yamaha 155.5 +19.717
13 3 35 Cal CRUTCHLOW GBR LCR Honda CASTROL Honda 155.3 +23.802
14 2 6 Stefan BRADL GER Repsol Honda Team Honda 155.0 +27.430
15 1 9 Danilo PETRUCCI ITA Ducati Team Ducati 154.9 +30.570
16    73 Alex MARQUEZ SPA Repsol Honda Team Honda 154.9 +30.619
17    53 Tito RABAT SPA Esponsorama Racing Ducati 154.1 +42.365
18    32 Lorenzo SAVADORI ITA Aprilia Racing Team Gresini Aprilia 153.9 +46.472
Not Classified
      30 Takaaki NAKAGAMI JPN LCR Honda IDEMITSU Honda 156.6 9 Laps
      20 Fabio QUARTARARO FRA Petronas Yamaha SRT Yamaha 153.8 19 Laps
      5 Johann ZARCO FRA Esponsorama Racing Ducati 154.7 22 Laps

A VB állása:

Pos. Rider Bike Nation Points
1 Joan MIR Suzuki SPA 171
2 Franco MORBIDELLI Yamaha ITA 142
3 Alex RINS Suzuki SPA 138
4 Maverick VIÑALES Yamaha SPA 127
5 Fabio QUARTARARO Yamaha FRA 125
6 Andrea DOVIZIOSO Ducati ITA 125
7 Pol ESPARGARO KTM SPA 122
8 Jack MILLER Ducati AUS 112
9 Takaaki NAKAGAMI Honda JPN 105
10 Miguel OLIVEIRA KTM POR 100
11 Brad BINDER KTM RSA 87
12 Danilo PETRUCCI Ducati ITA 78
13 Johann ZARCO Ducati FRA 71
14 Alex MARQUEZ Honda SPA 67
15 Valentino ROSSI Yamaha ITA 62
16 Francesco BAGNAIA Ducati ITA 47
17 Aleix ESPARGARO Aprilia SPA 34
18 Cal CRUTCHLOW Honda GBR 29
19 Iker LECUONA KTM SPA 27
20 Stefan BRADL Honda GER 18
21 Bradley SMITH Aprilia GBR 12
22 Tito RABAT Ducati SPA 10
23 Michele PIRRO Ducati ITA 4
24 Lorenzo SAVADORI Aprilia ITA