Végre elengedhetjük 2020-at, ennyi volt a szezon

MotoGP: Portimao

2020.11.23. 13:27 Módosítva: 2020.11.23. 14:10

Vége a 2020-as MotoGP szezonnak, és azt hiszem, voltak pillanatok, amikor a legtöbben már ezt kívánták. Nem azért, mert csapnivaló volt, vagy bármi hasonló, hanem egyszerűen azért, mert már rettegtünk ettől az évtől. És végtére volt is mit.

Kíváncsiságból, és mert számos újságíró említette már a témát, rápillantottam a 2010-es, valamint a 2015-ös rajtrácsra, vajon mekkora hasonlóság lesz a jövő évivel. A végeredmény ismert, mégis megdöbbentő. 2010-ből mindössze két versenyző marad a királykategóriában – Valentino Rossi, és Aleix Espargaro – 2015-ből pedig hét, egészen pontosan huszonnyolcból huszonegy távozott. Egy tízéves ciklus még, úgy-ahogy elfogadható, de egy ötéves már sokat sejtető. A megfejtés pedig nem bonyolult, a MotoGP-ben épp egy jelentős generációváltásnak lehetünk szemtanúi.

Ez a generációváltás pedig elég markáns, még akkor is, ha nem címkézem fel azzal a könnyelmű jelzővel, hogy a legnagyobb. Hiszen olyan bajnokok nincsenek már a mezőnyben, mint Casey Stoner, vagy épp az önmagát folyamatosan lejárató Jorge Lorenzo, és olyan kiemelkedő személyiségek, mint Dani Pedrosa, vagy a korábban eltávozott Nicky Hayden és Marco Simoncelli.

Ha egy ilyen zaklatott esztendő végén, mint az idei, rövid számvetést kellene végezni az elmúlt tíz évről, összességében azt mondanám, valahogy nem így képzeltem, fájhatott volna kevésbé is.

Az önként távozókat elnézve viszont kijelenthetem, mégis látok bennük valami különlegeset, némi magasztosságot. Persze, ha a szerződés nélkül maradást önként távozásnak nevezhetjük, azért, mert egyikőjük sem akart felülni az Apriliára, amely a gyár megítélésének szempontjából eléggé kellemetlen. Persze néhány gondolatot megér ez a kérdés is. Hiszen kijelenthetjük, a motorversenyzés csúcsán adott egy csapat, akinek maradt ugyan még egy szabad ülése, de azt nem akarja senki, és valójában azt sem tudjuk, miért. Nyilván, nagyon gyengék, de jó pillanataik mégis voltak, főleg ha Andrea Iannone eredményeit nézzük. Hiszen ő volt azon egyetlen versenyző, aki értékelhető versenyt teljesített a motorral, a mindenkori fix emberen, Aleix Espargarón kívül.

Mégis, sokan talán úgy érzik, az Aprilia kettes számú motorja egy versenyzőtemető, átkozott lény. Már-már misztikus a téma megközelítése, a versenyzők pedig bevallottan menekülnek előle. Megkaparinthatta volna a helyet mind Cal Crutchlow, mind pedig Andrea Dovizioso, ők azonban mégis a visszavonulás mellett döntöttek, talán pont a fentiek miatt. Tény, hogy aki eddig a motorra ült, annak a karrierje szinte romokba süllyedt, és a kirúgást, távozást követően mindannyian arra kényszerültek, hogy meneküljenek, és menekítsék, amit lehet. Ezek a távozások többnyire kategóriaváltással jártak, és az Aprilia után senki nem talált magának a királykategóriában csapatot. Andrea Iannone volt az első, akinél úgy tűnt, ez a rossz széria megtörhet, őt viszont doppingvétséggel tették parkolópályára, minden bizonnyal végleg.

Ezek után pedig nem csodálom, hogy senki nem kívánt rá a lehetőségre, és talán azt sem merném kijelenteni, hogy az a motor átkozástól mentes. Persze értem én, hogy, ez egy technikai sport, ahol vannak igenek és nemek, de abban még az elvetemültebb mérnökök is egyet értenek, hogy egy versenymotornak bizony van lelke.

De térjünk át a távozókra, s arra a fölényre, miként voltak képesek úgy dönteni, hogy elbúcsúzzanak mindentől, ami számukra eddig az életet jelentette, függetlenül attól, hogy tették ezt önként, vagy akár a külső körülmények alakulása végett.

Cal Crutchlow és Andrea Dovizioso közel egyidősek, harmincöt, és harmincnégy évesek, rendezett egzisztenciával, gyermekkel. Első hallásra nem volt bonyolult döntés, hogy a távozás mellett döntöttek, hogy élvezzék a megszerzett vagyont, gyermekeik jelenlétét, és egy átlagon felüli életet. Egy versenyző viszont más beállítottságú, mint a legtöbb ember, számukra a veszély jelenléte természetes, akkor érzik jól magukat, amikor karöltve táncolhatnak vele.

Viszont nem kérdés, eljön az a pont, amikor mérlegelnek, ha képesek kellően higgadtak maradni, ehhez viszont intelligencia, és bizony különleges képességek is kellenek. Voltak egykor csapattársak is, még 2014-ben a Ducatinál, amely Crutchlow számára az igazi áttörést jelenthette volna, de ez csak anyagilag történt meg, a motort megülni valamiért mégsem tudta. Egy év után szakított az olaszokkal, és elengedte a gyári csapatokhoz fűződő álmait, azt gondolom, nagyon okosan arra törekedett, hogy egy becsületes karriert építsen, de világbajnoki vágyait addigra talán feladta. Az áttörés nem egészen úgy sikerült, ahogy azt a legtöbben remélték, leginkább a brit média, akik Anglia legújabb királykategóriás világbajnokát látták benne. Ezzel párhuzamosan viszont lett egy toszkán villa, egy szatellit csapathoz képest tízszeres fizetés, majd átigazolás az LCR Hondához, ahol Crutchlow ugyan mindvégig vehemens maradt, és megszerezte élete első futamgyőzelmét, mégis látszott rajta, felhőtlenül boldog úgy is, ha nincs motor a közelében. Ez leginkább akkor teljesedett ki, amikor feleségével, Lucyvel megszületett első gyermekük, Willow, akitől a brit szárnyakra kapott, és talán azt is kijelenthetjük, még jobban motorozott, mint valaha.

A család, miután a csecsemő betöltötte a néhány hónapot, szinte minden versenyre kísérte, ez jelentette Crutchlow számára a motivációt és a biztonságot, és ez volt az a pont, amikor a vírushelyzet hatására az idén azt érezte, kihúzták lába alól a talajt. A család nem kísérhette, csak otthonról szemlélhette a versenyeket, és ez meglátszott a teljesítményén is. Mintha kopott volna mind a tempója, mind a koncentráltsága, bár erős férfiként ezt többször jelezte is a média felé, hogy a család nélkül nem érzi igazán jól magát. Azt gondolom, ez lehetett az a pont, amikor elengedte a hivatásszerű versenyzői létet, és megfogalmazta magában, szívesebben töltene több időt otthon, a családja körében.

Egy ideig még vívott a Hondával és a HRC-vel, méltatlannak ítélte, amikor nem kínáltak neki újabb szerződést, de szeptember környékén azt hiszem, már meghozta a végső döntést, a hozzá legközelebb álló barátok egyetértésével. Ehhez a legbelső táborhoz tartozott feltehetőleg az egykori legenda, Randy Mamola fia, Dakota, aki Crutchlow személyi segítőjeként volt jelen a versenyeken, miután Jake Harrison - aki ezt a feladatot nagyban magára vállalta, még úgy is, hogy elvben a Monster alkalmazottjaként volt jelen a versenyeken - egy ideje eltávolodott a sporttól, és magánéletére koncentrál. A másik, Crutchlowhoz nagyon közel álló személy pedig a manxi Mark Cavendish – kerékpáros világbajnok, a valaha élt egyik legnagyobb sprinter - aki utolsó versenyére is elkísérte barátját. Kapcsolatuk elég régre nyúlik vissza, és nagyjából akkor kezdődött, amikor Crutchlow a Man-szigetre költözött, és felkészülésként a biciklit választotta magának. Eleinte együtt edzettek, és rendkívüli módon motiválta, hogy egy profival is képes tartani a tempót, a közös edzésekből pedig családi barátság lett.

Crutchlow karrierje, mint versenyző, így véget ért, de persze a motoroktól nem szakad el, miután a Yamaha őt választotta tesztpilótának a jövő szezonra Jorge Lorenzo helyett, ami nem meglepő. A mallorcai persze próbált beszólni a britnek, de minden bizonnyal rosszul tette, mert Crutchlow nyers modorával nehéz felvenni a harcot. Ezzel párhuzamosan viszont azt sem zárhatjuk ki, hogy a brit szeretné megvalósítani egy másik álmát, mely szerint belekóstolna a profi kerékpáros karrierbe, miután Mark Cavendish felesége sokat sejtető üzenetet posztolt: külön örömteli a számukra, hogy Crutchlow felesége és gyermeke végre visszakapják a személyt, akit eddig hiányoltak otthonról, de odabiggyesztette, hogy akár következhet a biciklis karrier. Crutchlow menedzsmentjét elnézve ez pedig közel sem lehetetlen, hiszen a Monster, kiegészülve a Wassermann Media csoporttal, bármit képes megmozgatni a sport világában.

Dovizoso helyzete annyiban talán más, hogy a szezont világbajnoki esélyesként kezdte meg, mint az elmúlt néhány szezonban mindig, gyári versenyzőként, amely sokat emelt nimbuszán. A Ducati fejlesztései viszont félresiklottak, és bár eleinte úgy tűnt, meglehetősen motivált a világbajnoki címre, amikor felröppent a pletyka, hogy a Ducatival való tárgyalások zátonyra futottak, Dovizioso érthető módon keserűnek tűnt, és talán a sportba fektetett hitét is elveszítette. Ugyan van egy gyermeke, Sara, aki tizenegy esztendős, nem együtt élnek, mert édesanyjától nem sokkal a gyermek születését követően elvált. Az ő esetében az otthont teremtő család védelme nem volt elsődleges célpont, és azt hiszem, Dovizioso egyébként is úgy érezte, benne is, és a karrierjében is van még elég spiritusz ahhoz, hogy folytassa.

Bár azt is sokan tudni vélték a hozzá igencsak közelálló emberek, hogy számára a MotoGP adta csillogás egy idegen közeg volt, a szíve mélyén egyszerű srác volt, aki sokkal jobban szeretett észrevétlen maradni, mintsem rajongók előtt tetszelegni. Andrea Dovizioso mindig is egy halk szavú, őszinte, és szerény versenyző volt, akinek talán a motokrossz világa sokkal elfogadhatóbb és természetközelibb, de a siker mégis itt adatott meg. Emiatt érkeztek azok a hangok a szezon során, melyek azt javasolták: ha jövőre nem lesz a királykategória szereplője, érdemes lenne kipróbálnia magát profi szinten a terepmotorozásban, amellyel talán visszanyerhetné egyre inkább elveszített motivációját. Az olasz esetében viszont volt még valami, ami nem igazán hagy nyugodni egy ideje. Az utóbbi napokban ugyanis felröppent a pletyka, hogy akár még a Ducatit is perelni lenne képes, amiért az nem óvta meg a Yamaha szelepekkel kapcsolatos balhé miatti döntést, bár nem sokkal később kiderült, hogy az ötlet nem a versenyzőtől, hanem menedzserétől, Simone Battistellától érkezett.

A Londonban élő olasz üzletember neve körül pedig elég kacifántos gondolatok fogalmazódtak meg az elmúlt évben, és ha úgy tetszik, nem tartom kizártnak azt sem, hogy pont az ő személye miatt jutott Dovizioso karrierje vakvágányra. Tudniuk kell, hogy Battistella az a menedzser, aki Alvaro Bautista ügyeit is rendezi, és a tavalyi szezonban Bautista is épp a Ducatival vitatkozott össze, és bontott szerződést a Superbike világbajnokságon, szintén a pénz miatt. Egyben azt is feltételezem, hogy sem Bautista, sem Dovizioso különösebben nem ragaszkodott az általuk vázolt irgalmatlan gázsihoz, a háttérből sokkal inkább az sejlik, hogy az olasz ügyintéző vehemenciája volt az, amely miatt az egyezségek nem tudtak létrejönni. Ezek után pedig nem csoda, hogy Dovizioso ügye is megrekedt, hiszen menedzsere már egy évvel korábban összerúgta a port a gyárral egy másik versenyző végett.

Persze azt sem lehet kizárni, hogy a bolognaiak hülyére akarnak venni mindenkit, és az egész történet egy olasz üzleti párbaj, melyből a menedzser, egyszerű okok mentén soha nem jöhet ki győztesen, mégis vannak olyan jól értesültek a paddockban, akik tudni vélik, hogy Dovizioso teljes mértékben kiszolgáltatta magát neki, és döntéseit kizárólag rá bízta, saját véleményéért ritkán állt ki, pont szerény személyisége miatt. Hogy ebben az egészben mekkora szerepe volt a manipulációnak, talán már soha nem fog kiderülni, mégis eléggé kérdéses, hogy vajon Dovizioso ezt akarta, vagy sem. Sorsa ezek után kiszámíthatatlan, mégis bízom benne, hogy még láthatjuk egyszer a pályán, bár közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, ez már rendkívül heroikus feladat lenne.

Minden estre kijelenthetjük, a portimaói szezonzáró tejszínhab volt ennek a furcsa szezonnak a végén, hiszen a pálya vonalvezetése és a terepviszonyok igencsak megdolgoztatták a versenyzőket. A mindenki számára új helyszín megannyi trükköt és látnivalót tartogatott, és sokan azt hitték, a MotoGP mezőnye kissé hátrányban lesz az itt már korábban megfordult Superbike mezőnyével szemben. Természetesen nem így lett, és bár a különbség első felvonásra elhanyagolható volt, a szombati időmérőn már jól látszottak a különbségek. Persze nem 2020 lenne, ha nem tündérmesével zárult volna a verseny, de így legalább emlékezhetünk rá, hogy ez egy ilyen év. A futamot ugyanis a szatellit KTM-mel versenyző Miguel Oliveira nyerte, aki rajt-cél győzelmet aratott otthon.

A MotoGP mezőnye utoljára 2012-ben járt az országban, bár akkor Estoril adott otthont a versenynek, így nyolc év után, hogy a királykategóriában mindezt egy hazai versenyző nyerte, feszegeti a valóság határait. Így persze az sem volt véletlen, hogy az ismét dobogóra álló Jack Miller kajánul közölte, ez bizony bunda volt. A legjobb yamahás ismét Franco Morbidelli lett, azzal a blokkal, amely a tervezett kilencszázötven mérföld helyett végül ezernyolcszázat teljesített.

Marc Márquez sorsa továbbra is kétséges, sokan attól tartanak, hogy 2021-ben sem fog tudni motorra ülni, mert a gyógyulása nem a tervek szerint alakul. Kaotikus egy év volt, az egyszer biztos, és így, Advent előtt egy héttel pont ideje, hogy véget ért.

A búcsúzók táborából végül szeretnék kiemelni két személyt, akik ugyan nem versenyzőként voltak jelen, de a mezőny legnagyobb legendáját, Valentino Rossit tették azzá, aki. Miután az olasz tegnap teljesítette utolsó versenyét a gyári Yamahán, két ikonikus ausztrál szerelője, Alex Briggs, és Brent Stephens is kiszállt a sorozatból, mert a Petronas csapat nem tartott igényt szolgálataikra. Azt hiszem az ő távozásuk sokkal markánsabb, mint eddig a közelmúltban bármi, hiszen így valóban véget ér egy olyan éra, amely még a múlthoz, és a múltban képviselt értékekhez volt egy kulcs. Briggs 463 versenyt teljesített, és Jeremy Burgess csapatához csatlakozott még 1999-ben, amikor Mich Doohan szerelőjeként került a sorozatban, Stephens pedig 2004-ben került Rossi csapatához, amikor az olasz szerencsét próbált, és a Hondáról Yamahára váltott.