Interjú: John McGuinness

Az idei Isle of Man TT kicsit más. Az elmúlt három évben csend volt így június tájékán, és azt gondolom, sokan tartottak attól is, hogy már soha nem térhetnek vissza a házak között háromszázzal hasító motorok. A világ megváltozott, és pontosan talán még azt sem tudjuk, milyen irányba tart. Az utcai versenyzés a tökös gyerekek otthona volt mindig is, a közönség pedig megőrült a hangulatért, de mára mégis egyre többen kérdőre vonják az ilyesfajta erényeket. Pedig ezek a srácok semmit sem változtak, nem különösebben érdekli őket, mit gondolnak róluk, és azt is pontosan tudják, miért csinálják ezt az egészet.

Nem miattunk, rajongók miatt, és nem is a hírnév végett, egyszerűen azért, mert ők ilyenek. Nyilván addig nincs gond, amíg nem találkoznak kirekesztéssel és megvetéssel, addig talán nincs veszélyben az utcai versenyzés jövője, bár a támogatás egyre csekélyebb. A Man-szigeti paddockban sétálgatva szombat este egyértelműen érezhető volt a közönség néminemű távolmaradása, és ez alkalommal rajongók ezreit sem láthattuk az utcán. Persze a programok dübörögnek, a fesztiválhangulat adott, mégis furcsa érzésem támadt, ezért csak remélem, bővülünk a héten. Pedig ennyire professzionális rendezés még soha nem volt, mint az idei évben. Hogy a csökkent látogatószám és a történelmi pillanat – mely szerint élő televíziós közvetítésen követhetjük a versenyeket – van-e összefüggés, most még nehezen megállapítható, de nem kizárt, hogy sokan nyugodtan dőltek hátra ebből kifolyólag a kanapéra.

A hírverés sem kezdődött jól az idei versenyeknek, eddig három halálos áldozatot követelt idén, és csak nagyon bízunk benne, hogy a szám nem emelkedik.

Az idei TT viszont tényleg más, mint a többi. Adott két ötvenéves versenyző, adott két gigászi karrier, adott lenne egy nyugodt, átlagon felüli nyugdíjas élet, de számukra ez semmit nem jelent. John McGuinness és Michael Rutter az utcai versenyzés ikonjai, sokszor próbálták már pihenőre küldeni őket, de eddig valahogy egyszer sem sikerült. Most azonban úgy tűnik, a szervezők valamit sejthetnek a háttérben. Rutter körül nagy a csend, és nyilván amíg stabilan top10-ben motorozik, eszébe sem jut, hogy ne induljon, vele szemben McGuinnesst viszont másról sem faggatják, mint a visszavonulásról. Ezt pedig semmi másnak nem köszönheti, mint annak a huszonhárom győzelemnek, amit az elmúlt évtizedekben összegyűjtögetett a szigeten.

Könnyedén kijelenthetjük: igazságtalanság azt cseszegetni, aki ilyen eredményeket tudhat maga mögött, de az élet néha ezt felülírja. Hiszen pont az a rivaldafény, amely McGuinness-t intenzívebben beragyogta, helyezi most olyan nyomás alá, amellyel megküzdeni egyre nehezebb lehet. Hiszen a példa is jól mutatja, a hírnév elvárásokkal, követelményekkel és kérdésekkel párosul. Félre ne értsék, Michael Rutter piszok jó versenyző volt mindig is, abszolút példakép, de ez esetben kedvezőbb helyzetbe került, hogy szürke eminenciásként egyszerűen csak jól teljesített. Mindenki tudta, hogy gyors, a dobogó tetejére viszont kevesebben várták – leszámítva a kiegyensúlyozott TT Zero győzelmeket – így talán most arra is kevésbé kíváncsiak, mikor vonulna vissza. Vele szemben McGuinness a Man-sziget élő legendája, két lábon járó ikonja, aki bár még mindig gyors, a generációváltást követően a dobogóra nem fér fel. 2017-es balesete alaposan megtépázta a karrierjét, ezt kihagyás követte, majd jött a Norton katasztrófa, utána a covid, öt év pedig észrevétlenül elrepült. Talán pont ez az öt év, amikor még lett volna esélye néhány dobogót elcsípnie.

És aki érti az utcai versenyzést, tudja, ötödiknek lenni egy Superbike versenyen a Man-szigeten már-már csodával határos, de hát a nép és az elvárások mindent tönkretesznek. Így arathatott tegnap bármilyen győzelmet Peter Hickman, és erősíthette második helyével Dean Harrison, hogy az új hullámot továbbra is ők ketten lovagolják úgy rendesen, Davey Todd teljesítményén pedig bármennyire is érezhetjük, közel az áttörés – A Padgetts csapattal induló Todd a North West 200 után ismét gumiproblémával adta fel a versenyt, miután a hátsó Dunlop abroncs futófelülete újra levált, annak ellenére is, hogy a gyártó slick helyett vágott abroncsot javasolt – ez a TT mégis John McGuinness ünnepléséról szól.

A szombaton századik rajtját teljesítő brit karrierje nehezen definiálható, egészen elképesztő, amit művel. Mert bár hiába a kor és az őszes tincsek, ötven esztendősen úgy motorozik mint egy félisten. A futam utáni nagyszabású John McGuinness beszélgetős este sok minden elárult, amikor kronologikusan felépítve egy talk show szerű formátumban a nagy győzelmekből szemezgetett, történeteket mesélt, miközben a győzelmekhez és karrierjének főbb állomásaihoz tartozó versenyzőket egyenként hívták a színpadra, hogy Johnnal együtt emlékezzenek. Megható pillanatok voltak, és nagyjából sejthetjük, miért történt mindez. A rendezők annyiban még tovább tolták mindezt, hogy a beszélgetés végén lejátszottak egy kis videót, amelyben McGuinnesst barátai nem búcsúztatták, hanem gratuláltak századik TT rajtjához, a listában pedig olyan nevek szerepeltek többek között, mint Mark Webber, vagy Valentino Rossi.

És ha önöket most leginkább az izgatja, miért nem jelenti be McGuinness maga, hogy esetleg visszavonulna, a lenti, röviddel a TT előtt készített interjúból kiderül.

- Hogy érzed magad, hogy vagy?

- Minden csodálatos, minden egyensúlyban van. A család, a feleség, a csapat, a karrier, rég voltam ennyire kiegyensúlyozott. Őszintén jól érzem magam. Jó dolgok történtek velem az elmúlt időszakban. A CBR harminc éves lett, én ötven, várom a századik TT rajtomat. Minden jól alakul.

- Mennyire viselt meg a 2019-es szezon és a Norton blama?

- Nagyon, eléggé kicsinált az egész. Igazából kínos volt, nehezen néztem utána a rajongóim szemébe. Persze nem hibáztatom magam, de többet vártam az egésztől, és nehéz ilyenkor továbblépni.

Végül Paul Birdtől kaptam egy mentőövet, aki motort adott nekem a Makaó GP-re, és a V4R Ducatira ülve rájöttem, egy jó motoron azért tudok még gyors lenni. TT terveink nem voltak, Paulnak különösen, ezért szerződést kötöttem a Kawasakival, amit végül a pandémia hiúsított meg.

- Féltél, hogy soha többé nem térhetsz vissza a TT-re?

- Természetesen, hiszen az élet leállt, a pandémia alatt minden bizonytalan volt, a biológiai órám pedig ketyegett. Tudtam, hogy szorít az idő, ugyanakkor azt is, hogy legalább még egy TT-t teljesítenem kell, leginkább a Norton után érzett űr miatt becsületből. Eszem ágában nem volt visszavonulni egy motorhibát követően. Groteszk lett volna.

De szerencsére mindenki segített, a hozzám közel álló emberek ott voltak. Pedig mindenki elveszített valamit ebben az időszakban. Valaki a szeretteit, valaki a munkáját, valaki a megélhetését. Nagyon nehéz volt megtartani a fókuszt, és szem előtt tartani a fontos dolgokat. De próbáltam pozitív maradni.

- Két év kihagyás jelent bármi változást az utcai versenyzésben?

- Nem hiszem, akik eddig gyorsak voltak, a jövőben is azok lesznek. Minden gyártó új modellel érkezett, technikai lemaradásban sem lesz senki. Szerintem nem sok minden változik. Csak a tapasztalatra hagyatkozva senki sem lesz gyorsabb. És egyébként is, a tapasztalat mindenkire igaz.

- Esélytelen volt egy Mike Hailwoodhoz hasonló nagy Ducati visszatérés?

- Egyetlen valós opció sem érkezett ezzel kapcsolatban. Persze a Hailwood sztori egy tündérmese, de egyébként is, ő tizenegy év után tért vissza, én meg csak kettőt hagytam ki.

- Mit gondolsz a gyári Honda szerződéséről, és arról, hogy a Honda végül visszavett a gyári csapatba?

- Egy nagyon szép gesztus volt a gyártó részéről, és úgy érzem, szerették volna, hogy a kapcsolatunk stabilizálódjon. Mindenki tudja, hogy a 2017-es bukás, ami miatt évekig nem tudtam újra motorra ülni, egy apró technikai bibi miatt történt. Ezt senki sem firtatta, benne van a pakliban, de mégis nagyon jól esett, amikor a csapatvezető, Havier Beltran felhívott, hogy lenne egy lehetőség a jubileumi motorral, hiszen ritka, amikor az egybeesések ennyire szerencsések. Jelenleg úgy érzem, minden jó körülöttem. Persze a 2017-es bukásra senki nem számított, főleg, mert akkor úgy éreztem, a karrierem összefonódik a márkával, és velük akartam egyszer befejezni.

- Amikor 2000-ben dobogóra álltál, Joey Dunlop volt melletted, akire mindig is mentorodként tekintettél. Mit gondolsz, így huszonkét évvel később? A jelen egyik legnagyobb ígérete, Glenn Irwin a csapattársad, lehet némi párhuzam a két történet között?

- Nem gondolkodtam még rajta, de a párhuzam természetesen ott van. Glenn nagyon jó versenyző, én pedig segítek neki. Tudom, hogy gyors lesz. Joey akkor 48 volt, és ő nyerte a futamot, én pedig csak a dobogón álltam. Nem vagyok benne biztos, hogy az idén velünk ez megtörténhet. Glenn végeredményben két éve készül a TT-re, ezért addig segítem, amíg tudom, de eljön majd a pont, amikor útjára engedem.

- Láthatunk még jövőre is?

- Ha rajtam múlik, soha nem hagynám abba, még százévesen is versenyeznék. De tisztában vagyok a korlátokkal. Azt pedig soha nem mondom, hogy ez lesz az utolsó, mert nagyon rossz érzést keltene bennem. Félnék, ha kimondom, meghalok az utolsó versenyen. Ezért inkább előre tekintek, koncentrálok, és versenyzek. Végül pedig, ha úgy döntök, majd a verseny után bejelentem.