Az év, amikor még a zászló is fejtetőn volt

2022.12.30. 07:01

Egy, a Ginger Hallhoz közeli, keskeny szolgalmi úton repesztettünk, miután két rendőrtől kértünk útbaigazítást, hogy a választott fotópontról miként juthatunk át egy másik helyszínre. David szerint mindkettő liverpooli akcentussal beszélt, ő pedig mindenáron manxi rendőrt akart a helyismeret miatt. Így botlottunk egy harmadikba, aki már kielégítő válaszokat adott, és elmondta, hogy egy patakon átkelve majd eljuthatunk a parkolóba, ahonnan aztán a kocsit begyűjtve áthajthatunk a pálya egy másik helyszínére. Ott, a Ginger Hall mögötti erdei úton egy parányi viskót pillantottam meg, rendezett portával és karbantartott épülettel, majd hirtelen bevillant egy kép, mesebeli történettel, hogy a Királynő bizony ebben a viskóban tengeti napjait a nyári időszakban, elbújva a világ gondjai elől. Elméletem alátámasztotta a ház előtt parkoló negyvenéves Range Rover is, majd történetem hallatán David hangosan nevetni kezdett, és megjegyezte: „végül is ki tudja, mi angolok sokszor elég furcsák vagyunk.”

A TT ideje alatt egyébként sem egyszerű a Man-szigeten való lét, dolgozni és fotózni pedig néha felér egy lehetetlen küldetéssel, még tizenegy évnyi tapasztalattal a hátam mögött is. Persze a végére mindig megoldódnak valahogy a dolgok, de improvizálni még így is gyakran kell. Az idei évben állandó fegyverhordozóm, kondis Roli mellé csatlakozott még egy újdonsült barát, a fent említett Davey akit szinte épphogy megismertem, máris családtagnak fogadtam, annak minden bonyodalmával.

Az alábbi útinaplóban ezúttal egy fotográfus-újságíró kiváltságait és terheit ismerhetik meg az olvasók, közeledve egy hosszú fejezet végéhez.

Az idei esztendő egyébként is hektikusan indult, és még hektikusabban végződött, bár akkor májusban erre még nem gondoltam, legfeljebb arra, miután hazaérkeztem Donington Parkból, a Honda szülinapi zsúrjáról, hogy McGuinnesst még látnom kell élőben. A brit TT-legenda egyben jubileumi, századik versenyét teljesítette, így minden adott volt, hogy méltó módon fejezze be versenyzői pályafutását. Ezen felbuzdulva nagyjából májusban fogant meg a gondolat, hogy az előzetes hárítások ellenére 2022-ben mégis utaznom kell. Nagyjából egy hosszabb biciklizés közben állítottam össze a haditervet, majd hívtam Rolit, hogy mennünk kell. És mint tudjuk, az élet legnagyobb ajándéka a megbízható barátok közege, így noszogatás helyett három nappal később repjegyet foglaltunk.

Azokban a pillanatokban sok mindent még nem tudtam, legfeljebb csak annyit, hogy 2022 egy kísérleti út lesz, ami nagyjából azt jelentette, hogy kizárólag olyan helyeken szerettem volna dolgozni, ahol előtte még soha nem tettem. A TT minden szempontból a kutatásról és a küldetéstudatról szól, de ahhoz, hogy idáig eljuss, szükséged van némi kitartásra, mert a fotóakkreditációhoz bizony szükséged lesz a kétmillió fontos fedezetű felelősségbiztosításra. Kettő hét telefonálás és a szigeten élő barátok segítsége nélkül ez bizony azonnal meghiúsult volna – köszönöm Timcsi és Rob –, de végül sikerült abszolválnunk.

A szigeten eltöltött hét általában tervezéssel kezdődik:

kitalálom a helyeket, ahonnan fényképezni szeretnék. Az útitársaknak ehhez általában erőn felüli toleranciára, és kompromisszumkészségre van szükségük, mert a legtöbb esetben azok a helyszínek, ahol a jó képek készülnek, a közönség számára sokszor ingerszegények, vagy nem mehetnek a kordonon belülre, így míg én érinteni is tudom a versenyzőket – emiatt van szükség az irgalmatlan felelősségbiztosításra -, a nézők csak mögöttem öt méterrel, egy kereszteződésbe bezárva láthatják elsuhanni a motorokat. Ebből kifolyólag az idei évben többször szétváltunk, és vagy visszajöttek értem a pálya egy pontjára, vagy vállaltam, hogy bekönyörgöm magam egy pályabíróhoz, aki visszavisz a depóba.

A fotóhelyszínek megtervezése általában több hetet igényel. Egy napra legtöbbször kettő helyszín vállalható, kritikus esetben talán még három is, de akkor egészen biztosan nem készülnek egyedi képek. Mert az egyedi képek attól is lehetnek különlegesek, ha extra áldozatot vállalsz, és egy olyan helyet, ahol az egész napot el kell töltened úgy, hogy nincs menekülő útvonal. Persze nem kizárt, hogy szerencséd van, és sikerül egy közönség számára is nyitott pontról olyan képet készíteni, amely akár az év fotója is lehet. Ez viszont már a TT kiszámíthatatlansága és gyönyöre. Improvizálás nélkül nincs siker. Mert könnyedén megesik, hogy délelőtt történik valami gebasz, megsérül a géped, vagy csak szimplán szétesik, és akkor nem árt, ha meg is tudod javítani, hiszen a napod nem dobhatod csak úgy kukába, ha már elvertél közel egymilliót, hogy ott lehess.

Ebből kifolyólag a TT anyagi kockázata irgalmatlan, fotósként és magánemberként egyaránt, a siker nem garantált, ezért talán a ralival és a háborús krónikásokkal tudnám összehasonlítani. És az sem titok, megrögzött adrenalin junkie-nak kell lenned, aki mindennél jobban akar. – Hogy a motorsportoknál maradjunk, talán a Dakart gondolnám még betegebbnek, és bízom benne, hogy egyszer majd ülhetek még helikopteren a sivatag felett. – Felkészülni rá aligha lehet, az időjárás viszontagságaira pláne, így a gondosan összeállított heti menetrend egy pillanat alatt omlik össze, amikor kora reggel az ablakon kitekintve látod, az eső szakad. Ezek általában versenyösszevonásokkal, vagy -törléssel járnak, neked pedig már bukott is a betervezett hét fotóhelyszínből minimum kettő, mert pontosan tudod, kivitelezhetetlen.

Ezért nem árt, ha készítünk egy listát:

általában tíz helyszínt állítok össze, ezeket rangsorolom, és tudom, ha kompromisszumot kell kötni, melyeket engedem el a legkönnyebben. A helyszínekre általában könyvekből és az elmúlt évek gigantikus fotódokumentációjából lehet felkészülni, meg nem árt némi tapasztalat. Tapasztalatot pedig leginkább úgy szerezhetsz, ha előtte számtalan alkalommal végigautóztál a pályán, a kiválasztott helyeken megálltál, majd ugyanezt eljátszottad a pálya menetirányával szemben, hiszen a motorok is szemből érkeznek. Csak így láthatod meg igazán, mely részen szűrődik úgy a fény, hogy neked a legjobb legyen. És akkor figyelheted meg igazán azt is, mely napszakra lenne szükséged egy adott ponton. Ha ez is megvan, már kalkulálhatsz a nap állásával, a felhőket viszont úgysem tudod kiszámítani. Arról pedig még egy szót sem ejtettem, hogy a helyszínen, amikor megérkezel, minden teljesen más lesz. Szerencsésnek mondhatod magad, ha az esetek öt százalékában optimálisak a körülmények, és nem kell percenként a teljes beállítást felülbírálnod. Persze mindez nem lenne, ha a futamokat nem manuális üzemmódban fotóznám, de ebből azt hiszem, képtelenség lenne engednem.

Az idei évben nagyjából négy helyszínt szerettem volna nagyon, ebből hármat sikerült abszolválni, a többi improvizáció maradt. A 2022-es TT viszontagságai sajnos egészében megrengették a futamot és az eseménynek szavazott nemzetközi bizalmat, amely már a helyszínen is sokakat megrángatott. Soha nem állítottam, hogy könnyedén kezeltem a halálos áldozatokkal járó baleseteket, de az idei év különösen megrendítő volt. És mivel már az érkezéskor kissé bizonytalan voltam a visszatérésben, vállaltam olyan pontjait inkább a pályának, ahol tudtam, bizony egy teljes napot kell eltöltenem, kondis Roli pedig vagy visszatér értem, vagy nem. Az első ilyen a Handley's kanyar volt. Régebben készültek itt olyan fotók, amikor a motoros szemből érkezik, és vállával érinti a kőfalat. Mára ezek a képek kikoptak, mert a kapubejárót, ahol ezek készültek, lezárták teljes mértékben, hiszen egy elmért tempó esetén teljes bizonyossággal becsapódási ponttá válna. Így kizárólag a kőfal tetejéről lehet szemlélődni, és megpróbálni elcsípni a pillanatot, amikor a motor érkezik.

Ez viszont közel sem annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnhet. Egyrészt a kőfal teteje egy előkert, amely egy családi házhoz, valamint egy minigazdasághoz tartozik. Így első körben illedelmesen kopogtatni kell, majd megvárni, hogy a nyolcvan körüli idős házaspár ajtót nyisson. Egyébként szállást is biztosítanak, de a verseny kezdetére akad a magamfajta jöttmentekből is bőven. A hölgy végül kedélyesen megkérdezi: mi járatban? Én illedelmesen megfogalmazom kérésem, és jelzem, hogy a virágai között szeretnék feküdni, és motorokra vadászni. Hevesen bólogat, és megkér, támogassam csekély mértékben a Joey Dunlop alapítványt. Ez gyakorlatilag a jegy. A hozzájárulás amolyan bizalomkassza elven működik. Nagyon megköszöntem, kipakoltam, és babrálni kezdtem a felszereléssel, amikor a férj aprósüteményt és kávét hozott, megköszönve az együttműködést.

Nem tévednek, ez a Man-sziget, barátságos emberekkel.

A futam kezdete előtt a feleség még körbehordozza egyedi portékáit, régi DVD-ket és videókazettákat, posztereket, így akinek van kedve, tovább jótékonykodhat. Majd érkezik az első motor, és a helyszín, amelyre öt évet vártam, szinte rémálommá válik. Az első tíz motor láthatatlan, annyira szűken fordulnak, a tempó pedig továbbra is ijesztő. Amit addig elképzeltél a svenkelésről, felejtsd el, programozd át az agyad, és kezdd újra nyugodtan. A következő körben már nagyobb szerencsém van, de vakon lövöm a képeket, a motort nem látom, csak érzem, ahogy alattam elsuhan. Hogy kellően a téma fölé álljak, egészen a kőfal szélére kell lépnem, megvárni az utolsó pillanatot, hogy a motor érkezzen, majd lőni, és behúzni érzésre a sorozatot. Részben szerencse, részben ritmus, amit szigorúan követned kell, ehhez viszont azt is érzékelned kell, a leggyorsabbak milyen tempóban zúgnak el alattad.

Közben hív Davey, és jelzi, ha nem gond, öt napot maradna a tervezett három helyett, de addigra erre már végképp nincs energia. A futamot néhány perccel később leállítják. Telefonon hallgatom az online rádióműsort, kíváncsian találgatom: mi lehet. Végül jelzik a piros zászlót, az eső is elered, a szervezők mutatják, a pályát megnyitják, a program további alakulása bizonytalan. Roli érkezik, beugrok, közben beszélgetünk, és haladunk a depó felé, miközben én a fotókat nézem. A szervezők végül beleállnak a közleménybe, és megírják, az ötvenkét éves Davey Morgan meghalt. Miközben pörgetem a képeket, megpillantom a veterán harcost és jellegzetes, pink sisakját. Ezekben a pillanatokban sok mindent tenni nem lehet, mondani meg pláne. Roli mégis előáll az élő bejelentkezések ötletével, és utólag bevallom, az egyetlen volt, amely segített feldolgozni a traumákat. Ő laza, izzítja a facebookot, és beszél. Én kissé félszegebb, de belemegyek a játékba, legyen. Ez is a gyászfolyamat egyfajta formája, amelyre tökéletes recept nem lehet. Egy nappal később David is csatlakozik, és a francia Pierre-Yves Bian sátra felé tartunk interjú reményében. Egykori szembe szomszédja Morgan. Kihalt minden, de nem sokkal később érkezik a barátnő, fekete pulóverben, zokog, ketten kísérik, Biannek pedig jelzem, halasszuk el az interjút másnapra.

David hetvenegy éves, született brit, de negyvenöt éve az Egyesült Államokba költözött. Kaliforniában él. Történetei sokszor megrendítőek, és bár túlzottan bölcsnek nem mondanám, élettapasztalata mégis jelentős. Motorbuzi, gigantikus magángyűjteménnyel rendelkezik, tőlem pedig még tavasszal vásárolt egy háztartásra való fotónyomatot. Még életében nem járt a Man-szigeten, úgy sem, hogy a szigettel szemben, Morecambe-ban nevelkedett, amely John McGuinness szülővárosa is egyben. De az idő nagy úr, a TT-legenda meg pont ötesztendős lehetett, amikor barátunk az Államokba keveredett. Másnap tettünk egy kört a szigeten, megmutattuk a pálya főbb nevezetességeit, miközben az idő alaposan elromlott. Végül elmentünk a helyi gépjárműmúzeumba, ahol David elérzékenyülve mutatott vagy két tucat motorra, és nosztalgiázott azokról az időkről, amikor ezek szinte kivétel nélkül a birtokában voltak, persze nem egyidőben.

Másnap folytatódott a verseny, így ismét tervezni kellett, és sok lehetőség nem maradt. Mivel tudtam, hogy hegyre a Senior napján nem mehetek, mert akkor a dobogó pillanatairól lemaradok, és reggel az ablakon kinézve az is egyértelmű volt, az időjárás bizonytalan, maradt egy biztonságosnak tűnő, már-már unalmasnak ható pont, amely leginkább az atmoszferikus jellege miatt piszkálta a fantáziám az elmúlt öt évben. Ez volt a Bishopscourt. A szekció különlegessége a sűrű erdősáv, amely mágikus fényforrást és képzeletbeli alagutat kölcsönöz a képnek, ehhez viszont többször végig kellett autózni az érintett két kilométeres útszakaszt, hogy megtaláljam a legjobb pontot.

Roli kissé már ideges lehetett, amikor negyedszer fordítottam vissza, és haladtunk szembe a pálya irányvonalával, majd kiugrottam, ő pedig visszament Kirk Michaelbe. Gyalog folytattam az utat, amit előtte autóval elkezdtem. Egyszerűnek tűnő feladat, mégis milliméter pontossággal kell kiszámolni mindent, és belőni az egyetlen jobbos törést az „alagútban”. Reménykedve abban, hogy így a motor minél nagyobb dőlésszögben érkezzen, amely extra dinamikát adhat a képnek.

A dőlés garantált, a szög viszont nagyon nem mindegy, a kettőnyolcvanas tempó meg valahogy hirtelen, így sok idő itt sem marad, bár szépen rá lehet fókuszálni.

Mire ideértünk, ismét vége volt a napnak, mert egy megszakítást követően érkeztünk. Így a kamera akkumulátorának állapota enyhén szólva lankadt volt. Nagyjából tudtam, amikor érkeznek az ezresek, egyetlen fotóra lesz lehetőségem az élmezőnyről - ez nagyjából nyolc-tíz versenyzőt jelent - mert a kijelző már vészjóslóan villogott. Végül az eső is eleredt, én pedig a fáradtságtól összerogyva, a kamerát esőköpenybe csavarva feküdtem egy árokparton, beszélgettem a pályabírókkal, és vártam, hogy elengedjék a mezőnyt. A vizem addigra elfogyott, a szendvicsek szintén, így csak a fohász maradt. Végül érkezett a helikopter, majd az első motor, Jamie Coward után pedig jelezte a Canon, mára a szolgálat befejeződött. Én pedig körmeimet rágva vártam az éjjelt, hogy a szállás nappalijában végre megkezdjem a fotók szerkesztését, és ellenőrizzem, lett-e vajon három használható kocka. Szerencsére akadt.

Apropó szállás. Esténként általában David anekdotázott, míg mi vacsorát készítettünk. Mesélt a múltjáról, Németországban töltött éveiről. Roli számára ez külön felüdülést jelentett, mert ugyan némi bonyhádi akcentussal, de remekül megértette magát az idegennel. A vacsora után általában zenéket hallgattunk, legtöbbször telefonról, s míg én inkább a rock vonalat képviseltem, pajtásom a zúzósabb, lakossági rave irányát próbálta megismertetni. Az anglo-amerikai ezeken remekül szórakozott, majd amikor elindítottam Jimi Hendrix „All Along The Watchtower”-jét, könnybe lábadt a szeme. Kissé tanácstalanul ültünk Rolival, és vártuk, hogy kibontakozzon a történet, amikor végre elárulta: ott volt Hendrix utolsó, Isle of Wight szigeten rendezett koncertjén. A sárban fekve füvet szívott a barátaival, amikor ezt a számot hallgatták, és arra gondolt, a világ nem is lehetne tökéletesebb. Hendrix nem sokkal később halott volt, ő pedig mindent maga mögött hagyott, és az Államokba költözött. Úgy érzem, ezekhez a pillanatokhoz sokat hozzátenni nem lehet, legfeljebb együtt elérzékenyülni, és végtelenül hálásnak lenni, amiért ilyen történeket megismerhetek.

A következő hajnalban ötkor keltünk, és szikrázóan sütött a nap. Tudtam, ez lesz az utolsó lehetőségem, hogy felmenjek a hegyre, és elkészítsem a fotót, amelyre 2013 óta vadásztam. Ebben sem volt semmi különös, mindössze annyi, hogy létezik a hegyi szekciónak egy olyan szakasza, ahol, ha van némi szerencséd, elkészítheted azt a képet, amelynél a szemből érkező motor hátterét a vakítóan kék tenger adja. Ugyan sok hasonló fotót lőhetsz a hegyen, de ezt a kompozíciót kizárólag erről a pontról érdemes keresned. Egyetlen hátulütője, hogy egész napra bezárod magad, olyannyira, hogy még a birkák is csak veled szemben legelésznek. Sétálni sokat nem lehet, legfeljebb néhány tíz métert, mert szakadékban végződik a telek mindkét oldala. Mindeközben a térdig érő vizes fűben járkálsz, és fű lepte vizes domboldalon üldögélsz azokban az órákban, amikor csak várod a következő versenyt. Mivel a hegyet még korábban zárják, mint a pálya többi szakaszát, Roli és David reggel nyolc körül rakott ki az autóból, a verseny viszont csak 11:20 kor kezdődött, így amikor elhajtottak, kissé furcsán éreztem magam. Az ég ugyan szemet kápráztatóan kék volt, a szél viszont a szokásos módon süvített, így a megszokott téli sapka téli kabát kombinációban, aláöltözőben vártam a motorokat.

A pályabírók is velem szemben voltak, úgy százötven méterre, így sokat kommunikálni nem tudtunk. Abban maradtunk, ha valamit nagyon szeretnék: integessek. De jelezték, inkább számítsak arra, hogy este hatig magam leszek ezen a nagyjából negyven négyzetméteren. De ha nagyon szeretnék, a szakadékban elsétálhatok a következő kanyarig, meg vissza. Miközben a süvítő szél elől menedéket kerestem, egy hasadékba bújtam, és esőkabátomba burkolódzva a tengert néztem. Végül arra jutottam, talán hasonlóan érezhették magukat azok a katonák, akik a második világháborúban a partot kémlelve őrködtek, és magányosan töltöttek el napokat, az időjárás szeszélyeinek teljesen kiszolgáltatva, okostelefon nélkül.

Van, amikor a magány olyan mértéket ölt, hogy ijesztővé válik, de ha sikerül megbarátkoznunk ezzel a gondolattal, még akár profitálhatunk is belőle.

Akkor beköszönt a teljes elfogadás és belső nyugalom. Talán ezt érezhettem akkor is, amikor délután kettő tájékán elfogyott az utolsó szendvicsem, a vizes palackom is már csak csordogált, a telefonom töltöttsége pedig tíz százalék alá süllyedt. Nagyjából azt is tudtam, legalább még öt órát biztosan fent leszek. Újabb eseménytelen egy óra várakozás után integettem a pályabíróknak, és megkértem őket, segítsenek ki egy mobiltöltővel. Úgy megörültem az érkező férfi láttán, hogy rögtön beszélgetést kezdeményeztem, és afelől érdeklődtem, miért nem engedik el a mezőnyt, amíg még valamelyest süt a nap - mert azt olvastam: három körül már szakadni fog az eső, a felhők pedig már abban a pillanatban is gyülekeztek. Majd ránézett a telefonjára, és közölte: az előrejelzés csak hatra mond zivatart. Talán ez volt az a pillanat, amikor teljesen elkeseredtem, és a társadalomba vetett maradék hitemen is halálos sérülés keletkezett. Felmutattam az égre, miközben ő továbbra is a telefonját nézte. A motorok végül érkeztek, én pedig boldogan feküdtem a vizes fűben, hogy képeket készítsek.

Úgy jó másfél órával később már orkánszerű szél tombolt, az eső pedig szakadni kezdett, így a felhők győztek az applikáció ellen. A nap hátralevő eseményeit pedig törölték. A szakadó esőben szerencsére még sikerült lebeszélnem az utolsó pillanatban egy pályabíróval, hogy visszavigyen a depóba, mert Roli leghamarabb is két óra múlva érkezett volna. Nem túlzok, ha azt állítom, talán ez volt az elmúlt tíz év legkalandosabb, és leginkább embert próbáló helyszíne, főleg úgy, hogy a hegy zord mivoltából is jutott némi ízelítő.

Az utolsó napra már csak a Senior maradt, amikor az említett Ginger Hall kocsmát próbáltam bevenni, de helyette egy pályabíró elkísért egy kőfalhoz, és azt ígérte, a Supersport futamot követően értem jön, visszakísér a parkolóhoz, hogy aztán vissza tudjak keveredni a Senior idejére a paddockba. A kőfal alatt két méter mélységben egy rét húzódott, a fal mellett kőművesállvány. A vállalkozó kedvűek innen próbálkozhattak.

A kőfalon kuporodva észleltem, helyi fotográfus lapul mellettem. Még az első motor érkezése előtt bemutatkoztunk egymásnak. Peter Callister volt, ikonikus személy, az én szememben legenda, ezért kissé elérzékenyültem, amikor szóba elegyedtünk. Kedvenc japán versenyzőm, a néhai Macusita Josinari egyik legjobb barátja és állandó szállásadója szívesen mesélt a múltról, és arról, hogy motorsportfotósként a Man-szigeten élők sorsa mennyire ellehetetlenült a világjárvány alatt, meg arról, hogy a nemzetközi porondról szinte végleg kiszorultak.

A Supersport után jött a pályabíró, ahogy ígérte, én pedig ballagtam vissza Davidhez, aki aznapra teljes körű sofőrömmé vált, miután Roli más helyszínt választott. A rögtönzött parkolóban, a rét közepén brit zászló lobogott egy közel tízméteres rúdra feszítve, amikor brit barátom felnézett, és annyit mondott: „Zavargás lesz.” Kérdeztem, mire alapozza feltételezését, majd szépen lassan elmesélt egy történetet, amelyet még az apjától hallott, aki szolgált a második világháborúban. A brit katonák egyfajta saját titkos nyelven kommunikáltak egymással, és nem egyszer megesett, hogy a szövetségesek területei német megszállás alá kerültek. Ezeken a területeken a németek azt követelték a fogságba ejtett brit katonáktól, tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne, és húzzák fel a zászlót, megtévesztve így az érkező honfitársakat, hogy aztán egy óvatlan pillanatban lecsapjanak az újonnan érkező seregekre. Néhány alkalommal bejött a tervük, de az angolok túljártak a németek eszén, miután egy titkos megállapodás során eldöntötték - mivel szinte senki sem ismeri tüzetesen -, megszállás esetén a lobogót fordítva húzzák, jelezve így az újonnan érkező brit seregeknek, harcra készüljenek. Nagyjából ez az egyszerű manőver is hozzásegítette az angolokat ahhoz, hogy az elfoglalt területeket visszaszerezzék.

A fordított zászló pedig mindössze annyit jelent, hogy a bal felső sarokban a felső fehér csík vékony, nem pedig vastag. Miután David ezt észlelte a parkolóban, nevettünk, és elindultunk vissza. A versenyek aznap elmaradtak, estére beállt a káosz, mert a Seniort szombatra kellett halasztani, és a pályabírók hazamentek. Ezért önkénteseket toboroztak, hogy a szombati verseny biztonságban megtörténhessen. David is részt vett a toborzásban, és szombaton pályabíróként debütált, két hónappal később pedig meghalt II. Erzsébet brit királynő. Nagyjából ennyit a káoszelméletről.