8 nap, 4000 km - Japánban

2003.05.16. 13:14

Japánban minden április végén, május elején van egy hét, amit Golden Weeknek neveznek. Ekkor ugyanis mindenütt - a boltok kivételével - szünet van, és az emberek szabadságra mennek. Az általános cél: minél több pénzt elkölteni. Mivel nekem is szünet volt, és mindenképpen ki akartam szabadulni a tokyo-i betondzsungelből, olyan helyet kerestem, ahol sok a látnivaló és kevés az ember. Emellett anyagi szempont is közrejátszott: nem szívesen költöttem volna a benzinen és kaján kívül másra. A választás így esett a Japán szigetek négy főszigetének legdélebbi tagjára, Kyúshú szigetére. A rendelkezésre álló idő: 8 nap. A tervezett táv kb. 4000 km.

 
 
 
   
   

Április 27.

Előző nap még este 10-ig melóztam. A postás reggelre ígérte az új alkatrészeket, amiket már két hete megrendeltem. Igaz, az egyiket Németországból szállították. Szóval megjöttek a cuccok, egy hátsó sárvédő (Magical Racing) és egy túraplexi (MRA). Fel is szereltem őket szépen, majd mentem egy kört, hogy néhány haveromnak megmutassam a módosításokat. Mire hazaértem, már délután 3 volt. Elkezdtem pakolászni, a telefont kikapcsoltam, beraktam a tanktáskába, az órám ugyanerre a sorsra jutott. Itt kezdődött az igazi szabadság.

 
   
 

Este fél hétkor készen állt a motor az indulásra. Úgyhogy kulcs elfordít, "Push START". Nem is baj, hogy csak ekkor sikerült elindulnom, ugyanis nappal az autópályán dugó van. Másrészt rám sült volna a motorosruha, amíg a városon keresztül elvergődöm az autópályáig. Mikor az ellenőrzőkapun átgurultam, már lement a nap.
Saját tapasztalat alapján az éjszakai utazást preferálom, amikor a távolság leküzdése a cél, nem a táj nézegetése. Főleg itt Japánban, a nappali dugók éjszaka nincsenek, a rendőrök is alszanak. Mindkettő igen fontos szempont, mivel az autópályán a sebességkorlátozás 80, azaz nyolcvan km/h.

 
  Közlekedési morál a japán autópályákon
 
  Nappal gyakran megtörténik, hogy az öreg papa, (Sonntagsfahrer-szan), a belső sávban keni hetvennel, esetleg néha mikor meg akarja mutatni a mamának, hogy ki mit tud, akkor nyolcvannal a verdát. Hiába villogás, dudálás, marad a balról előzés (itt ugyanis baloldali közlekedés van). A rendőrök meg csak erre várnak. Arra pedig, hogy előtted vagy mögötted egy rendőrautó figyel téged, elég nagy az esély, mert itt az autópálya rendőrök nem fehér Astrával és nem zöld Favorittal járnak, hanem olyan autókkal, ami első ránézésre nem különböztethető meg egy átlagos autótól. Aztán amikor valaki rosszat csinál, egy ilyen álcázott rendőrautó tetejéből kiemelkedik a sziréna, és a kalaptartóból meg egy fényújság, amin "kérem kövessen" felirat olvasható. Mivel az autópálya zárt, csak sorompós kapukon keresztül lehet elhagyni, nem érdemes menekülni ezek elől, ha már üldözőbe vettek.

Azért minél többet közlekedik itt autópályán az ember, annál biztosabban szúrja ki ezeket a huncut rendőröket. Másrészt legálisan - bármelyik nagyobb elektronikai áruházban - kaphatóak olyan radardetektorok, amikkel a rendőrök beszélgetését le lehet hallgatni. De ritka, mint a fehér holló a 140-nél gyorsabban közlekedő autós.

 
   
   

140-160 körüli tempót mentem. A különböző módosításoknak köszönhetően - túraszélvédő, kormánymagasító, Corbin-ülés, puhább markolat - kellemesen telt az első 600 km. Utána Osakánál ráfordultam a Chúgoku autópályára, ami a fősziget (Honshú) közepén haladva köti össze Osakát Fukuokával. A Csendes-óceán és a Japán tenger felőli oldalt Ura-Nihon-nak is nevezik, ami hátországot jelent. A forgalom nagy része a Beltenger partján lévő San-yó autópályán megy. Az általam választott úton pedig még akkora forgalom sem volt, mint az M3 polgári szakaszán, úgyhogy itt már csak az éles kanyarokban ment 180 alá a mutató.

 
   
 

Április 28.

Hajnaltájt elértem Hiroshimát. Itt egy parkolóban megálltam és egy padon aludtam néhány órát.
Reggeli és fogmosás után indultam tovább Fukuoka felé, ami már Kyúshú szigetén van. Egy nagy híd köti össze Honshú és Kyúshú szigeteket. Fukuoka Kyúshú legnagyobb városa, ergo olyan, mint a többi betondzsungel. Így hát a lehető legkevesebb időt töltöttem itt. A part mentén folytattam az utat nyugati irányba.

 
   
   

A napi cél a Hirado sziget volt. (Semmi köze a TV híradóhoz). Nevezetessége, hogy rengeteg régi keresztény ereklye, templom található itt. Amikor az első portugál hajók megközelítették Japán partjait, az itt Kyúshú szigetén történt. A sógunátus ideje alatt csak Kyúshú-n lehetett a külföldiekkel kereskedni. Az európai kultúra hozta magával a kereszténységet. Aztán amikor a sógun betiltotta az idegen vallást, az üldözöttek erre a Hirado szigetre menekültek. Nagyrészüket kivégezték, ahogy kell, de egy részük papíron áttért a buddhizmusra. Így ők életben maradtak és titokban gyakorolták a katolikus vallást.

 
   
 

A sziget nagyon szép, minden tele virággal. Van jó néhány templom harangtoronnyal és kereszttel, de azért a kemény faajtó helyett sok helyütt trad-jap tolóajtót találunk. Itt van japán legrégebbi teaültetvénye, ami csak néhány bokor volt az út mellett egy emléktáblával.

 
   
   

Éjszaka szembesültem a felfoghatatlannal: a kempingek csak nyáron vannak nyitva. Kérdeztem más motorosokat, ők se tudtak semmit. A végén - jobb híján - egy buszmegálló várójában, a padon aludtam. De előtte el akartam menni egy nyilvános fürdőbe, ami az orrom előtt zárt be.
Hajnal fél 3 körül arra keltem, hogy fázom, úgyhogy eldöntöttem, hogy akkor inkább továbbmegyek Nagasaki felé. 2 órányi motorozás után megint rám jött az álmosság. Megálltam egy parkolóban, és megágyaztam a betonon.

Április 29.

Reggel megálltam a tengerparton egy olyan parkolóban, ahol van rokkant WC. Ez azért király, mert ezt tényleg csak a tolószékesek használják, akik nem járnak arra túl gyakran. Zárható ajtó, és az egész olyan, mint egy fürdőszoba, csak zuhany nincs benne. Van konnektor, úgyhogy pancsolás közben ceruza-akkut töltöttem.

 
   
 

Délelőtt beértem Nagasakiba. Itt elmentem a Bumm emlékparkba. Elég kemény képek voltak a háborúellenes aktivisták pultjánál kiplakátolva. A robbanás után az egész városból csak a börtön falai maradtak. Persze ez azért is van, mert a japánok egyrészt faházakat építenek, másrészt kőháznál is spórolnak az építőanyaggal. Szóval a képek elég sokkolóak voltak, ami érdekes volt nekem az a hősugárzás hatására a betonba égett árnyék. Nagasakiban más látnivaló nem volt, lévén a város még csak 60 éves. Úgyhogy mentem tovább dél felé Kyúshú nyugati partján.

 
   
   

Komppal mentem egyik kis szigetről a másikra, ami tök jó volt. A parti út nagyon klassz volt, naplementekor még jobb lehetett volna. A mára kinézett kemping szintén zárva volt a változatosság kedvéért. Nem gond, Akune város mellett találtam egy nagyon szuper parkot a hegy tetején, amit még építettek, szóval nem volt igazán park jellege a dolognak.

 
   
 

Egy tető alatt vertem fel a sátrat, ami jó ötletnek tűnt, de a cöveket nem lehetett leszúrni a betonba. Végülis hevederekkel kötöttem ki a sátrat. Este feltámadt a szél, ami nagyon kemény volt. Az igaz, hogy az időjárás-jelentés esőt mondott, de azért ekkora szelet nem vártam. Valahogy sikerült megfőzni az esti Maggi levest a kemping-gázon. Utána lefeküdtem volna aludni, de akkorra megérkezett a vihar, vagy monszun, vagy mittudoménmi. A lényeg, hogy a sátrat a szél teljesen vízszintesig fújta. A hevedereknek köszönhetően nem repült el több kilométernyire. A jó minőségű váz is kibírta. De a lényeg: aznap este is csak 2-3 órát aludtam.

 
   
   

Április 30.

Reggel szélcsend volt. A sátor nem száradt meg. Egész nap borús időre volt kilátás. A munkások is megjöttek, az egyik be is szólt, hogy itt nem lehet sátorozni. Én is beszóltam neki, hogy írják ki táblára, és akkor tudni fogom. Erre aztán már csak magában morgolódott. Nem baj, összecsomagoltam, és mentem tovább Kagoshimába. A terv az volt, hogy megyek tovább Yakushima szigetére. Kb. 11-re értem a kikötőbe, és a dokkok közötti csámborgás után megtaláltam, hogy hol lehet jegyet venni. Ott aztán felvilágosítottak, hogy csak egy hajó megy naponta, és a következő csak másnap reggel fél 9-kor. Frankó.

 
   
 

Tervmódosítás, térkép elő, nézzük, mi érdekes van a közelben. Searching_ found: "Sakurajima". Átmotoroztam a másik dokkba, és fel a kompra, ami Sakurajimára visz minket. Sakurajima egy sziget Kagoshima várostól keletre. Rövid, 20 perces kompozás után ott is vagyunk. A komp jó, mert egész nap megy.

 
   
   

A sziget egy aktív vulkán. A hegy állandóan füstölög, de ez a felhőktől nem látszik. Legutoljára a legdurvábban 1914-ben tört ki, és legyalulta a szigetet. Azóta a termékeny talajon újranőttek a növények. Nagyon szép a táj, a megszilárdult láva klassz formákat vesz fel. A helyi iskolában nem salak borítja a focipályát, hanem zúzott vulkanikus kőzet. A képeken látható még lávaelvezető csatorna, ami olyan, mint egy mesterséges folyómeder, és szükség esetén az izzó láva ezen keresztül a tengerbe folyik.

 
   
 

Az 1914-es kitörésnek állít emléket az a torii, ami a kitörés előtt 3 méter magas volt, most már csak padként lehetne használni A torii-t talán kakasülőnek lehetne lefordítani. Japánban sokfelé látni ilyet, ez az itteni hitvilágban az anyagi és a szellemi világ kapuját jelképezi.

A szigeten van egy szocüdülőre emlékeztető diákszálló. Úgy döntöttem, hogy itt töltöm az éjszakát. Van rendes ágy. Este 8-kor már alszom, mint akit fejbe vertek. Az előző napokban erre nem nagyon volt lehetőség.

 
   
   

Május 1. (Éljen!)

Reggel fél 6-kor keltem, 6-kor már kompoztam vissza Kagoshimába, hogy a yakushima-i hajóra biztos felférjek. A diákszállásról a motoros szobatársaim nagy része ugyanígy tett. Végülis reggeli után harmadikként gurultam fel a rámpán a hajó belsejébe. Hát ez egy nagyon állat érzés volt. Mintha a Párizs-Dakaron lettem volna a Spanyolországból Marokkóba menő hajón.

 
   
 

Miután meggyőződtem, hogy rendesen lekötözték a motort (nehogy rájöjjön a roham, és elszabaduljon), felmentem a másodosztályra, ahova a jegyem szólt. Itt nem kis kabinok vannak, hanem egy nagyobb szoba, ami pultokkal több részre van osztva, és ezekbe az osztásokba lehet leülni/feküdni, tehát a japán földön ülős módszer, se szék, se asztal. Akinek ez nem tetszik, vagy már nincs neki hely, az kimehet a fedélközbe, ahol vannak műanyagszékek és asztalok a szabad levegőn. Nekem nagyon bejött ez a hajózás, főleg azzal a tudattal, hogy a motor ott van lenn, és ha kikötünk az ismeretlenben, akkor nem gyalogolnom kell.

 
   
   

Majd 4 órás hajókázás után megérkeztünk Yakushima szigetére. Irány a turista információs központ. "Csókolom, egy olcsó kempinget keresek." Az útbaigazítás után hamar megtaláltam a kempinget, és felnyomtam a sátrat.

A kemping nem volt más, mint egy előkelő étterem - kocsma -, még előkelőbb kertje. Fantasztikus volt, közvetlen a tengerparton, és a fák meg bokrok nagyon mutatósak voltak. A sátramnak is tök jó helye volt.

 
   
 

A kempingben találkoztam egy öreg fickóval, Kobayashi szannal. Ő miután letöltötte büntetését, azaz nyugdíjba ment, és a vállalat nem engedte el üres kézzel, egyedülálló révén csináltatott magának egy több mint fél millió forint értékű biciklit, és elindult világ körüli útjára. Volt Európában, Amerikában és Ázsiában. Végig két keréken, sátorral. Állat. Mesélte, hogy a legjobban a Skandináv országok és Izland tetszett neki. A legrosszabb élmény Madridban történt vele, ahol indiai származású mezítlábas fiatalok egy csoportja kérdezés nélkül elvitte a biciklijét egy körre mialatt Kobayashi úr a boltban volt, és azóta se hozták vissza. Úgyhogy kénytelen volt hazarepülni, új biciklit csináltatni, és folytatni a túrát. A képen már ez a második bicaj látható.

Késő délután mentem egy kört a szigeten. Egy út van, ez visz körbe, 110 km. Nagyon szép, autók alig jönnek szembe. Azonban többször előfordult, hogy egy-egy majom vagy őz átszaladt előttem az úton.

 
   
    Jómon-sugi

Május 2. Yakushima két szempontból is híres japán körökben. Egyrészt ez az a hely, ahol az országban a legtöbb csapadék esik egy évben, másrészt itt van Japán legöregebb fája, egy 7200 éves cédrus. A szubtrópusi éghajlatú sziget legmagasabb pontja kb. 2000 méter magas. Ez minden különösebb átmenet nélkül emelkedik ki a tengerből, így ami felhő arra jár, az nekiütközik, és esik az eső. A sziget magasabb pontjai szinte állandóan felhőben vannak. Itt nőnek a híres yakusugi-k, a yakushima-i cédrusok.

 
   
 

Reggel fél kilenckor indultam, ami elég későnek számít. A cél a Jómon-sugi, az a cédrusfa, amiről az előbb írtam. A motort 9-kor lakatoltam le a parkolóban, ahol akkor már több motor is volt. Innentől kezdve az útikönyv szerint 8 órás gyalogtúra következik. Egy erdei kisvasút síne mentén kellett menni, más út nem volt. Először fantasztikus volt minden, a buja növényzet, a párás levegő, és az egész környezet. De egy órával később már csak egy gondolat járt a fejemben: "A francba is, enduróval kellett volna jönni!" Mondjuk néhány órával később már olyan volt a terep, hogy még egy triálosnak is nehéz feladat lett volna. 4 órányi mászás után megérkeztem a célhoz.

 
   
   

Lefele már csak 3 órás volt az út. Mikor megérkeztem a parkolóba, tiszta víz voltam. Nem csak azért, mert leizzadtam a sétálásban, hanem mert a levegő nagyon párás volt, és a fákról csöpögtek a vízcseppek. Rossz belegondolni, hogy egy trópusi őserdő milyen lehet, ahol ezen felül meg vagy 30 fokos hőmérséklet is van. Felvettem az esőruhát, hogy ne fázzak meg, de mivel csak egy félórás szerpentinezésnyire volt a kemping, nem volt gáz.

 
   
 

Május 3.

Reggel korán keltem, gyönyörű napsütéses volt a reggel. A tengerparton nyomtam egy Maggi levest, és utána sátrat bontottam. A hajó Kagoshimába vissza csak fél 2-kor indult, de én az elsők között 10-kor megvettem a jegyet. Mivel még volt bő két órám, irány a tengerpart.

 
   
   

Nagata-inakahama volt a partszakasz neve. Hát fantasztikus volt. Fehér homok, és kristálytiszta, kobaltkék tenger. Ez igen. Azt hiszem, a képek magukért beszélnek. Még egy hétig szívesen maradtam volna. Aztán mikor vége volt a pancsinak, mert már a nap is erősen megfogott, vissza a kikötőbe, ahol a hajó már kikötéshez készülődött.

 
   
 

A hajón visszafelé néhány japán sráccal dumáltam, akiket a tengerparton ismertem meg. Kikötés után vacsora, azután pedig észak felé vettem az irányt, Japán legnagyobb kráterű vulkánja felé. Este 9 körül elálmosodtam, úgyhogy előkaptam a térképet, hogy nézzek egy közeli kempinget. A legközelebbi 10 km-re volt. Egy benzinkútnál megálltam, hogy megkérdezzem, merre kell pontosan menni, de már volt ott 4 angol csajszi egy autóval - nekem négyük közül a japán autó tetszett a legjobban. Beértünk a kempingbe, de hát a recepció csak este 9-ig volt nyitva, úgyhogy sajnos, nem volt kinek fizetni. Segítettem a lányoknak sátrat verni, mire kaptam egy doboz sört. Aztán ők elmentek enni, én meg inkább aludni.

 
   
   

Május 4.

Reggel fél 6 körül újranyergeltem. Aztán elindultam. Néhány kilométer múlva borzasztó záptojásszag csapta meg az orrom. Nagyon kemény volt. A terület összes csatornanyílásából kénes gáz szállt fel. Egymás hegyén-hátán gyógyfürdők voltak, de engem már a hányinger kerülgetett, mire túljutottam a néhány km-es szakaszon.

 
   
 

Késő délelőtt érkeztem meg úticélomhoz, az Aso nemzeti parkba. Útközben találkoztam két motoros tűzoltóval, és mivel még életemben nem láttam ilyet, utánuk mentem, és megkértem őket, hogy álljanak meg egy fotó erejéig.

Az Aso egy nagy vulkáni kráter - ha jól emlékszem a földrajzórán tanultakra - beszakadásával képződött. Így ennek a kráternek a kerülete 180 km. A kráteren belül a termékeny talajon növénytermesztéssel, illetve állattartással (farmgazdálkodás) foglalkoznak. A gyönyörű zöld hepehupás táj megint csak az enduró hiányát juttatta eszembe. Aztán felmotoroztam a működő kráterhez.

 
   
   

A vulkanikus kőzet nagyon érdekes volt számomra, egy geológus számára meg méginkább az lehet. Amikor felértem a parkolóba, le voltak zárva a kráterhez legközelebb vezető gyalogutak, mert az egészségre káros gázok koncentrációja elég nagy volt. Később aztán megnyitották ezeket, de a hangosbeszélőn végig ment a felhívás, hogy szív és légúti betegségben szenvedők mértékkel inhaláljanak. Aztán fény derült a titokra, hogy honnan jön a füst. Végülis az egész cucc legbelseje egy Sunlichtos forró mosogatólére emlékeztetett, ami nem citromszagú volt, és a zsíros szennyeződésekkel sem tudott mit kezdeni.

 
   
 

Mindenesetre nagyon érdekes volt. Búcsúzóul még mentem egy kört a hegygerincen futó panorámaúton, ahonnan a medencére (kráter) nagyon szép kilátás nyílt, aztán észak felé vettem az irányt és haza indultam. Estére elértem az autópályát Kyúshú északi részén. Innen mintegy 200 km volt Hiroshima, ahol az aznap éjszakát terveztem eltölteni, hogy másnap reggel megnézzem a várost. Az autópálya egyik parkolójában a parkosított területen vertem tábort.

 
   
   

Május 5.

Másnap délelőtt Miyajimán kezdtem, ami egy kis sziget tele szentélyekkel. Az egyik hiroshimai szamuráj építtette, és közember sokáig nem tehette be ide a lábát. A szigeten rengeteg őz él, szent állatok, az istenek avatárjainak tartják őket. Az biztos, hogy elég éhenkórászok ezek az istenek, mert mindent megesznek, aminek kajaszaga van. Egy barátom sátrát ki is szakították, úgy kellett őket elhajtani.

 
   
 

Utána irány Hiroshima. Pechemre le volt zárva a belváros, mert virágfesztivál volt. Rengeteg ember, nagy tumultus, sok rendőr, de nagy nehezen találtam parkolóhelyet. A Dóm érdekes. Egy cseh építész tervezte, és ez az egyetlen épület, aminek a maradványait nem takarították el az újjáépítéskor.

 
   
   

Egy öreg bácsika a hozzátartozóiért imádkozik. Előtte a boltív alatti kőszarkofágban őrzik az Atombomba miatt meghalt emberek neveit. A névsor máig bővül. A további képek a múzeumban készültek. Igen durvák, az egésznek nyomasztó a hangulata.

 
  A hiroshimai múzeum
 
  A múzeum nyomon követi az eseményeket régről az kezdve egészen a következményekig, amiknek a mában is nagy aktualitásuk van. A bomba valamikor a reggeli órákban robbant (8:15-kor). A város felett mintegy 500 méteres magasságban egy 300 méter átmérőjű tűzlabda keletkezett, ami másodpercek töredékei alatt nőtt sokszorosára. A hőmérséklet 2000 Celsius volt. Nem csoda, hogy az emberekről egy pillanat alatt LEFOLYT a bőr és a ruha.

A letarolt városban néhány kőépületen kívül semmi nem maradt. (A házak nagy része fából épült.) Az Enola Gay által 1945. augusztus 6-án ledobott "Little Boy" replikája . A bombázási parancs. Iskolai egyenruha. Ez egy ételhordó (lunchbox). A kisfiú saját kertjében termelte azokat a zöldségeket, amiket aznap az anyja megpárolt neki a rizs mellé. Amikor a kisfiú összegörnyedt holttestére rátaláltak, a dobozt szorította magához. A dobozban szénné égett az étel. Bár oda van írva angolul a kép alá, azért a lényeg: egy hetedikes iskolásfiú bőr- és körömmaradványai . A fiú a bomba epicentrumától 600 méterre volt. A teste teljes egészében megégett, a bőre cafatokban lógott róla. Még hazament. A hihetetlen szomjúságtól szenvedve a saját körmök és bőr nélküli ujjaiból akarta kiszívni a gennyet. Másnap hunyt el szörnyű kínok között. A képen lévő kéz tulajdonosa éppen az ablaknál állt és keze a párkányon volt a robbanás pillanatában. Ujjai végét azonnal elvesztette, de túlélte a robbanást. Idővel az