Kalandozások a Monarchia keleti végein

2006.05.03. 10:00
Kapcsolódó cikkek (1)
Régóta készültünk már erre a túrára. Előző évben az Osztrák-Magyar Monarchia (egykori) délnyugati határvidékén, Szlovéniában kerestünk történelmi emlékeket. Akkor határoztuk el, ha lehetséges a keleti végre is elmegyünk. Legérdekesebbnek Kárpátalja tűnt, mert általánosságban kevés információ forog közkézen, azok is ellentmondásosak. Erdőket letaroló maffiózók, útonállók, fosztogatások álltak az egyik oldalon. Igazi vad tájak, enduróknak való ismeretlen terep, régi történelmi emlékek állt a másikon.

Talán egy évig is tervezgettük Tamás és Vilmos barátommal utunkat. Az információ nem volt bőséges. Néhány honlap, egy frissen megjelent útikönyv, két nehezen megszerezhető térkép, ill. néhány barát beszámolója állt rendelkezésünkre. Úgy gondoltuk, hogy a jó felkészülés után nem fog meglepetés érni bennünket. Nem is csalódtunk.

Kárpátalja a Szovjetunió széthullása óta Ukrajnához tartozik. A szigorú katonai és politikai kötöttségek megszűnése után az itt lakók fellélegezhettek, és többé-kevésbé rendezett mederben folynak a dolgok. A 45 évnyi örökség azonban sok szomorú nyomot hagyott Kárpátalján.

Budapestről délután indultunk három motorral. Beregsurányban éjszakáztunk, és kora reggel már a határon voltunk. Gyorsan előrementünk a sorok mellett, aztán jött a meglepetés. Kiderült, hogy a magyar oldalon a motorokat szigorúan ellenőrzik, mert állítólag sok lízingelt motort csempésztek át. Hiába mutattuk, hogy a motorok saját tulajdonunkban vannak ráadásul idősebbek, mint 5 év, semmit nem használt. A határ szigorú őrei az utolsó részletig lefotózták a motorokat, adminisztráltak és elvettek egy óra szép motorozó időt. Állítólag ez a tortúra csak ezen a határátkelő helyen van és csak az első átkeléskor.

Az Ukrán oldalon kitöltettek velünk egy kis cetlit, amelynek felét azon nyomban eltették, másik felét a kiutazáskor kellett leadni, mert rend a lelke mindennek. Miután úgy éreztük, hogy nem maradt rajtunk több ellenőriznivaló dolog, másfél óra hercehurca után át is jutottunk a határon (ez még dél-Amerikában is lassú lenne). Az Ukrán határőrök melegen érdeklődtek a motorok után és az úti célról, de látszott, hogy ez tisztán magánjellegű dolog, és a technika iránti vonzalomból fakad. A forgalmiba betett biztonsági egy dollárosra semmi szükség nem volt.

Átlépés után Beregszászba az elfeledett kis városba értünk. Az emberek legtöbbje a határforgalomból él. A jobb árfolyam miatt a piacon váltottunk helyi valutát, hrivnyát, kb. 40 Ft-ért egyet. A határ mellett egyébként rengeteg benzinkút van, az árak is egyformák. A 95-ös benzin 3,95-be került, gyors fejszámolással kiszámítottuk, hogy ez csak 160 Ft. A kutaknál általában mindenütt van 95-ös oktánszámú benzin, 98-as ritkábban. Kártyával nem lehet fizetni, de több kút jól felszerelt, lehet élelmiszert és egyéb felszerelést is vásárolni.

Továbbindultunk Munkács felé. Magyarul majdnem mindenhol megértettük magunkat. Beregszász és Munkács között széles, harckocsiknak készült úton lehet haladni. Az út mellett sokan árultak gombát és erdei gyümölcsöket. A szembeforgalom néha átjön a sávunkba, az itteniek nem mindegyike tiszteli a motorost.

Munkács vára már messziről látszott. Zrínyi Ilona védte hősiesen, amely ma is látogatható, és majdnem teljesen felújították. A vár a történelmi Magyarország szinte teljes épségében megmaradt vára, kisebb kiállítást is meg lehet tekinteni, a belépő sem drága. A várhoz felvezető útról mindez nem mondható el, de enduróval nem okozott nehézséget.

Továbbmenve Ungvár felé többsávos, jó minőségű út vezet. Ungvár Kárpátalja legmozgalmasabb városa, igazi sétálóutcával és nyüzsgéssel, a helyiek szerint is a legfejlettebb város. A közúti forgalom is ennek megfelelően nagy, a kis utcákon alig lehet előrejutni. A járdára való felugratást a félméteres járdakő teszi lehetetlenné. Végre találtunk parkolóhelyet és a motorok őrzését egy láthatólag kevéssé elfoglalt fiatalemberre bíztuk.

A belváros teljesen felújították, az utcák üzletekkel, éttermekkel, bankokkal tömve. Megnéztük Európa leghosszabb hársfasorát az Ung partján (2,2 km hosszú), aztán megebédeltünk a Kaktusz étteremben, amely mint kiderült, az egyik legdrágább étterem is. De legalább volt angol nyelvű étlapjuk.

Étkezés

Étkezni általában a magyar árak 50%-ért lehet, az étlap rendszerint csakis ukrán nyelvű, a hozott orosz tudás sokat segíthet. A helybéliek nem igen ülnek be éttermekbe az árak miatt. Mindenütt lehet levest, rántott húst, salátát rendelni, sör és üdítő is van. Barátaink előre figyelmeztettek, hogy helyi specialitásként vegyünk saslikot az út melletti sütödéknél, de ez idáig ilyet még nem találtunk.

Az ungvári várat csak kívülről néztük meg, a skanzenre pedig nem jutott időnk. Továbbindultunk az Uzsoki-hágó felé. Ahogy elhagytuk Ungvárt, a környezet egyre szebb lett, a síkságot felváltotta a Kárpátok. Errefelé már csak néhány autóval találkozunk. Az út az Ung folyó és a vasút mellett vezet felfelé. Pár kilométer után a nevickei vár romjaihoz értünk. A várfalak megmaradtak, de igazából nem tartogat nagy látványosságokat a rom. A környezet azonban egyre vadregényesebb, ahogy magasabbra érünk. A hágó felé haladva több száz éves fatemplomokat találunk, pl. Szil és Csontos falukban.

A falvakban általános közfeltűnést keltettünk motorjainkkal, az emberek megállnak, vagy körénk gyűltek, elsősorban a fiatalok. Nagybereznán ittunk egy jó kávét, 2 hrivnyáért, a presszó melletti jól felszerelt boltban (európai választék, csak pult mögül kell kérni) ismét bevásároltunk. Kiderült, hogy a jégkrémek (Magnum méret) itt átszámítva alig 50 Ft-ba kerülnek, ezt a lehetőséget utunk során többször kihasználtuk.

Az uzsoki-hágó 889 méter magas, és a magyar mérnökök által tervezett vasút is felkapaszkodik ide. "Kárpátaljai Semmeringnek" is hívják az itteni vonalszakaszt, a vonalon hat alagút és több nagy híd is van. Korábban itt volt a határ Lengyelország felé, telefonjaink át is kapcsoltak a lengyel szolgáltatóra. A környezet festői, és az út is tűrhető.

Uzsokon a völgyben minden különösebb vizsgálat nélkül átmotoroztunk egy ellenőrző-ponton, a másik ellenőrző pont a hágó tetején, az egykori határon található, ahol visszafordultunk. Az Uzsoki hágóért az első világháborúban komoly csaták folytak, meglepetésünkre magyar nyelvű katonai emlékművet találtunk egy kis fenyves közepén.

Innen a Kárpátok vonulatát követve Szarvasháza felé indultunk, jó minőségű murvaúton. Rengeteg kóbor kutyával találkoztunk, amelyek rendszeres követőinkké váltak. A riasztó sprayt is bevetettük, de inkább csak arra kellett figyelni, hogy ne kerüljenek a kerék elé. Kora este értünk Szarvasházára, ahol a közeli sípályáknak köszönhetően több hotelt is találtunk. Itt éjszakáztunk, 2000 Ft-ért, egy belsőleg teljesen felújított és színvonalas szállóban.

Arra még futotta erőnkből, hogy este elmenjünk a Vereckei-hágóra. Az odavezető út rendkívül rossz minőségű, néha hasznosabbnak tűnt a kanyarokat a domboldalon keresztül levágni. Amennyire sokat vártunk a helytől, és amennyire ismert a magyar történelemből a Vereckei-hágó, annyira nem találtunk itt semmit. Néhány elhagyott turistaház és emlékműmaradvány maradt az utókorra az út mellett. Ha egy földúton kb. 1 km-t továbbmegyünk az erdőben, akkor megtaláljuk a vereckei emlékműtorzót, amelynek befejezésére az ukrán hatóságok nem adták meg az engedélyt.

A hely szellemétől kissé elfogultan és csalódottan indultunk vissza a szálláshelyre, amelyet később csak fokozott, hogy Alsóverecke faluban hangos "magyarok_!" kiáltás szállt utánunk . Közben besötétedett, és a sötétség a falvakban több figyelmet igényelt, mert egyáltalán nincs közvilágítás, és a falu népe az utcán él esténként.

Másnap Ökörmező felé indultunk tovább, az út a Kárpátok gerincével párhuzamosan vezetett. Közben felmentünk a Volóci hágóra (1014m) is. Fenyvesekkel, erdőkkel tarkított vidéken motorozhatunk erre, az út a völgyben mindig valamilyen folyó mellett visz. A vidék falvaiban sok eredeti zsindelytetős ház maradt meg.

Ökörmezőn tankolás után balra fordultunk Alsószinevér felé, hogy megnézzük a nemzeti parkot. A természeti szépségek miatt 1989-ben létesített parkba gyönyörű út vezet a Talabor patak mellett. Az utolsó kilométereken az út rossz minőségű, de megérte ide eljönni. Az ismertségnek köszönhetően sok a turista is. A nemzeti park nevezetessége a Szinevéri tó, amelynek keletkezési körülményei a Gyilkos tóéval azonosak, 1000 méteren fekszik és tényleg gyönyörű. Külön belépővel egészen a tópartig motoroztunk fel. Ezután hatalmas saslik ebéd következett. A park bejáratához közel megtalálhatók az Árpád-vonal egykori erődítményei is, teljesen ép állapotban. Ezeket a szovjet csapatok előretörései ellen építették a második vh. végén, de nem vették hasznukat. A vonal bunkerei Kárpátalja több helyén is fellelhetők (Rahó, Kőrösmező, Vízköz) külön tábla hívja fel rá a figyelmet.

Eredeti tervünk szerint Alsókalocsa után a T0728-as úton Királymezőre mentünk volna, de már a faluban bizonytalan véleményeket hallottunk az út járhatóságáról. Az utat rendes aszfaltozott útként jelöli a térkép mintegy 20 km megtétele állt előttünk. Tervünk hallatán igencsak csóválták fejüket a helybéliek: "motorral, azzal még lehet" - mondták, de nem tűntek túl meggyőzőnek. Nekivágtunk. Az út jó minőségű murvaúttal indult, aztán a falu végén földúttá vált, és 5 km után végképp járhatatlan lett. A nehéz erdőművelő gépek miatt a nyom kimélyült, továbbmenni a sár és az időhiány miatt nem mertünk, visszafordultunk. Talán egyszer majd átjutunk.

A helyi felvásárló-helyen áfonyát vettünk, aztán délnek fordultunk. Itt is meglepetés várt, ugyanis a Talabor folyó Alsókalocsa és Kövesliget között néhány évvel ezelőtt több helyen elmosta az utat, a helyreállítási munkák lassan haladtak, ezért évekkel az árvíz után is le volt zárva. Azért nekivágtunk, nem akartunk óriási kerülővel a Tisza völgyébe menni. Igazunk volt, bár sok helyen csak motorral megkerülhető szakaszon jutottunk előre. A kerülő keresztülhúzta terveinket, ezért a Tisza alsó folyásánál kerestünk szállást a túlnyomórészt magyar anyanyelvűek lakta Visken.

A településen fejlett faluturizmus működik, Ötvös Ida vezetésével. Őt kerestük, és itt is maradtunk éjszakára. A híres helyi paszulylevest és szilvalekvárt mi is megkóstoltuk. Másnap a hatalmas szalonnás rántotta után a Tarac völgyében indultunk felfelé, hogy Királymező eredeti fazsindelyes házait megnézzük. A környéken sok német ajkú lakos élt, ezt mutatja Németmokra település neve is, valamit faluban található "Ischl" presszó. Az utat itt is elmosta a folyó, amely nagyon rossz minőségű volt, de a környezet szépsége kárpótolt ezért. Innen másfelé nem lévén út, délnek fordultunk, a Tisza völgyének.

Gyertyánligeten keresztül igen kanyargós erdei úton szép Rahó városába jutottunk, ahol a Fehér és a Fekete Tisza összefolyása található. Innen frissen felújított, jó minőségű út vezet Tiszabogdányba és a Hoverla (Hóvár) alá. Mi Kőrösmező felé mentünk, a Tisza folyásával szemben. A völgy sokszor elkeskenyedik, kiszélesül, ahogy magasabbra jutunk, nagyon szép vidék. A szorosan a folyó mellett vezető utat sokszor csak ideiglenesen javítják meg, a tiszai árvizek minden évben elbontják.

Kőrösmező kalandozásunk utolsó célja volt, a környezet szépsége, a Fekete Tisza forrása, a magyar kisebbség és az itt magasodó Pietrosz és Hoverla miatt. Déli végén szép fatemplom emelkedik. Még elmentünk a közeli Tatár hágóra, (921 m) amely nevét onnan kapta, hogy a tatárok ezen a hágón törtek be rendszeresen Magyarország területére. Különösebb emlékeket itt nem találtunk, kis pihenő és fagylaltozás után indultunk vissza Viskre. Elgondolkodtató volt az egykori határhoz közel egy útátjáróban megtalált vasúti-sínfelirat: "Diósgyőr, 1893". Ennyi maradt...

Kissé lehangoltan indultunk visszafelé. Rahótól délre található Európa földrajzi középpontja, ahol két emlékmű is található, egyiket az Osztrák-Magyar-monarchia mérnökei mérték ki, a másikat ettől 20 méterre a Szovjetunió állíttatta. A két emlékmű között stílusban és méretben jelentős különbség van, a turisták általában az új emlékműnél álltak. Mi persze (nemcsak ezért) a régi mellett döntöttünk, amelyen ott áll a felirat: "Gradum Meridionalium et Paralellorum forum Europeum - MDCCCLXXXVII"

Egy gyors saslik-ebéd után Aknaszlatina érintésével visszamentünk Viskre. Itt van Európa legnagyobb föld alatti sótartaléka. Este még elmotoroztunk a hegyek alatt fekvő Sajánba, és megkóstoltuk a híres források vizét.

Másnap reggeli után hazaindultunk. A huszti várat csak távolról néztük meg, a fák eléggé benőtték már. Bevásárlás és tankolás után Tiszaújlaknál léptük át a határt. A kilométeres autósort végigelőztük, és szemtelenül beálltunk az ellenőrző ablakhoz. Az ukrán határőrnek két kérdése volt: merre voltunk, és hány köbcentisek a motorok. 5 perc alatt átjutottunk.

Összefoglalva: a határátlépés miatti kellemetlenségek kivételével jó emlékű utat tehettünk meg. Nyugodtan javasoljuk ezt a vidéket motoros bejárásra, mert a táj ismeretlen, szép és vad, az utak többségében jól járhatók, az emberek nyíltak és egyszerűek. Igazi veszélyt a motorosokra az jelenti, hogy rengeteg kóbor kutya él az utcákon, amelyek a motornak is nekiugranak.
Sok magyar emberrel találkoztunk, jó volt magyarul beszélgetni a helybeliekkel. Az árak a magyar színvonalhoz képes alacsonyak, de azért érdemes utána számolni. Élelmiszert minden településen, még hétvégén is lehet vásárolni, szállást a hegyekben sok helyen találunk, egészen színvonalasakat is, 1000-4000 Ft/fő árért, de szálláshelyből jobb előre felkészülni.

Utunk során felhasznált könyv és térképek:

Motoroznál Kárpátalján?

  • 280
    Igen, nagyon izgat a dolog:
  • 60
    Nem, nincs enduróm:
Könyv: Sós Judit, Farkas Zoltán: Kárpátalja útikönyv, 2004. ISBN 963 216 708 2
Térkép: Kárpátalja, 1:250.000, DIMAP Bt., 2003;
Máramarosi havasok, 1:50.000, ISM
Internet: www.karpatinfo.org.ua; www.karpatalja.lap.hu

Az útikönyvben és térképen feltüntetett telefonszámok időközben változtak.