Csak láncainkat feszíthettük

2008.08.05. 01:20
Egyetlen hasonló korú motort láttam önerőből menni a Dolomitokban, csak egy trágyapumpát, azaz Honda CX500-ast. És azt is olasz rendszámmal, egy személlyel, kis táskával. Életünk első, két országon átívelő motoros túrája volt ez, magam vónék negyvenegy, a feleségem harmincöt huszonöt, a Kawasaki Z750 harminckét éves. Óriási baromság volt vajon, vagy színes, szélesvásznú szuperszagos ultraélmény? Is-is.

Tudják, az autós újságíró az élet császára. Ha nyaralni indul külföldre, felhívja az importőrt, és kér valami célnak megfelelő autót. Vagy ha van A-s jogsija, akár motort is. Nem a sajátja kopik, meg kényelmesebb is az újabb, nagyobb, többrekeszes verda, az olajcsere költségét sem ő állja, és ha ellopják, az ő gépe otthon pihen a biztos garázsban. Ha van egyáltalán olyan, hogy ő gépe. Na látják, éppen a fentiek miatt mentünk a Dolomitokba a saját veterán Kawasakinkkal. Antipuhányságból, antilejmolásból. Még GPS-t is vettünk e célból, holott olyat tényleg szinte füttyentésre ad bármelyik forgalmazó. De nem. Utálom a kivételezést.

Cortina d'Ampezzóban már két órája özönvízszerűen szakadt az eső és egyáltalán nem akart véget érni. Ebből addigra közel másfelet a környékbeli falvakban átmotoroztunk, és ott, hirtelen, kicsit butaságnak éreztem ezt az egész kawás ötletet. Lógott a lánc, rég meg kellett volna feszíteni, de nem hoztam 27-es kulcsot, amivel a hátsó tengelyt meg tudtam volna lazítani. Álltunk egy útszéli fészer túlnyúló teteje alatt, roggyant esőruhában, szemben egy hangulatos szálloda éttermében épp felszolgálták az ebédet a BMW X5-össel imént begördült német családnak. Látszott, hogy jó meleg lehet odabent, bár az anyuka idegesen rázogatta a poncsószerűséget, amit épp lekanyarított a válláról. A londíner nem a kellő pontossággal tartotta a nyilván kicsit alulméretezett esernyőt. És amikor a frau kilépett az autóból, rákerülhetett néhány csepp a zavaró tényezőből.

Mi meg álltunk kint, néztük a gallyakat sodró, megvadult folyót, ami alig két órája még tükörsima aszfaltként feketéllett. Nehéz volt felidézni, hogy akkor, itt még autók jártak. De nem bámulhattunk tovább, várt az arabbai szállás, oda még legalább egy-másfél órányi motorozás volt hátra. Villáskulcsot kellett szereznünk, ha beledöglünk is. Ha nem állítom be a láncot, mire odaérünk elszakad.

Az egész motorozós ötlet onnan jött, hogy évek óta először végre kettesben szerettünk volna maradni a feleségemmel, elutazni valahová külföldre, érdekes helyre. Eredetileg Skóciát terveztünk, fapaddal, bérautóval, viszkivel. De nem sikerült időben döntenünk, elúszott az olcsó fapados jegy, a gyerekeket sem tudtuk eladni. Végül egy szűk hetet tudtunk csak megszervezni, amikor a két nagyszülőcsapat váltóban elvállalta a mini ördögöket.

Addigra túl voltunk a szokásos, évenkénti, weissenkircheni motoros túránkon , ami fergetegesre sikerült. Folytatni akartuk a dolgot. Ausztriába nem akartunk menni, mert ott hideg van a hegyekben, és egy ország nem kaland. Svájc messze lett volna – mert igazából csak nettó öt napra hasznos időnk lett, és úgy számoltam, hogy ha megfeszítjük magunkat, naponta akkor is legfeljebb 500 kilométert bírunk a zajos, szélcibálta Kawasakin. Ám Olaszország, Toszkána… Az már nyaralás lenne a javából.

De az optimistán mért 2000 kilométeres becsléssel nem jutottunk volna el Toszkánába. Vagy csak éppen. Ezért lett helyette Garda-tó, ha pedig már Garda-tó, akkor a Dolomitokon át (ami az Alpok alsó nyúlványa), mesés tájakon, akár a nagyok. A Kawasakit tavasszal alaposan felkészítette a szerelőm, új kuplunglamellákat, kuplungrugókat, olajat kapott, fék, futómű átnézve, gumik egyévesek, az első lánckerék pedig két foggal nagyobb lett. Ennek egy Kawa Z750 Twin oldalon olvastam utána: az én motoromnak gyárilag nagyon rövid az áttételezése, a kinti profik a Yamaha SR500-as lánckerekét teszik előre, úgy pont jó. Megkapta, így most 110-115 helyett végre 120-125 az utazója, ha nincs szembeszél, talán kicsit több is.

Felszereltem a GPS-t, dugig tömtük az oldaltáskákat (szerszámok, notebook is jött), esőruhákat, kisfénygépet a tanktáskába, a végén a Kati még egy kis hátizsákot is magára aggatott. Szóltam, hogy abból baj lesz, de kötötte az ebet a karóhoz. Ezer kilométer után már sziszegett. Soha ne induljanak hátizsákkal hosszú túrára.

Eleget motorozok, annyit tudtam: ha az ember főútvonalakon megy – és a táblák mindig azokra visznek – állandóan teherautókkal, vad, avagy éppen bámész autósokkal, lakóautó-konvojokkal párbajozik. Kimerítő, ráadásul oda a szórakozás. Találtam egy csodás oldalt a neten, www.alpineroads.com címen. Két angol az összes alpesi hágót bejárta az elmúlt évtizedekben, ráadásul többször is. Jegyzeteltek, hol, mekkora a forgalom, milyenek a kanyarok, mennyire jó az út, hogy fogadják a motorosokat, milyen a látvány. És nem útvonalakat ajánlanak, mint a legtöbb ilyen oldal (nekünk az nem lett volna jó, hiszen nem helyben túrázgatni, hanem élvezetesen átutazni akartunk), hanem a hágókat osztályozzák, melyik, mennyire klassz.

Aztán a motoros magának megtervezhet mindent. Szállások, fotóhelyek, szervizek is vannak az oldalon, annyi ott a tudás, hogy bele lehet fulladni. Én kiírtam a nekem tetsző hágókat kis cetlikre, ezek alapján terveztünk esténként a Becker navival.

Az első nap nem volt túl érdekes, a navi elvitt az M1-esen Wiener Neustadt előttig, ott leterelt dél felé, talált valami viszonylag friss autópályát. Irány dél-délnyugat. Merem javasolni, kanyargós, hegyek között vivő pálya ez, egyáltalán nem unalmas. A vége felé tele van csodásan hosszú, hűvös és visszhangos alagutakkal. A forgalom pedig kedd délután minimális rajta. Százhetven kilométerenként megálltunk, a Kawa tizenkét literes tankja olyankor kezd vészjóslóan apadni.

Lötty a motornak, lötty belénk, tornázás – egy harminckét éves motorral ennyi időnként már muszáj is pihenni, különben szétmegy az ember mindene. A Kawa blokkja kiegyensúlyozótengelyes, ezért ahhoz képest, hogy 750-es, és két, bazi nagy dugattyú fel-le ugrál a motorjában, egészen simán jár. Kétszáz kilométeren így érzi az ember. Négyszázon még elviselhető. Ötszáz után viszont már nem érzi az ember a kezét. Száz kilométerenként újabb dimenzió következik, mind érdekes, mind fárasztóbb az előzőnél.

Valahol Lienz előtt, 617 kilométer után, egy útszéli fogadóban szálltunk meg este nyolc körül. A hely hatvan euró volt kettőnknek reggelivel. Semmi extra, a szoba oké, a kaja közepes, a Kawa meg szegény kint aludt. Addigra túl voltunk egy pánikszerű beöltözésen, mert valahol, már kis utakon elkapott az eső. Mire felvettük a gúnyát az erdő szélén, már nagyjából el is állt, mi meg jó nedvesek voltunk a vízzáró rétegen belül. Lol.

Errefelé a falvaknak már abszolút hegyi jellege van, a kisvárosok olyan ékszerszerűek, hogy az öreg, fekete Kawával úgy éreztük magunkat, mint akik a Mad Maxre érkeztek statisztálni, holott aznap az Érzékek birodalmát forgatják. A levegő zsíros, tehenek kérődznek a fűben – a színtiszta gemütlich osztrák idill.

Másnap szikrázó napsütésben hagytuk el a szállást, és hamarosan teli tüdővel szívhattam a harapnivaló reggeli ájert, mert elrepült a plexim csavarja. Amikor az Imetben új plekót vettem, csodálkoztak is, hogy öt év alatt még nem tekeredett ki, de mivel ennek a sisaknak típushibája a kitekeredős csavar, ezért összeszerelésnél bekenték szilikonzsírral. Halkan megjegyeztem, hogy ami jó volt öt évig, pár hónapig talán megint jó lesz, meg hogy a zsír miatt a menet is kenést kap, és úgy esetleg könnyebben kicsavarodik, de erősködtek. Én meg nem szeretek a profikkal vitázni. Aztán mégis igazam lett.

Lienz kellemes, nyüzsgő alpesi városka, két darab motoros bolttal. A másodikban sem volt olyan csavar, naná, ezért vettem egy új sisakot, mert szörnyű egy sokezer kilométeres túrának már az elején Duct Tape-pel leragasztott biliben fulladozni minden megállásnál. E malőr után már viszonylag jó ütemben értük el az olasz határt Silliannál. Ahol beborult.

Addigra már nagyon zavart a rángatózás, de még nem tudtam, mitől van. Emelkedőn volt főleg durva, mintha fogak hiányoznának a váltóból, vagy mittomén. Harminckét éves a motor, bármi lehet. Aztán gyanút fogtam: jócskán kibillentettem jobbra a gépet, lenéztem egy szörnyű rángatózássorozat közben és megláttam a bajt. A lánc kábé nyolc centit fel-le ugrált, állóhullámok alakultak ki rajta, amik aztán hirtelen visszacsaptak – ilyenkor éreztem a borzalmas ütéseket a kormányon. Ennek utána kell állítani, mert eltöri a kihajtótengely csapágyát, vagy eltépi a láncot. Egyikre sem vágytam.

Kicsivel dél után, tíz kilométerrel Cortina előtt elkapott az eső. Már megint vizesen öltöztünk be, nem dőltünk be az első cseppeknek. Még az ezrediknek sem. Aztán esett négy órán át, volt jégeső is, abban is meneteltünk tovább, kicsit úgy éreztük magunkat mint valami expedíció a Delta beköszöntőjében. A sisakba a szellőzőn át bevert a víz, átfolyt a kopasz fejemen, és a nyakamnál, hátul lezúdult, a Kati teljesen mögém bújt, ezért ő kevésbé behatárolható okok miatt lett vizes. Araszoltunk a csúszós úton, és 27-es csillagvillást kerestünk azokon az utakon, ahol már több James Bond-filmet forgattak, és Monica Vittitől Ornella Mutin keresztül Alain Delonig minden sztár megfordult.

Végül egy Lamborghini-traktor szervizben lett kulcs. A srác kijött, mondta, hogy ott az egész szerszámosláda, teli Facommal, válogassak. Majd visszament a műhely távoli sarkába, és eltűnt az aknában. Végre beállítottam a láncot, de már csók volt a halottnak, mert kiderült, hogy néhány görgő eltört benne, ezért itt laza, ott feszes. Telibefújtam láncsprével, hátha segít (egyébként igen), aztán sokáig törölgettem a szerviz előtti aszfaltot, mert minden ragadt.

Még egy órát vártunk itt, lankadt az eső, bementünk Cortinába, hogy délután négy körül ebédeljünk is végre valamit. Minden étterem zárva volt. A szállodáké is. Július eleje, meg a szieszta órái, hogy mire számítottunk, nem is tudom. Végül egy panzió profin berendezett társalgónak kinéző éttermében elfogyasztottuk életünk legkisebb, legdrágább és legfinomabb lasagne-ját. Más nem volt. Viszont külön szobába vezettek, ott tehettük le száradni a vizes esőruhánkat, látszott, hogy itt számítanak beeső motorosokra. Mire kimentünk, sütött a nap.

Másztunk vissza a Kawára, jött két öreg, egyébként hollandok, valami nyolcvanas évek eleji BMW-ken. Húsz éve visszajárnak ide, mindig két hétre, az összes hágót fejből ismerik. Persze ezen a két BMW-n nyomják ősidők óta. Amikor elkezdték, annyi idősek lehettek, mint én. Nagyon szeretem a Kawát, de remélem, húsz év múlva én már más motoron járok majd erre. A Kawa meg otthon túrázik majd jókat a Balaton-felvidéken.