Csak láncainkat feszíthettük

2008.08.05. 01:20

Át a Passo Falzaregón (2117 m), azaz a Falcarégó-hágón (talán így?), régi Czetkák függenek az ereszen, fasza pólókat kapni (rögtön vettünk kettőt), a kapucsínó finom, milyen is lenne. Lefelé az első komoly alpesi kanyarok, a jobb kezem fáj, ahogy szorítja a halott, régi tárcsaféket, a szemeim guvadnak az ezer hajtűkanyartól, egyensúlyozok a virsligumikon, én vagyok Wayne Rainey. Ekkora játszóteret az életben nem láttam.

Ordítok a sisakban, mindenütt motorosok, nagyon kevés az autós, azok is hússzal bóklásznak, bámulják a látványt, megelőzni őket nagyjából tízfokos csavarintás a gázon. Szívbemarkoló a dolog, ennél ideálisabb, döbbenetesebb motoros mennyországot ki sem lehetne találni. Nem vagyok vallásos, de itt megingok – ez itt valami felsőbb erő műve lehet. Így hatni a zsigerekre – szinte fáj a kéj.

Továbbhajtunk, van még három és fél napunk, jó lenne egy meleg vacsora, szállás, megnézni, milyen ruha maradt szárazon az oldaltáskákban. Lelki szemeim előtt közben egyfolytában egy kép lebeg: a notebook vincseszterében minden bukkanó után fodrozódik a víztükör, bithalak ugrálnak ki a felszín fölé, elsüllyedt FAT-ladikok gerendái alól DVD- és AVI-törmelékek bugyognak a felszínre.

Este hét, mire Arabbába érünk, addigra újból elázunk, megint esőruha rajtunk, de szinte már otthonos. Otthon kicsomagolunk, csak az egyik oldalon lett vizes néhány ruha, azok is csak azért, mert korábban elszakítottam a vízhatlanító bélésnek betett szemeteszsákot. Hiába, a gondoskodó előrelátás.

Arabba. Képzeljenek el egy csomó iszonyatos hegyet, ahogy körbezárnak egy kis mélyedést. Abban van a városka. Több motoros fogadót is találni itt, mi az egyik legismertebben, a Genzianában szálltunk meg. Van minden, garázs, szerelőműhely, meleg szoba, barátkozás, sör, motorosok, még több sör.

Félórás városnézés után felmértnek nyilvánítjuk a terepet – július legeleje lévén az éttermek még zárva vannak, az egyetlen nyitva tartó pizzeriában kajálunk. Hiába volt ez még az osztrákoké nem egészen száz éve, a pizza, a kávé fergeteges, igazi olasz.

És a Kati elveszti a hitelkártyánkat. Esőben ázva, órákon át keressük a sötétben, aztán feladjuk, letiltatjuk. Ilyen is van, talán kell is, enélkül nem lenne íze az útnak, olyan lenne mint a rosszul megfőtt patiszon. Éjjel megtervezzük túránk egyik legizgalmasabb etapját, egészen a Garda-tóig, aztán elájultunk. Az eső, a Kawa, a látvány, a kétszáz hajtűkanyar úgy törte porrá testünket és lelkünket, mint a diót a nagymamám rézmozsara gyerekkoromban.

Csütörtök ismét szikrázó napsütéssel kelt fel, ez lett az egyik legjobb napunk. Hadd ne részletezzem, volt benne vagy három darab kétezer méter körüli hágó, átmentünk Canazein, a Passo Sellán, a Passo Gardenán, átrágtuk magunkat néhány eiskaffee-n (mert errefelé azért még a német dívik). Egyébként leírhatatlan volt, ilyenről álmodni sem lehet, az álom nem ennyire színes. És közben egyre jobban megízleltem a kanyarokat. Két kipufogónk robaja visszhangzott a köveken, a hajtűkben laposra döntöttem, rövid féktávokat vettem, húzattam, adrenalint termeltem. Jaj de finom az endorfinom, morfondíroztam.

Néha már azt hittem, hogy Valentino Rossi és Talma hozzám képest hernyóhere-váladék, ilyenkor mindig jött egy csehszlovák supermotós titán, és villámgyorsan körbemotorozott a legdurvább fordulókban. Fel se fogtam milyen gépen. Na ja, veszíteni tudni kell – de az én motorom akkor is öregebb, kicccsiii.

Az Alpok után már a tipikus, észak-olaszországi tájak következtek a Garda-tóig, látványban mondjuk Ózd és Pitesti kombinációja. Próbáltunk gyorsan átveretni rajta, de a lánc megint szörnyű dolgokat művelt. Végül ráálltam a százötös tempóra, ott olyan volt, mint a Thyssen-mozgójárda. Tankoláskor érdekes motorok zárkóztak fel mellénk – két retro Triumph, azokhoz képest az én Kawám szörnyű modernnek, ugyanakkor eszeveszett réginek látszott. Legalább hitelességben mi álltunk nyerőre. Egészen amíg le nem vették a sisakjukat a pilóták. Két szálegyenes aggastyán bújt elő a délceg motoros vértből, olyan hatvanöt-hetven évesek lehettek. És Svédországból jöttek, két nap alatt. Égtem, mint a Reichstag. Mire verem én itt magamat?

A Garda-tónál végül egy 52 eurós szálláson laktunk. Az épületet valamikor a múlt század elején építhették, igazi, Monarchia-beli fürdőhely hangulata volt. A szobánkban alig fért el a dupla ágy, mosdó a falon, fertőtlenítő szag, közös fürdőszoba kint a folyosón. De a hotel-kemping komplexumnak saját partszakasza volt, csak le kellett menni, lehetett azonnal fürdeni.

Intő jel lehetett volna, hogy a harmincfokos forróságban, a parton százával heverő napozók ellenére kevesen vannak a vízben, és azok mind németül beszélnek. De nem azért rezeg le délre az ember 1000 kilométert egy ősrégi motorral, hogy ne fürödjön a Gardában. Belementem. Azaz csak akartam, mert az akklimatizáció fájdalmasnak bizonyult. A kavicságyon halkan nyüszítve kúsztam befelé, a zacsiemelgetős mélységnél már a pokolba kívántam az összes rohadt, hóból kiolvadt vizet. De a feleségem kintről csodált a parton, évek óta először értem el nála ezt, folytatnom kellett ezt az új, kemény vonalat.

Végül elmerültem. Két szívinfarktussal később felbukkantam, és már egészen meggyőzően kiabáltam – "gyere be, csak megszokni rossz, utána finom!" Ne csak én szívjak, ha már… Rövidesen ketten voltunk a Garda-tóban magyarok, a Kati, meg én. Fáztunk, a libabőreink kiszúrták a fürdőruhát, de élveztük. Elértük a célt, kicsit büszkék is voltunk, és végül nem állt meg egyikünknek sem a szíve. Aztán megettük a világ legjobb tengeri kajáit, letoltuk háziborral, béleltük az egészet a világ legnagyobb fagyijával, majd halálközeli álomba merültünk.

Másnap gyanús pára, reggeli útvonal-programozás, a tervben újabb ezer kanyar a Dolomitokban, valamint egy menet valamelyik funivián, azaz fülkés hegyi felvonón. Töltöttem olajat a Kawába, aztán kitoltam a strandra, lefotózni. Ki akarták rám hívni a yardot, akárhogy makogtam, hogy "trentadue anni moto d'epoca, io sono ungherese", vagy mit is, kis híján fizettem. És a Kawa kétszáz kilóját elég nehéz hirtelen kirántani a kavicságyból, amibe belesüllyedt. Mindegy, a kép elkészült.

Egyébként meg: bár minden napom lenne ilyen az életben. A navi csodásan tette dolgát, pár órával később fenn voltunk a hegyekben, kajáltunk, döntöttünk, robajlottunk, ájuldoztunk. Aki ült már motoron, van motorja, egyszer ide el kell jönnie. Ha meleged van – felmész egy hágóra, ott hideg van. Ha kibámészkodtad magadat, megittad a kapucsínódat, legurulsz valamelyik völgybe melegedni. Aztán megint felmész. Aztán megint lejössz. Közben négyszer meghalsz a gyönyörűségtől, csak azt nem tudod, konkrétan mi a halál oka: a látvány, a kanyarok, a társaság, az illatok, a motorod kiteljesedése, a terepasztal-fíling. Valószínűleg mind, egyszerre.

Egyébként a motor: a mi öreg 750-esünk nagyjából azt tudja, mint egy pár éves 400-as, tehát ilyen géppel nyugodtan neki lehet indulni egy efféle túrának. Ami bírja a 125-130-as utazót két fővel, elég nagy az ülése, simán alkalmas egy Dolomitok-menetre. Szólóban, meg nagyobb motorral persze nyilván jobb, a legtöbben így túráznak arrafelé.

Choppert, cruisert, mindenféle egyéb exhibi-motort persze alig látni, olyan öt százalék alatt van az arányuk. A többség nagy, bokszer BMW-kkel, Varaderókkal, TDM-ekkel, Yamaha FJ-kkel, túra-Hondákkal érkezik, valószínűleg igazuk is van. Én mindenesetre éppen elégnek érezem a 750-es Kawát ahhoz, hogy élvezzem az utat. Viszont a fék megölt – ide csak jó fékes motorral érdemes jönni.

Aztán funiviáztunk is háromezer méterre fel. Az utolsó kocsit kaptuk el, nyolc perc múlva indult vissza, de életre szóló élmény volt, bár a drágasága miatt kicsit húsba vágott a jegy. Így utólag: a dupláját is megérte volna.

Még nagyjából egy napunk volt, végigmotoroztuk. Igen, a lánc rángatott, fújkáltam, mint barom, kicsit jobb lett. És sajgott a kezem, meg az ülepem. A Kati már nem bírta szorítani az ülést a combjával, annyit lassítottunk. A vibráció miatt pedig már mindenünk zsibbadt, kiégtek a műszerizzók, elszakadt a sebmérőspirál, az utolsó hágón lefelé pedig vasig koptattuk a hátsó féket – még jó, hogy az első kitartott. Soha nem laktunk 60 euró felett, a motor hat liter körül kajált, megevett nyolc deci olajat, és kizabáltuk Észak-Olaszországot az ételtartalékaiból.

A hazafelé út volt a legnyűgösebb. Dobbiacóban (Toblach) megaludtunk még egyet, itt már osztrák kaját ettünk, de akadt azért jóféle grappa is. Aztán egy bő ötszázast lenyomtunk Balatonig, ahol a gyerekek vártak. Az a magyar szakasz ölte a sejteket, pláne a határ után, amikor az út pocsék lett, az autósok pedig tetűlassúakká, illetve gyilkosan agresszívekké váltak.

Mivel és hol túrázna?

Nevezzenek hazaárulónak, amikor azt mondom: túrázni lehetőleg csak külföldre érdemes menni. Soroljam? Magas hegyek, megértő autósok, kanyarok, tisztaság, a motorosok elfogadása, nulla agresszió… Jövőre megyek vissza, ha beledöglök, akkor is. Csak ez a rohadt zsibbadás menne ki a kezemből. Veszek is mindjárt egy négyhengeres, idomos, dupla tárcsás modern hulladékot. Romantika helyett jöjjön egyszer a kényelem.