Ahol a Duna összeszűkül

2005.06.10. 09:40
Ha mostanában valaki végigmegy Románián, feltűnően sok útépítő munkást lát. Jellemző a látványos munkára, hogy erdélyi kirándulásaink során a menetidők hónapról hónapra rövidültek. Ahol viszont még nem dolgoztak, ott jobb óvatosan közlekedni. Régi építésű úton akkor sem szabad sietni, ha látszatra jó az aszfalt. Bármelyik kanyarban jöhet egy váratlan kátyú, vagy alattomos hosszanti barázda.

Szerencsére most erre nem kell figyelni. Arad előtt tíz kilométerrel vadonatúj flaszteron döngetünk. Olyan széles, hogy ha felfestenék a sávokat, kettő-kettő elférne belőlük. De egyelőre megelégedtek azzal, hogy amint leterítették az aszfaltot, továbbálltak az építők, így útburkolati jelek hiányában mindenki úgy osztja be magának a négy sávot, ahogy akarja.

Arad határánál satuzni kell, a tábla után Románia egyik legelhanyagoltabb városa következik. Poros üzemépületek és fáradt arcú emberek között araszolunk, míg egy rozsdás sorompó el nem zárja az utat. A vonatra váró járókelők körbeveszik a gépet, de a mocskos mozdonyról és a több évtizedes vagonokból is ámuló fejek bukkannak ki, míg a vonat lassan elhalad előttünk. A sorompó felnyílik és a Daciák serege elhúz mellettünk, a román sofőrök nem sajnálják a futóművet.

A belvárosban még óvatosabbra kell venni a tempót, most már olyan lassan araszolunk, hogy akadályozzuk az autósokat. Szerencsére a legtöbb vezető tudja az óvatos haladásunk okát, és türelmesek. A keskeny nyomközű villamos sínszálai között járdaszigetnyi a szintkülönbség, a teleszkópok csattogva tiltakoznak. A belvárost átszelve csodás látvány vár minket. A hosszú, négysávos Maros-hídról rálátni az aradi vár sáncaira. Ódon várfalak, árkok, kazamaták rengetege, a vár közepéből romos templom magasodik, de nem állunk meg fényképezni, mivel a vár még most is katonai terület, és nem kéne próbára tenni a román hatóságok tűrőképességét. Pedig az elénk táruló kép valóban festői. Ezen falak valamelyikénél végezték ki az aradi vértanúkat, akiknek piramis alakú emlékműve a vár közelében egy sportpálya mellett van eldugva.

Arad után Temesvár kellemes kinézettel fogad. A város sokkal tisztább és ápoltabb, az utca népe is kedvezőbb benyomást kelt, a nők egészen csinosak. Csak az a zavaró, hogy egy-egy lámpánál megállva koldusgyerekek veszik körül a járműveket. Minket már messziről kiszúrnak, számukra mi most megcsapolható gazdag külföldiek vagyunk. Egy gyerek mocskos vödröt lóbál, a sisakplexit akarja lemosni, mások szutykos kezüket dugják az orrunk alá, hogy rakjunk bele pár lejt. Elhajtani őket lehetetlen, szerencsére gyorsan vált a lámpa, elhúzunk. A következő lámpánál az egész megismétlődik. Bármennyire sajnáljuk a nyomorban élő négy-, tízéves gyerekeket, segíteni lehetetlenség. Ha valamit adnánk, a többi gyerek követelőző rohamával már nem bírnánk.

A hiányos tömegközlekedést a városok között saját erőből oldják meg országszerte. Kora reggel vagy délután csoportosan, más napszakokban elszórtan a települések kivezető útjain integető emberek állnak, és valamilyen járművet próbálnak megállítani. Van köztük öltönyös fiatal, gyári munkás (olajos munkaruhában), rőzsehordó cigányasszony (szakajtónyi fával), hajléktalan csavargó. Egyik sem válogatós, ugyanúgy integettek nekünk is, mint az előttünk haladó traktornak. Néhány évvel ezelőtt kocsival jártam egy alkalommal Erdélyben, és megálltam két stopos nőnek. Mikor néhány kilométerrel arrébb kiszálltak, a kezembe nyomtak két zöldpaprikát. Látták a meglepődött képemet, ezért elmagyarázták, hogy Romániában ilyenkor illik valamivel meghálálni a fuvart.

Temesvár után olyan érzésünk van, mintha eddig tartott volna az útépítők türelme. Csodaszép a táj, magas hegyoldalak, vasúti viaduktok között, de katasztrofális úton kanyargunk. Alattomos buborékok nyomják fel az aszfaltot, az ilyet csak akkor lehet észrevenni, ha már arrébb dobta a motor elejét. Kanyar után lejtőben az ilyesmi nagy öröm!

Fáradtan érkezünk Herkulesfürdőbe (Baile Herculane). Hangulatos szecessziós vasútállomás mellett kanyarodunk le a főútról. Néhány kanyar után lélegzetelállító völgybe motorozunk be. A kopár sziklacsúcsok alatt eltörpülnek az egyébként toronymagas szállodák, mellettük a mélyben a Cserna patak fut, a monarchiát idéző házak szinte a patakra épültek. Mint egy időutazás. Először a legfiatalabb városrészen vágunk át, ahogy beljebb hatolunk a völgybe, egyre öregebb házak között vezet az út, áthajtunk egy hídon, ami mellett szecessziós stílusú, üvegezett folyosón mehetnek át a gyalogosok, hogy ne ázzanak meg a szálloda és a fürdőhely között. A híd után Herkulesfürdő régi főterén találjuk magunkat. A százéves paloták szépek, de kihaltak. Tizenöt éve már, hogy az utolsó vendég is elhagyta a szállodákat, azóta Herkulesfürdő olyan, mint egy szellemváros. A tönkrement idegenforgalom felélesztésére tett kísérletek csak néhány félbehagyott felújítási munka nyomain látszik.

Még tovább megyünk, mert mi a Hotel Romanba tartunk. Az út egysávossá válik, szinte a patak felett megyünk már, mikor megpillantjuk a völgyet teljesen lezáró magas, modern szállodát, aminek földszintjét a sziklákba vájva építették. A motorok a szálloda alatt, vaskos betonoszlopok tövében éjszakáznak. A szobánk a hatodik emeleten van, az erkélyre kilépve az erdő felett találjuk magunkat, a civilizációt teljesen eltakarják alattunk a fák. A Hotel Roman egyszerre vadregényes és modern. Ráadásul olcsó, egy kétágyas szoba hatezer forint körül van.

Hajnalban már búcsúzunk Herkulesfürdőtől. Szép lassan motorozunk el a békebeli házak között, majd a csodaszép vasútállomásnál rákanyarodunk az Orsova felé vezető útra. Párhuzamosan megyünk a vasúttal, jobbról a sínek, balról világosbarna sziklafalak, az út szélén meg a reggeli autóstopposok. Orsovánál kanyarodunk a Duna partjára. Hatalmas öböl partján motorozunk, az öböl helyén volt valamikor a régi Orsova. Mikor megépítették a Vaskapu vízierőművet, a várost számtalan kisebb-nagyobb környező településsel együtt felköltöztették a hegyoldalra. A Duna szintjét megemelték harminc méterrel, és a folyó elnyelte Orsovát pályaudvarával, templomaival, utcáival. Orsovából modern kikötőváros lett, és a hatalmas víz szélén állva sajnáljuk, hogy nincs időnk szétnézni.

Elérjük a Vaskapu-erőművet. Érdemes megállni az erőmű múzeumánál, mert bent nemcsak képeket látunk a régi Kazán-szorosról, hanem egy lifttel levisznek a turbinacsarnokba is.

Az erőmű mellett megtankolunk még egyszer az olcsó benzinből (százötven forintra jön ki literje, és a közhiedelemmel ellentétben nagyon jó minőségű), aztán lekanyarodunk az út alatt lévő határállomásra. A zsúfolt buszok között egészen a sorompóig gurulunk, és miközben a szokásos bámészkodók körénk gyűlnek, a kékruhás határőr kiskatona magyarul köszön ránk. Kolozsvári srác, itt tölti a katonaidejét, és nagyon örül a magyar szónak. Az orsovai határátkelő hagyományos vezénylési helye lehet az erdélyi megyéknek, mert akárhányszor jártam erre, ezen a poszton mindig magyar nemzetiségű katona állt.

Az útlevélvizsgálat meglepően rövid, a csomagokra rá sem néznek. Bár fényképezni szigorúan tilos, azért előkészítem a gépemet, mert arról mindenféleképp szeretnék felvételt, ahogy átmotorozunk a Duna duzzasztógátján. Az előttem haladó motort csípőből lefényképezem, lehetőleg félúton, amikor a legmesszebb vagyok a figyelő szemektől.

Jobbról a felduzzasztott Duna, szinte karnyújtásnyira tőlünk, balra harmincméteres mélység után folyik tovább. A távolban néhány sziget van, valahogy így nézhetett ki a duzzasztott rész is az erőmű megépülése előtt. Csövek, vezetékek, emelők és néhány őrbódé árnyékában motorozunk végig a hatalmas gáton, a látvány lenyűgöző. Félúton keresztben egy sárga csík és egy pirosan világító jelzőlámpa mutatja, hogy innentől már Jugoszláviában vagyunk. A lámpa előtt illedelmesen megállunk, de egy perc után megunjuk, és - lesz, ami lesz - továbbmegyünk. Közelítünk egy katonához, aki nem nagyon idegesíti magát velünk, szóval nagy baj nem lehet.

Folyással szemben megyünk a parton, nemsokára a túloldalon újra meglátjuk Orsovát, majd elmarad, és az út erősen emelkedni kezd. A Duna összeszűkül, szinte függőleges sziklafalak fogják közre. Kanyarról kanyarra egyre feljebb jutunk a falon, a folyó már harminc-negyven méterrel alattunk örvénylik. Tényleg örvénylik, hiszen a duzzasztás ellenére nagyon gyors a víz. Átmegyünk néhány rövid alagúton, ami nem nagy öröm. Nincsenek kivilágítva, és a napsütötte fehér sziklák után káprázik a szemem a sötétben. Szerencsére az alagutak egyenesek, így meg tudom célozni a végén a fényt. Felérünk az út legmagasabb pontjára, és megállunk az első adandó helyen. A Kazán-szoros legszűkebb részén vagyunk, a Duna itt mindössze százötven méter széles, és ugyanilyen mély! A folyó szűk kanyonba szorul, a fehér sziklák között sebesen rohan a víz.

Az út innen fokozatosan lejjebb ereszkedik, egészen a vízig, később újra fel, ahol egy újabb szűkületet nézhetünk meg felülről. A sziklák között egyre hosszabbak az alagutak, a naptól elvakított szemünk nem lát semmit, ezért csak lassan megyünk be mindegyikbe, és csak akkor gyorsítunk, ha már hozzászokott a szemünk a sötéthez. Ahogy megyünk egyre feljebb a folyó mentén, úgy csökken a duzzasztás mértéke. Harminc kilométerre a Vaskapu-erőműtől az egyik folyótorkolatban már kilátszik a vízből néhány elárasztott ház fala.

Lepenski Vir az a hely, ahol megállunk pihenni. A kis folyóparti tisztáson a fák alatt kialakított pihenőhelyen ebédelünk. Az itt lakó néhány ember Európa legrégebbi kultúrájának a lelőhelyére vigyáz. Nyolcezer évvel ezelőtt élt itt egy közösség, akik halformájú szobrokat készítettek isteneik tiszteletére, és különös, trapéz alakú házakban laktak. A lakóhelyük ma múzeum, amit fél kilométeres vízparti sétával lehet elérni.

A Duna-kanyon felső végéhez közeledve kiszélesedik a meder. Kőbánya szállítószalagja keresztezi felülről az utat, amiről a Macskajaj jut az eszembe ("Eladtam a murvaőrlőt, fiam"), aztán meglátjuk a magasba nyúló külszíni fejtést is, a folyón épp egy hajó kanyarodik a rakodó alá.

Előttünk néhány kilométerre már látszik az a hatalmas nyiladék, ahol a Duna áttörte a hegyet. Olyan, mintha egy gigászi kapun tekintenénk ki egy másik világra, mert a két szembenálló hegyoldal lezárja a kanyont, a résen át már sík vidék látszik.

A tájkép olyan gyorsan változik, mintha egy filmjelenetet vágnának el: egy kanyarban mögöttünk marad a szűk völgy, és a Duna olyan szélesen terül elénk, mintha egy óriási tó lenne. A közepéből még fák is kiállnak, ami az elöntött Moldovai-sziget emlékét őrzik. A látványt a Kazán-szoros bejáratát őrző Galambóc (Golubac) vára koronázza meg. Mintha a sziklából nőnének ki a tornyok, úgy épült rá a hegyre a vár, az út egyenesen neki vezet, és eltűnik alatta egy alagútban. Bemotorozunk a hegybe, a sziklában kanyarodunk, és száz méter után a várudvaron találjuk magunkat! Boltívek alatt, romos lépcsők mellett gurulunk, és a régi kapun keresztül hagyjuk el a várat. Az út ezen a helyen pontosan követi a középkori nyomvonalat. Sem a folyón, sem a szárazföldön nem lehetett kikerülni Galambóc várát, még a mai utazó is átérezheti, mekkora hatalom volt a kezében annak, aki birtokolta a Dunát őrző tornyokat.

Pár kilométerrel odébb Golubac olyan, mintha egy mediterrán városkát pottyantottak volna a Duna szerb partjára. Csak a pálmafák hiányoznak, mert a több kilométer széles folyó és a lapostetős, emeletes házacskák mellett még csónakkikötő is van, mintha Görögországban lennénk. Golubac után elhagyjuk a Duna-völgyét. Közel vagyunk a belgrádi autópályához, amin három óra alatt elérjük a magyar határt. Mehetnénk gyorsabban is, de nem akarjuk próbára tenni a szerb rendőrök tűrőképességét.

Olyan gyorsan hagyjuk el a Dunát, és olyan hirtelen változik meg a vidék, hogy Belgrádban már el sem hisszük, hogy milyen mesebeli környéken jártunk. Mint egy gyorsan pergő film, olyan volt a Kazán-szoros, Galambóc vára pedig a vége-felirat, amikor az ember csak ül a moziban, és sajnálja, hogy vége a vetítésnek.