Robogósok országa

	Gótikus épület a rakparton, Pisa

Az idén sikerült már Domodossolát négy nap alatt megjárnom, de az a 2.500 kilométer, főleg az utolsó napra hagyott 950 nem tartozik a legkellemesebb élményeim közé. Ebből okulva a második olasz túrára 10 napot szántunk, de hogy az elkényelmesedés vádja mégse érhessen bennünket, a mandellói találkozó meglátogatása mellé beiktattuk "kiegészítő programként" Rómát és Pisát is. Szeptember 22-én, egy borongós szombat reggel nekivágtunk az aznapi 640 kilométernek. Hogy legyen haszna az előző évi túra egyes tapasztalatainak, úticélnak a már megismert északkelet-olasz kisvárost, Gemonát tűztűk ki, ahol is a helyi kemping szerény, de barátságos árfekvésű moteljében szándékoztunk megszállni. A tavalyi élményekből gazdagodva végig autópályán utaztunk, tetemes időt megtakarítva ezzel. Sátrat, hálózsákot eleve nem vittünk, szeptember végén még Közép-Olaszországban is csak az elvetemült skandinávok és a minden időjárási viszontagságot jól tűrő németek kempingeztek.

Az időjárás is a kegyeibe fogadott minket, mármint az eső nem esett, de az osztrák A2-es autópálya stájerországi és karintiai szakaszán majd' lefagytunk a motorról, a teljes bőrruha, az alatta lévő többrétegű öltözet ellenére. Persze ehhez hozzájárult a száznegyvenes utazótempó keltette szélörvény is, de hát haladni akartunk, ha már sikerült úgy tizenegy körül felkerekedni Pestről. Mire megérkeztünk a szálláshelyre, az út is vizes lett, az aznapi eső nyomán. Még egy pizza-lakoma fért bele a napba, és jöhetett az üdítő alvás, jó sok pokrócba burkolózva.

A szállásról annyit, hogy a kétágyas, tágas és tiszta szoba, a folyosón lévő fürdőhelyiség használatával együtt 50.000 lírába került. Ezt csak azért említem meg, mert a későbbiekben megdöbbentő módon az említett summa kétszerese is kevés volt a további szálláshelyekre, hiába jártuk ez ügyben keresztül-kasul Rómát és Pisát.

Az olaszok a BMW-t is szeretik

Másnap reggel halk, andalító, kopogó hangra ébredtünk. Hamar jött a súlyos felismerés, hogy a zajt a tetőre érkező esőcseppek keltik, és a kinti sötétség sem a korai óra miatt szűrődik be, hanem a felhők ereszkedtek pár méterre a föld fölé. A recepciós sem volt adakozó hangulatában, hogy legalább azt füllentette volna, a fővárosban ennél jobb idő vár majd ránk. Reggeliként az óriási (nem hiszem, hogy nagyobb lett volna 60 centiméternél az átmérője, és ez volt az ún. "medium"-méret) pizza maradványai szolgáltak, aztán vártunk picit, hátha csillapodik a zuhogó eső, de az egyre dühödtebbé váló záporban, felöltve persze az esőruhát, csak elindultunk.

Az első 150 kilométert, autópályán, két óra alatt sikerült letudni. Persze a ruhák is beáztak, az egyik csak felülről, az enyém viszont a kevéssé praktikus fűzős bakancs miatt alulról is. Isteni érzés, amikor a sebességváltásnál vagy a lábfék használatánál a lábbeliben lötyögő víz kisebb áramlatokat képez. Tankoltunk, pihentünk háromnegyed órát, beszélgettünk szerencsésebb sorsú honfitársainkkal (kamionosok, péntektől hétfőig az üres teherautó raktere az életterük, a parkolóban nem volt fürdő, és ők nem egy nap alatt értek ki, de az tény, hogy jobban sajnáltak minket az eső miatt, mint magukat, hogy nem fürödhettek egy hétig). Még majd 250 kilométeren át esett az eső, de ahol nem hátráltatott a lassú forgalom, ott 110-150-es tempót diktáltam a Guzzinak. Kétszer álltunk meg, egyszer Bologna után megragasztani a brutális széltől darabokba szakadni igyekvő esőruhát, másodszor meg Firenzénél, merthogy néha tankolni is kell.

Este nyolc után kicsivel lehajtottunk Róma északi csomópontjánál, de szállást 11 után találtunk, több mint 100 újabb kilométer lemotorozása után. Hogy egy éjszaka 180.000 líra (kb. 25.000 forint) volt? Olcsóbb, mint a 300.000 lírás ajánlat, valami háromcsillagos szállóban. Vacsora a benzinkút snack-bárjából, de ilyenkor tudja csak az ember becsülni a melegszendvicset és a narancsdzsúzt.

	A Colosseum és a giccsárusok, Róma

Másnap az utolsó percig kihasználtuk a motel vendégszeretetét (már másodszor szóltak, hogy délben távozik a takarítószemélyzet, és ezt a szobát addig szeretnék rendbe tenni), majd előre félve a hiábavaló keresgéléstől a belvárosban, inkább Róma Ostia negyedét vettük célba, amely a Tirrén-tenger partján fekszik.

Az odafelé vezető úton a Rómát körbevevő gyűrűt használtuk, amely 68 kilométer hosszú, 32 lejárója van, igen részletes tájékoztató és előjelző táblákkal. Tudnivaló Rómáról, hogy a sugárirányú utakon nem könnyű átszelni az olasz fővárost, mivel a központ felé beérve azok elkeskenyednek, beletorkollnak más, az ismeretlenbe vesző utakba. Még részletes térképpel sem könnyű megtalálni a belváros nevezetességeit vagy akár főbb útjait, ezért a városnézést gyalogszerrel terveztük, a motort egy biztosnak tetsző helyre előzetesen leláncolva hagytuk magára.

Nem árt Olaszhonban hozzászokni, hogy az egyirányú utcákban élénk ellenforgalom tapasztalható, valamint a kizárólag gyalogosoknak fenntartott sétálóutcákban hatvanas tempókkal bömbölnek el mellettünk a robogósok. A szűk utcákban, a magas épületek között iszonyú hangosak a kétütemű segédmotorkerékpárok, és ezt még felerősíti az olaszok vezetési stílusa, ami láthatólag a csutkagáz és a csikorgó fékezés alkalmazására alapul.

Természetesen túlnyomó többségben robogókat használnak a rómaiak, de ezek közül az ötven köbcentis kisgépek egyre jobban háttérbe szorulnak. Jellemzően a 125-250-es kategória képviselői szaladgálnak az utcákon. Mint minden nagyvárosban, Rómában is macerás az autókkal való parkolás, az óránként 2.000 lírás díjakkal is igyekeznek távoltartani a gépkocsikat, ezért (és persze a jellemzően napos és száraz időjárás miatt) az öltönyös-nyakkendős urak és a sokszor miniszoknyát viselő hölgyek is megszokott mozdulattal pattantak nyeregbe a munkaidő lejártát követően. A rutinjukról annyit, hogy belvárosban a macskaköves úton a végsebesség közelében cikáznak az autók között, és ha a lámpánál szerényen a zebráig előrefurakodtam, néhány másodperc alatt két sor motorkerékpár állt előttem. Ezek ellenére a négy nap alatt mindössze egy kisebb motoros-autós balesetnek voltunk a szemtanúi.

San Benedetto templom,Pisa

A nagymotorok terén azért nagyobb részt tudtak kihasítani maguknak a japán cégek. Minden híresztelés dacára, miszerint a cruiserek, chopperek, low riderek kimennek a divatból, és helyettük a túrasport-gépek veszik át az előkelőbb helyet az eladási statisztikákban, az olasz utakat inkább a Yamaha Drag Starjai, a Suzuki Intruderjei, a Honda VT modelljei, és persze a Guzzik koptatják. Ezek mellett rengeteg endurót láttam, és az olaszok láthatólag kedvelik a BMW-ket is. A sportos modellek között nagyszámban bukkantak fel Ducatik.

Két napunk maradt Róma megtekintésére, amit a szerencsésen kellemesre fordult időjárás miatt maradéktalanul ki is használtunk. Az első napon, sodródva az óriási forgalommal, a Circus Maximus mellett kötöttünk ki, amely az antik Róma központja mellett fekszik. Azok számára, akik először járnak itt, garantált a mély döbbenet és lenyűgözöttség állapota. Természetesen azonnal leparkoltam, majd több ezer évet visszalépve az időben, bejártuk a Capitoleumtól a Colosseumig terjedő történelmi városrészt. Szavakkal nehéz leírni, hogy milyen hatást keltenek a mai emberben a romjaikban is fenséges épületek, a köztük húzódó utcák, a Forum Romanum vagy a Palatinus-domb látványa. Az útikönyv fél nap alatt javasolja bejárni a környéket, miközben pár száz méter mindössze a kiterjedése a negyednek_

Az évezredes emlékek után a középkor hangulatát tükröző városrész felé sétáltunk. Csak azok az üvöltő robogók ne lennének. Pici fagyizóban falappal mért jeges csemegét eszünk, szóba elegyedek közben egy olasz motoros rendőrrel. Közös nyelvet nem beszélünk, de közös témánk mégis van: ők is Guzzit használnak. Hétötvenes endurón ülnek, ilyet sem láttam még sose', sajna, hirtelen sürgős dolguk akad, nem tudom lefényképezni őket.
Hazaút egy merő idegeskedés, amilyen szerencsésen jutottam be a városközpontba reggel, olyan iszonyú kerülővel jutunk csak vissza a szálláshelyre.

	A szent Péter székesegyház homlokzata

Másnap a hálásan kitartó jó időben, Vatikánváros felé vesszük az irányt. Okulva az előző estéből, az óhajtott hazafelé vivő út elágazásánál megállok, és memorizálom a környék jellegzetes tereptárgyait. Egyetlen ellenőrző pillantás a térképre, és máris a Szent Péter téren keresem az optimális pozíciót a Guzzinak.

Már nincs is szükség a térképre, Via Del Corso, a Piazza Veneziánál balra, el a Colosseum mellett, már kint is vagyunk a külvárosban. Bő gázzal suhanunk, merthogy kéne még egy új esőruhát venni, a ripityára szakadt helyett, és Rómában még véletlenül sem botlottunk bele egy motorosboltba sem. Ostiában megtaláljuk, elmúlt ugyan hét óra, de nem siet haza a bolt tulajdonosa, jutalma nem marad el: 160.000 lírát hagyunk nála, ami egy kétrészes, bíztató külsejű anyagból készített esőruhát és egy, a bakancsomra praktikusan illeszkedő vízhatlan csizmát tartalmaz. Ja, és egy apróság: onnantól kezdve nem kellett felvenni az esőruhát, pedig még a fele hátravolt a 10 napnak.

Dóm a ferde toronnyal, Pisa

Csütörtökön kényelmesen készülődünk, Pisa az úticélunk. A távolság mindössze 360 kilométer, gyerekjátéknak tűnik a hatszáz felettiekhez képest. Nagyjából így is alakul, jó idő van, bár az út jelentős része amolyan gyorsforgalmi út, néhol szintbeli kereszteződéssel, elég jól haladunk. Még az első, autópályás szakaszon döbbenek meg rendesen, amikor úgy 140-nel suhanunk, és a belső sávban egyszer csak egy robogót látok vad iramban közeledni. Ja, egy Yamaha Tmax, 500 köbcentivel már lehet vitézkedni. Aztán úgy negyven kilométerrel később utolérem, egy felüljáró alatt álldogál, a külső jelekből úgy vélem, a segélyszolgálatot várja, de sebaj, még garanciális a gép_

Livornónál tanakodok magamban, hogy rátérjek-e máris a fizetős autópályára, vagy ráérek majd a város után? Rátérek, de csak azért, hogy amikor 40 kilométerrel arrébb, Pisánál fizetek, majd' megüssön a guta, ugyanis 8.000 líra a díj a 20 perces szakaszra_ Épp annyi, mint Ausztriában egy hétre, az összes autópályára. Ha jól rémlik, Velencétől Rómáig, 500 kilométeres távon sem volt hatezer forint az autópálya használata, ami ugye itt több mint kétszeres tarifát jelentett, ugyanakkora szakaszra vetítve.

Beérünk Pisába, kisváros, de a táblák szerint rengeteg szálláshellyel. Már megint a felesleges optimizmus, mert két típusa van a szállodának itt: 1. olcsó, de csordultig van; 2. drága, és faragatlan a recepciós. Valami hevenyészett térképen betájoljuk magunkat, és megnézzük a híres ferde tornyot. Nos, nem kicsi építmény, még a mellette álló böhöm nagy székesegyházhoz viszonyítva sem. Jó sokat kóricálunk itt, aztán elkezd korogni a gyomrunk, de az éttermek csak hétkor nyitnak, addig valami istentelenül rossz perecet majszolunk. Visszamegyünk a túlpartra a motorért, addig is telik az idő. A vacsora jó, a tulajt is megszemélyesítő pincér pofátlan, mivel 10.000 lírával akar átvágni. Amikor megyek be reklamálni, már látom rajta, tudja, hogy lebukott, és elkezdi szidni a pénztárgépet. Gyenge mentség, de én örülök, hogy megmaradt a pénzem. Innentől kezdve erősen figyelek, mit is ütnek be, és már másnap, a Milánó melletti autópályán, a benzinkútnál egy húszasra akarnak levenni, líraezrekben persze. Mosolyogva leírom a srácnak a valós összeget, nem vitázik, azonnal zsebből adja vissza a különbözetet, mert a kártyaolvasóba már beütötte a magasabb összeget. Ez most nem jött össze, gondolhatja. Tanácsos vigyázni, gazemberek ezek az olaszok.

	A Spanyol-lépcső

Péntek délelőtt cihelődés, majd autópálya a La Spézia - Parma - Milánó - Mandello del Lario útvonalon. Az A15-ös autópálya jó kanyargós, itt derül ki, hogy a tempót nem feltétlenül a motor kora és a gumik állapota határozza meg, ha a teljesítmény mondjuk a két összehasonlított gép között hasonló. Merthogy utolérünk egy 20 év körüli Moto Guzzi 1000 SP-t, meg egy vele, vagyis előtte haladó ezeregyes BMW-t. Előtte halad, ez azért nem mindegy, mert a béemvés diktálja a tempót, az öreg Guzzit megülő német meg megy utána, ha 110-zel, akkor száztízzel, ha 140-nel, akkor száznegyvennel. Én is, persze, az új gép bírja, két személlyel is, de jönnek a kanyarok, és én kezdek nagyon felmászni a szalagkorlátra, ők meg ellépnek előlem. Aztán az egyenesben utolérem őket, de a huszadik ilyen után már kezd a motorozási tudásomba vetett hitem bomlani_

Aztán jön Milánó, vagyis az azt elkerülő útszakasz. Ez mindig elegendő mennyiségű adrenalint garantál, mert persze a délről érkezőnek két választása van elkerülni a várost, és a táblák pont ebből az irányból nem sugalmazzák a helyes utat az idegennek. 20 kilométer kerülő, és már meg is van a helyes irány, még egy pici bosszúsággal, ugye. Mert ha egyszer azt írják ki az autópályaszakaszra, hogy ingyenes, akkor vajon miért ütközöm ebbe a fizetőkapuba? Innen már nincs messze a Guzzik szülőföldje. Bölcs dolog volt eltekinteni a genovai kitérőtől, mivel így egy nappal korábban betoppanva is alig kaptunk szállást, és másnap délutánig további ezrek özönlötték el a jubileumi Guzzi-meeting helyszínét.

Mandellót vasárnap délben hagytuk el, nedves úton, de az eső szerencsésen elállt addigra. A közeli utak csendjét üvöltő V-kettesek verték fel, a helybéliek csak abban reménykedhettek, hogy lassan mindenki hazafelé veszi az irányt.

Antonius és Faustina temploma a Forum Romanumban

A két nap alatt 1050 kilométer várt ránk, és Svájcban, valamint Ausztriában 200 kilométer főutat is be kellett iktatnunk, tehát siettem rendesen. Ilyenkor szokott jönni a baj. Az egyik kis faluban a szó szoros értelmében utolértem egy olasz rendszámú Opel Corsát. Nem akarom a gyengébb idegzetűeket sokkolni, a lényeg az, hogy kocsiban keletkezett úgy 100.000 forintnyi kár. Én meg a Guzzival (ej, de hálás, robusztus jószág is ez) a papírmunka elvégzése után úgy mentem tovább, hogy a picit elgörbült váltókaron kívül más nem emlékeztet a kínos malőrre.
Ezután pár perc múlva átértünk Svájcba. Tankoltam az olcsó svájci benzinből, és szépen haladtunk az Engadin-völgyben lefelé. Aztán Ausztria. Szállás úgy minden második házban, mi Mayerék vendégszeretetét élveztük, vacsora-szállás-reggeli 660 schillingért.

Hétfőn, sebesen összepakoltunk, és nekivágtunk az utolsó 710 kilométernek. Minek szaporítsam a szót, 8 óra alatt itthon voltunk. Ebből két órát vitt el az utolsó, belföldi szakasz, mert fösvény vagyok, és nem vettem meg a matricát...