Megállt a forgalom a Gellért téren. Nem úgy, ahogy szokott, amikor a Bartók Béláról a hídra igyekvők pofátlanul keresztbe állnak két sávban, de rövidebb dudapárbaj után azért áthalad egy-egy autó a csiki-csukin. Most az a típusú megállás volt, amikor a kutyasétáltatók beszivárognak a kocsisorok közé, és annyira stabil az állapot, hogy akár keréklevizelésre is sor kerülhet.
Szombat délután nem szoktam felhúzni magam, nem siettem sehová, így aztán leállítottam a motort és kiszálltam az autóból, hogy megnézzem, mi történik. Néhányan elkezdték nyomni a kürtöt, de ez a módszer tapasztalataim szerint ilyen típusú dugóknál nem alkalmas a tömegoszlatásra. Nekem viszont bántotta a fülemet, ezért kicsit előrébb sétáltam. Ekkor egy másik típusú zaj ütötte meg a fülemet, melyet a fennakadás okozói keltettek. Motorröfögtetés.
A Szabadság-hídon csak úgy hömpölyögtek a motorosok a pesti oldal felől, egy közéjük tartozó önjelölt forgalomirányító állta el a kereszteződést. Ráébredtem, hogy a szokásos citadellás találkozó vonulói, akik minden hónap első szombatján elindulnak a Gellért hegyről, hogy... miért is?
Bőven volt időm gondolkodni, mert a motoros tömeg végeláthatatlan volt. Hosszú percekig csak úgy ömlöttek a legkülönbözőbb színű és szagú motorosok, speedgépes a cruiseressel, endurós kézen fogva a chopperessel. Mélyen elítélem az utálkozást, ezért örömmel tölt el minden nagy összeborulás, de a magukat motorosnak nevezők néha furcsa szimbólumokkal próbálják kifejezni összetartozásukat, ami nem feltétlenül rokonszenves az emberiség fennmaradó részének.
Virágozzék minden virág, én nem szoktam hadonászni a botommal, ha elmegy egy Akrapovic-dobos GSX-R, bár a nyitott kipufogós egyhengeresekre néha megemelem a szemöldököm, ha géppuska-szerű ropogásukkal megsorozzák a dobhártyámat. Nem szép az a hang, na. De hogy ennek a vonulásnak mi az értelme, nem vágom.
Vonultam már én is az életemben, nem is egyszer. Vonultam Madridban a 2003-as iraki agresszió ellen, mert véletlenül ott voltam, amikor Európa egyik legnagyobb tüntetését szervezték. Vonultam bringával a Critical Mass-en, mert nagy vonalakban egyetértettem a törekvéseikkel. Ma már kicsit szégyellem, de vonultam veteránautós találkozón is, amikor még jártam ilyenekre.
A vonulás kín. Több száz, ezer, netán százezer ember között toporogni, polikarbonát-pajzsos rohamrendőrök szúrós tekintete között fulladozni a hőségben, menekülni előlük, mert melletted autót gyújtottak fel - nem jó. Biciklivel bénázni ezer bringás között, meg-megállva, gyök kettővel gurulva - nem jó. De az ember néha felvállalja a szenvedést, ha úgy érzi, hatékony eszköz a világ jobbá tételére. Vagy esetleg ez az egyetlen lehetőség, amivel élhet. És a jó cél érdekében elkövetett közös szenvedésnek van egy sajátos dzsembori-hangulata, ezért legalább nem gyászmenet az ilyesmi.
Át tudom érezni az ilyen típusú céltudatos vonulásnak az élvezeti értékét, lelkesítő tud lenni az összeverődött tömeg ereje, hiszen ez az összeverődés lényege. Ám a visszaélés az erővel ilyenkor is pillanatok alatt visszájára tudja fordítani a pozitív üzenetet: amikor a Critical Mass-en a túlerőben lévő bringások még cukkolják is a szerencsétlenségére a környékre keveredett autóst, az mindent el tud rontani.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vonulásnak célja van. A vonulás eszköz a véleményünk kifejezésére. A véleménnyel nem kell mindenkinek egyetértenie, a vonulás mérete jelzi azt, hogy hány ember véleményét képviseli. Egy demokratikus eszköz a hatalom ellen, vagy valami ilyesmi, ha nagy szavakkal akarunk dobálózni.
De mi értelme az autós felvonulásnak? Az előző évszázad húszas éveiben egy Concours d'Elegance talán még szórakoztatta a népet, mert egy luxusautó olyan egzotikus volt, mint ma egy magánrepülőgép, bár gyanítom, akkor is sokan a burzsujok magamutogatását látták benne. A veteránosok is ezzel takaróznak, hogy ott vannak az integető nénik, cirkusz ez a népnek, igazi jóléti intézmény. De néhány évnyi találkozós korzózás után - mert így szokták hívni a veterános parádézást - nem tudtam nem meglátni az integető nénik között a grimaszoló átlagembert, aki a pöffeszkedő pöcsfejeket látja a krómtól rogyadozó konvoj veteránautóiban. És valahol igaza van.
Szerencsére egyre ritkább az ilyen megmozdulás, és egy mezei veterántalálkozó harminc-negyven autója nem is okoz nagyobb fennakadást egy tetszőleges város forgalmában. De amikor idáig eljutott a fejemben a gondolatfüzér, még mindig ott állt a Gellért téren keresztben a motorosunk, aki az ő fontos felvonulásuk szakadatlanságát biztosította.
Több százan, talán ezren haladhattak el, mire megérkezett a sort záró két rendőrautó. Ez végképp meghökkentett: hogy lehet az, hogy a rendőrség jóváhagyásával, na jó, szemhunyásával akasztja meg egy civil a forgalmat? Mondom, szombat délután nehéz kizökkenteni, csodálkoztam, nem füstölögtem. Nem érdekelt, hogy tízperces vesztegelésre ítéltek, ha közben ilyen érdekes jelenséget figyelhettem meg.
A találkozót a Citadellán értem, hiszen jó néha összedörgölőzni a hasonszőrűekkel, megbeszélni, mekkora szívás volt kipucolni a dűznit, mekkorát döntöttünk a Bakonyban, mennyire bepállottunk a bőrszerkóban. De minek ezek után durrogó, csattogó hernyóként végigkúszni a városon?
Hiszen motorral vonulni mindennél rosszabb. Rosszabb, mint gyalog vagy biciklivel, sokkal rosszabb, mint autóval. Oké, veteránautóval se piskóta, a vonulás szinte mindig döcögés és állás kombinációja. Szenved a technika, szenved a sofőr. De motorral? A vonulás a motorozás antitézise. Tudom, hiszen lassan tizenöt éve motorozok.
Ha a motorost kérdezed, a motorozás: szabadság. Nyargalni a szél hátán, a prérin, az erdőben, a Pilisben, az Alföldön. Erre mit csinálnak? Tülekednek a belvárosban egymás hegyén-hátán, harminccal tötymörögnek a maguk alkotta dugóban, örülnek, ha nem akadnak össze. Kínozzák a technikát, kínozzák magukat, jellemzően vastagon beöltözve - helyesen - főnek a saját levükben, közben néhányan üresben húzogatják a gázt, talán hogy ne kormolódjon el nagyon a gyújtógyertya. Szegény srácok, micsoda önfeláldozó magatartás.
De miért csinálják? Nem látom az üzenetet. Szabadítsuk fel Tibetet? Igazságot Tóásó Elődnek? Éljenek az izmos pilóták? Nem tudom elképzelni, hogy egy ekkora falka csupán azért verődjön össze, hogy erősnek érezze magát. Hogy a magányos szívű motorosok társaságra leljenek, érezzék, hogy tartoznak valahová. Hogy együtt röfögtethessék a kipufogót, mert ha egyedül lennének, netán a földbe döngölné őket egy durunggal valaki, akit zavar az ilyesmi. Hogy megmutathassák magukat az integető néniknek és a grimaszoló többségnek. Mindezt minden egyes hónap első szombatján. Abszurd lenne.
Hogy Budapest valószínűleg leggyakoribb tömegrendezvénye céltalan, sőt, öncélú lenne? Rossz belegondolni. Remélem, hogy csak nem tudok valamit, és ezek a srácok jó célért szenvednek. Mert egy ilyen szép, napos szombat délutánon, amikor virágoznak a cseresznyefák, büntetés a városban fuldokolni, ha az embernek motorja van. Irány az országút, esetleg a pálya, hadd fussa ki magát a gép, hadd oldódjon a hét közben felgyülemlett feszültség. Mennyivel jobb is az, mint magunk ellen hangolni néhány tucat városlakót, akik nem olyan jámborak, mint én, és nem tudományos érdeklődéssel figyelik a jelenséget, hanem alsóörsözve könyökölnek a dudán.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!