VMax a felismerhetetlenségig

Fejezetek egy építkezés történetéből

2008. október 26., vasárnap 01:30
Négy éve van meg, azóta folyamatosan készül. Egyfelől most már majdnem kész, a pesszimista megközelítés szerint viszont kéne neki még legalább négy év, hogy tényleg összeálljon.

Nem vagyok a memória bajnoka, úgyhogy csak az első fotók properties-menüjéből tudom, mikor is vettem a VMaxot: 2004 áprilisában. A hondások szóltak, hogy tudnak egy szép beszámítottat egy komáromi Honda-kereskedésben. Megnéztük: szépnek csak feltételesen nevezhető, viszont nagyon gyári. Első körben még csak úgy utcai, erdőkerülő szettben próbáltam ki, és hát a vezetési élmény az tetszett.

Kifizettem, elhoztam, illetve előtte lehántottuk róla az Agressor-matricákat (az vajon valami ruha), a mackós matricákat (világbéke), meg az egyéb matricákat. A szélvédő még legalább egy évig rajta maradt, amit eléggé szégyellek, de hát ez van. A matricákon kívül tele volt még vadriasztó sípokkal is, amiket ugyancsak nehézkesen távolítottam el, elvégre biztonsági extra, vagy mi. És autóval is eléggé fosok a vadaktól, hiszen már egy őz is képes kinyírni az autóban ülőket, motorral még nagyobb gáz bármilyen állat. Ezért is igyekszem alkonyattájt már nem motorozni, mert akkor indulnak a vadak.

Mekkora egy szar volt így gyárilag! Kanyar? Fékezés? Máriaanyám! Borzalmasan rossz volt mindene, kivéve a motorja. Egy kis hangot azért szerettem volna hozzá, elmentem Sima Béla hegesztőművészhez, kezdjen valamit a pufóval, ő viszont inkább Zsoltit ajánlotta, akinek nem tudja a vezetéknevét, de VMaxokkal foglalkozik.

A hang után a tuning a fékkel kezdődött: Brembo fém csövekkel, így már állóig lehetett fékezni a kereket, bár ennél a jellegzetes, halszálkás Metzeler guminál azóta találtam sok tapadósabbat. Folytattuk a lábtartóval: a térdem fél óra után megfájdult a hagyományos szögtől, úgyhogy kitaláltam, legyen chopper. Zsolti meg már csinált ilyet, így hamarosan fotel-testtartásban motorozhattam. Aztán lassan lejött a szélvédő.

Kényelmes lett tehát, és a fékhatás erősen feljavult, kanyarban és nyomvályúkba érve viszont továbbra is életveszélyes maradt. Zsoltinál egyszer megláttam a szekrény tetején egy 6-6 imbuszcsavarral rögzített kormánykiflit, és azonnal bejelentettem igényemet, mint Oroszország a kontinentális talapzatban található olajra. Zsolti valahonnan szerzett egy vastagabb első villát. Meg egy szélesebb kormányt. Most látom csak, hogy az eredeti első futóművön a vadriasztók helyén sokáig egy foszforeszkáló Szűz Mária volt, amit Zsolti gyűlölt, és elszabotálta az áthelyezését az új sárhányóra.

Az események felgyorsultak: a kerekeknek távozniuk kell, mert ezek 1985-ös fazonúak, azóta a gumigyártás sokkal sportosabb, motorozhatóbb profilokat fejlesztett, az ilyen gumik viszont nem mennek fel erre a kerékre. Zsoltinál felbukkant a káoszban egy 17 colos Performance Machines első kerék, a hozzá való hátsó már házilag készült. Zsolti előre felkészített, hogy ezen a ponton már alaposabban hozzá kell nyúlni a dizájnhoz, mert ez így egyre szarabbul fog kinézni. A motorozhatóság javul, de a régi faridom például béna lesz rajta. Én az eredeti VMax dizájnt majdnem tökéletesnek tartom, ragaszkodtam volna a régi faridomhoz, de ahogy összerakosgattuk, láttam, hogy hiába: Zsoltinak igaza van.

A faridom tehát ment a káoszba, és egy valamilyen Gileráról koppintott műanyagozvány találtatott alkalmasnak arra, hogy a formaterv ne zilálódjon szét. A műanyag festetlen, fehér volt, az én VMaxom pedig eredetileg egy Black Max-különkiadás, úgyhogy Zsolti fújt rá egy kis matt feketét, hogy meglássuk, milyen lesz. Nem is volt rossz. 2005-öt már ezzel a felállással húztam ki. A faridomban nem sikerült tökéletesre az indexburák tömítése, és napsütésben nem is látszott valami jól, de végre tökéletesen lehetett rajta motorozni.

Szépen felment a Grossglocknerre, megjártuk a Dolomitokat, érintettünk egy Winklern nevű német kisvárost, közben ahogy nézem, el is felejtettem említeni, hogy Zsolti természetesen az eredeti, palacsintasütő-indexeket is lecserélte. Hátul ugye az integrált, közepesen tömített indexre, elöl kis gonosz csúcsosakra. Érintettük még Bresciát, Mussolini kedvenc szónokló helyével, majd egy kis Szlovéniát követően Ausztriában elkapott az eső, a VMax pedig Várpalotán megállt. Szerencsére a zuhogó esőben csak 400 métert kellett tolnom a Yamaha szervizig, ahol csodálkoztak, hiszen a VMax nem beázós, és két óra átfogó szerelés után kiderült, hogy nem is ázott be, csak a tank szellőzője dugult be a sok esős dzsuva miatt.

Ezzel nagyjából ki is fújt a fekete korszak: pirosat akartam. Zsolti azt mondta, ne paprikapiros, hanem R1-piros legyen. Oké, így én. Ezután kicsit csodálkoztam, hogy bordó lett. Szívem szerint ki se fizettem volna, mert ki a rosseb beszélt itt bordóról? Na mindegy, ha most megint szétszedjük, visszamegy a sértett, kelletlen fényezőhöz, lőttek a szezonnak, úgyhogy gondoltam, ennyit már kibírok. Kárenyhítésként rendeltem az Indiánéknál egy birodalmi japán zászlót az oldaldeklire.

Ez lett az, ami az állapotról fennmaradt egyetlen képen látható: még a színét is sikerült elkúrni (fehér alapszín kellett volna, nem fekete). És ezt így hogy?! Kérdeztem az Indiánt. Hát, a festőknek nem volt kedvük festeni. Mert nem volt pénzük, vagy mi, és nem voltak motiváltak, hogy ingyé’ dolgozzanak. De hát mikor mondtam én olyat, hogy ingyen kell?!

Na mindegy, ez a motor egyre hányásabb lesz, bár Zsolti időközben kicserélte a faridomot egy egész jóra, LED-es lámpákkal. És valaki, hogy ingyér’, vagy pénzér’, már nem is emlékszem, megcsinálta az oldaldekli japán zászlóját fehér alappal. Ebben a felállásban indultunk északnak, Zakopane, Krakkó, majd Ostrava, Cesky Krumlov, Linz.

Az első villa feketére szintereződött, és mivel az első villához már nem illett a régi seprenyő-lámpa, Zsolti határozott tiltakozásom ellenére rakott rá egy dupla, ufószerű műanyagot. Mindig mondtam, hogy ronda, ő viszont általában hozott egy tanút, aki megdicsérte.

Hopp, és 2007 augusztusában már rajta volt a Garmin Zumo is: lett egy ronda, bordó, a felismerhetetlenségig átépített VMaxom navigációval.

És egy homályos kép az egyik leghalottabb projektünkről, a Jedi-kapcsolóról, amivel ki lehet lőni a boostert, és akkor alul jobban húz a VMax. Nekem nem jött be, és a VMax is egyre szarabbul ment. Viszont Zsolti a hátsó féknyerget felülről átszerelte alulra, hogy jobban mutasson a kerék.

Viszont a kékes lámpákat annyira gyűlöltem, viszont Zsolti annyira szerette, hogy a Gigamachine-nél vettem egy dupla, kerek krómozottat, amit Manson, Zsolti időszakos spanja rakott rá fel titokban. A lámpával meg vagyok elégedve, de nem világít erősebben, mint egy foszforeszkáló Szűz Mária.

Miután lefosztottam róla a festhető elemeket, akkor láttam csak, milyen ügyes kis bobber volna.

Utáltam ezt az átkozott bordót, úgyhogy egyértelmű volt az újabb színváltás, végülis az előzőt se írattam át a forgalmiban. Hogy mi legyen, az is egyértelmű: gyöngyházfehér. A Karotta korábban az elnökit is ezzel festtette át – van vagy tízféle gyöngyfehér, de mivel ezt már láttam, én is a bianco Fujit választottam. Művész Zoli csinálta, a festményekkel együtt. Igazából csak az sikerült jól, amit konkrétan meghatároztam, mint feladat: a Fudzsi szan bambusszal, vízeséssel és két db darumadárral. Az oldaldeklik lehet, hogy festőművész-szakmailag jók, de sajnos nem igazán mutatósak. A cseresznyevirágzás kicsit micimackós, a japán juharlevelek a forgószélben (kami kaze?) is elég semmilyenek.

Összeraktam, de akkor megkezdődött a nagy 2008-as műsor, mégpedig a hátsó keréken elváló hegesztéssel (nem Zsolti hegesztette, neki van két évvel ezelőttre alibije: egy éve vette a hegesztőgépet). Zsolti kitalálta, hogy csináltassunk új kereket, lakik a közelben egy profi CNC marógép. Hetekig túrtam a netet, mire megtaláltam a megfelelőt, Slicer2 fantázianévvel. Fotó alapján tökéletesen meg is csinálták, de akkor már Zsolti kezdett nagyon nem bírni magával, és egyre gyakrabban hajtogatta, hogy a hátsó futóművet át kéne építeni egykarúra. Mert akkor látszana a hátsó kerék, melyhez, akárcsak az elsőhöz, a küllőkhöz illeszkedő fazonú féktárcsát is mart.

A 2008-as nagy VMax-sláger a fuldoklásos leállás volt. Annyira idegesítő volt, hogy azt mondtam, Zsolti, kihozom ezt a szart, legyen meg végre, mi okozza a hibát, és bánom is én, építsd át egykarúra. Mire meglett a benzinellátás akadozásáért felelős, törött jeladó, meg az ugyanezt a hibát más módszerrel előidéző drót, már lassan meg is lett a félkar, Hondából kiműtött kardánnal, olyan áttétellel, hogy 5-ösben 130-nál mindössze négyezret forog a főtengely.

És mire kész lett az új kerék, az egykarú futómű, felkerültek a Kuryakin tükrök és végre nem állt le a motor a legváratlanabb pillanatokban, az is eldőlt, hogy a kipufogóval valamit csinálni kell. Hiszen méltatlanul sokat takar a gyönyörű kerékből. Mi legyen? Supertrapp? Az nekem nem tetszik.

A kipufogóvég a mérnöki tudás és a szárnyaló fantázia diadala. Az alapötletet a kormányvég adta, a nehézség annyi volt, hogy egyrészt félgömb legyen, ugyanakkor kicsit csúcsos, egyszersmind elférjen rajta hat lyuk. Zsolti sokat sejtetően azt mondta, hogy egyrészt büszke rá (és joggal), másrészt nem csodálná, ha a jövőben elszaporodnának a motorokon az ilyesmik. Egyvalamiről egyelőre nem találtam képet. A plexi kuplungfedélről van, de arról az állapotról nincs, amikor még nem füstölt el abban is egy drót, és még pirosan világítottak benne a LED-ek.

Hogy mennyibe került mindez? Nem tudom, de az ilyen projektekben szinte létfontosságú, hogy nem szabad összeadni a tételeket, sőt: a legjobb, a fizetés után azonnal megfeledkezünk minden egyes részösszegről.

Persze továbbra is egy kissé beteges. Pár tank benzint elmotoroztam vele, és valami olaj megy valahonnan a hátsó kerékre, nem sok, de megy. És valami tömítés is elfosta magát, mert jobbról van egy kis olajlecsapódás a motoron. Szóval majdnem kész, de igazából akkor lesz kész, ha jövőre megveszem az új XJR 1300-ast, és a VMax-ot csak afféle hétvégi showbike-nak használom. Mert nyilvánvalóan sose lesz kész.