A robogó nem kihívás? A frászt nem
A robogózás sosem fogott meg, mindig félmegoldásnak tűnt egy rendes motorhoz képest. Aztán pár hónapja egy hétig jártam a Torrot Muvi villanyrobogóval, ami lassú volt, de egész jól fogta az utat, az pedig különösen tetszett, hogy a csütörtök déli forgalomban 30 perc alatt jutottam el Ürömről a Kopaszi gátra. Megszerettem, de nem magát a robogót, hanem azt a BKK-tól, dugótól, és minden egyéb szívástól mentes helyváltoztatást, viszont továbbra is inkább rendes motorra vágyom.
Ugyanakkor vonzódom azokhoz a tevékenységekhez, amikor megpróbálnak valamit csinálni a célra teljesen alkalmatlan eszközzel. Márpedig a Totalbike 24 szintjén a robogóval való versenyzés ilyen, hiszen teljesen gyári robogókkal kell rajthoz állni, aztán húzni 24 órán át. Iván cirka három hónapja keresett meg azzal, hogy beszállnék-e a csapatba, és a már emlegetett, egyhetes villanyrobogós tapasztalatommal azonnal igent mondtam.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok teljesen fogalmatlan két keréken, sokat bringázok terepen, viszonylag nagy sebességgel. Ez jót tesz az állóképességnek és a reflexeknek, de már egy robogót is egy univerzum választ el a bringától. Úgy voltam vele, hogy a TT-menő Guy Martin is sokat edz downhill bringával, és a bringás freeride bajnok, Thomas Vanderham is gyakran ül át motorra. És akkor Iván itt szúrná közbe, hogy Anti, sokkal szerényebben. De inkább elvitt edzeni.
Sosem mentem még versenypályán, sem autóval, sem motorral ez volt a kihívás egyik fele, a másik, hogy előtte nap estem haza a Tour de Tirana körből, amikor egy nap alatt toltunk le 1600 kilométert, vagyis tízórányi alvás hiányzott a rendszerből. Azt megfigyeltem, hogy mindegy, mennyire fáradt az ember, ha valamilyen járművel csapatásra készül, legkésőbb a motor beindításakor már erősebb a bugi, mint a fejet húzó gravitáció. Elsőként az előző két versenyen használt Berzerkerrel hajtottam fel a pályára.
A Berzi - Honda Dio ZX - sokkal gyorsabb mint vártam, az első kanyart majdnem a füvön vettem be, mert nem számítottam rá, hogy mekkora tempóról lassulok. Eleinte a gyors postás pózban verettem, azzal a kivétellel, hogy lassú voltam: lógott a könyököm, görnyedten ültem, és a tekintetem folyamatosan az első kerék előtti 70-80 centit fürkészte. Igyekeztem minél nagyobbakat dönteni a kanyarban, mert a környezetemben élő motorosok beszélgetéseiből mindig azt csíptem el, hogy az a fasza gyerek, aki nagyobbat dönt. Negyedórányi bénázás után Iván kiintett.
Mivel folyamatosan fényképes dokumentáció készült a mozgásomról, interaktív módon kezdtük meg az edzést. Emeljem a könyököm, terheljem a kormányt más szögben, ne a földet nézzem, hiszen a fej vezeti a mozgást, vagyis TÁMADJAM A KANYART! Ezekkel az instrukciókkal vetettem rá magam az idei versenygépre, az Aprilia SR50-re. Bár állítólag a futóműve még nem teljesen oké, és a variátort sem cseréltük még ki, más dimenzió volt a Berzihez képest, már csak azért is, mert elfértem rajta. Próbáltam felvenni a megfelelő testtartást, és átgondoltan menni, a kemény fékezések helyett lendületmegmaradásra játszottam.
A lábam kitétele sokat javított a kanyarokon, és idővel leért a kipufogó is. Ez ugyan nagyon menő, de nem célravezető, hiszen egy idő után kilyukad, és ennyivel nagyobb az esély a firkálásra. Terveink szerint egy kopásjelző fémlapot rakunk fel, hogy tudjuk, mikor érdemes nem túltolni a menőséget. Láttam, hogy mások nem a motor lapolásával érnek el nagy tempót, hanem a testsúly kihelyezésével, így finoman elkezdtem mozogni a nyeregben, amivel egész korrekt kanyarsebességet értem el. Pár körrel később már szinte lett önbizalmam, láttam magam kívülről, ahogy race face-szel faragom a tizedeket, és ebben a rendkívül menőnek megélt pillanatban belső íven úgy előzött meg egy polinis Piaggio Zip SP, mintha álltam volna.
És igen, ez a másik problémám. Biztonsági okokból nincs visszapillantó a robogókon, márpedig az SPD Scooter Weekend levezetőjén nem egyedül voltam a pályán. Bár az egyik első instrukció az volt, hogy a mögötted jövő azért ért mögéd, mert gyorsabb nálad, majd kikerül, de ezt nehéz bevésni a tudatba. Nem csak robogók mentek, néha egy-egy V2-es vagy 400-as egyhengeres is törtetett mögöttem, volt olyan kanyar, ahol nem viseltem el a nyomást, és kigurultam a bukótérbe, hogy inkább elmenjen a félelmeim forrása.
Ettől függetlenül élveztem minden métert, főleg akkor, amikor egy-egy kanyarkombó kiadta, és rendes tempóval tudtam kigyorsítani. Hatkor le kellett jönni a pályáról, de szívem szerint toltam volna még sötétedésig, annyira hipnotikus az állapot, amikor összejön egy tiszta kör.
Edzeni rengeteget kell még, Zsoltival egy alkalmat mindenképp összehozunk a verseny előtt. Elsődleges célomnak a féktávok rövidítését tekintem, közvetlen utána jön a versenyen való életben maradás. Addig a versenymotor is fejlődni fog, és bár talán valamivel könnyebb a Berzit terelni, az SR-ben van az igazi potenciál. Ki tudja, a 24 órás futam végére még talán egy kicsit meg is tanulok robogózni.
