5000 km Čezetával. Az év: 1965

2009.03.11. 15:03
60 hozzászólás


A múltkori hatvanas évekbeli útleírás annyira sok olvasót és posztolót eredményezett, hogy apósom úgy döntött: megírja a Čezetával tett második túráját is. Következzen az írás, olvassák szeretettel. A szerző Massányi Aurél.

Olyan jól sikerült egy korábbi, 1964. évi utazásom az akkori Čezeta robogómmal – erről ezen a linken olvashatnak -, hogy 1965-re újabb motoros utazást terveztem, ebből 15 napnyit elsősorban Jugoszláviába, mert oda akkor évente lehetett útlevelet és dínárt igényelni. Persze azért Európa nyugati felét is újra fel akartam keresni a hónapból hátralevő, maradék 15 napon. Különösen érdekelt Szarajevó és Mostar, továbbá a jugoszláv tengerpart.


A kép csak illusztráció, de a motor típusa stimmel

Jugoszlávia akkor félig nyugati országnak számított, és aki nem kapott nyugati útlevelet, az a jugókon keresztül próbált disszidálni, bár ez sem volt könnyű, viszont kevésbé volt kockázatos, mint a magyar határon, azaz a vasfüggönyön való átjutás. A müncheni ismerősök küldtek meghívólevelet és némi nyugatnémet márkát, mert ez volt a feltétele a nyugatra szóló útlevélnek akkor, amikor nem járt 70 dollár. A hiányzó nyugati valutát újra a Fecske cigarettával és a maradék dínár átváltásával kellett pótolni. Forintot nem volt érdemes vinni, helyette inkább itthon kellett dollárt, német márkát vagy osztrák schillinget szerezni feketén.

 

Mivel a jugoszláv utazási irodáktól semmiféle anyagra nem számíthattam, rendes térképet pedig nem árultak a boltokban, idehaza kutattam fel egy elég jól hasznosítható útikönyvet. A felkeresendő olaszországi városokról már voltak anyagaim 1964-ből. Az előkészületek hasonlóak voltak, mint az 1964-es útnál, úgyhogy ezeket most nem részletezem, akit érdekelnek, az kanyarodjon vissza az előző útleírásra. Jugoszláviában nem voltak Jugendherbergék, azaz ifjúsági szállások, úgyhogy privát szobákban szálltam meg.

Magát az utat és a látottakat részletesen most sem írom le, azokat az útvonal alapján útikönyvekből elő lehet keresni. Csupán a mai értelemben szerintem érdekesnek tartott eseményeket foglalom össze és kitérek azokra, amelyek mind a mai napig hatással vannak rám. 44 év távlatából írom le ezeket.

Az útvonal:

Budapest – Szeged – Szabadka – Újvidék – Belgrád – Szabács – Szarajevó – Mostar – Dubrovnik – Split – Zára – Fiume (Abbázia) – Postojna (posztojnai barlang) – Trieszt - Velence – Ravenna – Rimini – San Marino – Bologna – Modena – Verona – Garda tó – Trento – Bolzano – Canazei – Passo Pordoi - Cortina d´Ampezzo (Dolomitok) – Dobbiaco - Innsbruck – München – Chiemsee – Salzburg – Bécs – Pozsony – Budapest.

Említésre méltó események

A magyar-jugoszláv határon a magyar vámosok kitüntettek azzal, hogy körülbelül fél órát foglalkoztak velem, mindenképpen azt szerették volna megtudni, hova rejtettem el valutát. Talán unatkoztak, mert a határon nem volt forgalom. A rengeteg Fecske cigaretta nem érdekelte őket. Végül akkor hagyták abba a keresést, amikor azt mondtam: láthatják, bőséges mennyiségű hivatalosan vett dinárom, sőt hivatalos nyugatnémet márkám is van. Akkor csak kiviteli engedéllyel lehetett valutát kivinni az országból. Magyaráztam, hogy csak azért van nyugatra szóló útlevelem, mert végigmegyek majd a Dalmát tengerparton Dubrovniktól Trieszten keresztül Velencéig, majd onnan már visszafordulok és hazajövök. A jugoszláv oldalon csak pecsételtek, és jó utat kívántak magyarul.

 
Belgrád, Citroen Amival, Volga M21-gyel, Panoráma-Rekorddal és DKW F800 furgonnal

Már Szabadkán feltűnt, hogy az üzletekben bőséges választék van olyan nyugati termékekből, amelyek itthon többnyire csak az IKKÁ-ban voltak beszerezhetőek. A gépjárművek száma is jóval meghaladta a hazait. Újvidék már akkor lenyűgözött gépjárműforgalmával és Belgrádban is csak kapkodtam a fejemet.


Belgrádi vár

Viszont én Belgrádban a régi Nándorfehérvárt kerestem, amit nem leltem meg. Bánatomban, a várban kerestem a megnyugvást, ami sikerült is. Tudvalevő, hogy a vár Hunyadi és Kapisztrán csapatainak köszönhetően 1456. július 23-án, az oszmán csapatok elvonulásával megmenekült a pusztulástól. A győzelem híre bejárta egész Európát, de Magyarország elvesztette Hunyadit, aki az ostrom után támadt pestisjárványban meghalt, s Kapisztrán is követte őt 1456 októberében. A győzelem emlékére III. Calixtus pápa elrendelte a déli harangszót, mely a rendszerváltás óta felhangzik minden nap a magyar rádióban és televízióban is.


Akkor nálunk még nem voltak panelházak

Akkor kezdett épülni az „új Belgrád”, a toronyházaival, s akkor még nem sejtettem, hogy néhány éven belül nálunk is elkezdődik a „panelprogram” a maga szörnyű városképével.

Mindig is érdekelt Szarajevó, mint az oszmán hódítók alapította város, mely az újkor hajnalán Európa legfejlettebb városai közé számított. Útikönyvem szerint egyedülálló légkörét a történetét alakító négy vallási csoport (római katolikus, moszlim, ortodox és zsidó) által hátrahagyott épített és más kulturális javak adják. Továbbá Szarajevó a világ egyetlen városa, ahol néhány száz méteren belül katolikus és ortodox templom, mecset és zsinagóga is található.


Moszlim temetés Szarajevóban

Ezeket mind igaznak találtam, de számomra mégis a legizgalmasabb a keleti piac volt, ahol sikerült lencsevégre kapni egy igazi moszlim temetési menetet. Ezt követően megnéztem a muzulmán temetőt is.


A mecset, amelyben bujkáltam 

A képen látható mecset és minaret (középen hátul a díszes városháza) örökké emlékezetes marad számomra. Fél tizenkettő után megkerestem a minaret bejáratát, és mivel nyitva volt, felmentem, majd körbesétáltam az erkélyen, és gyönyörködtem a kilátásban. Egyszer csak hallok valami éneklésfélét, mely az erkély másik oldala felől jött. Ekkor jöttem rá, hogy ő a müezzin, aki a déli imára hívó imádságot énekelte. Letérdeltem az erkélyen, hogy alulról ne legyek látható majd négykézláb körbe jártam úgy, hogy mindig a másik, ellentétes oldalon legyen éppen a müezzin, és amikor a lépcsőházhoz értem, elmenekültem. Ezt követően engesztelésképpen elvégeztem a rituális mosdást és a cipőmet kívül hagyva, a mecsetben az utolsó sorban végigcsináltam a szertartást úgy, ahogy azt az előttem levők. A körülöttem levők nem vettek észre semmit és kifele jövet a cipőmet is megtaláltam.

A másik nagy élményem Szarajevóban a burek volt, ezt ettem reggelire, ebédre és vacsorára az egyik étkezdében a piacon, ahol csak és kizárólag burek volt kapható. A burek tésztája rétestészta jellegű, de hajszálvékonyra nyújtva (ezért csak kézzel lehet elkészíteni). Ez, és csakis ez teszi a bureket burekká, bármilyen, klasszikus rétestészta vastagságú már nem burek és természetesen nem is olyan finom. Az eredeti burek húsos/fűszeres, vagy túrós töltelékkel készül, és még kellemesebb élményt ad, ha minden falat után egy korty joghurtot is iszunk hozzá. A körülbelül négy centiméter átmérőjű rétest a közepéről kezdve, tekerve egy hatalmas tepsiben helyezik el, majd ropogósra sütik. A darabolást speciális félhold alakú spatulával végzik. Én mind a kétféle ízesítéssel kipróbáltam, de a húsos jobban ízlett, természetesen joghurttal.


Mostari híd épségben

Mostarban (Stari Most, azaz Öreg Híd) én még az eredeti, több száz éves hidat láthattam a sikátorokkal együtt. Mostar után nem sokkal jött a kellemetlen meglepetés: a tengerparti út konstrukciós munkák miatt zárva volt, és csak a tengerparttal párhuzamos, makadám hegyi úton lehetett csak Dubrovnikba menni.


Ezen kellett végighajtanom az apró robogókerekekkel

A borzaszó út és a kietlen táj még álmomban se jöjjön elő. El sem tudtam képzelni, hogy lehet itt élni, pedig időnként lehetett látni életjeleket a romos épületek körül. Ez, és a későbbi, összesen több száz kilométeres makadámút annyira megviselte a gumiköpenyeket és a lengéscsillapítókat, hogy az út végén, terven kívül Pozsonyban éjszakáztam rokonoknál, másnap pedig lecseréltem mind a három köpenyt és mind a négy lengéscsillapítót. Viszont a járgánnyal a teljes út során semmi baj nem volt.

Dubrovnikban a háziak csodájára jártak a robogómnak, megengedtem, hogy kipróbálják, legjobban az önindítót díjazták. Cserébe elláttak mindenféle hasznos tanáccsal. Többek között azzal, hogy minden múzeumi belépő, hajójegy kétszer annyiba kerül külföldieknek, mint a hazaiaknak. Ezért azt javasolták, hogy a pénztárnál ne szólaljak meg, csak adjam a pénzt, akkor nem veszik észre, hogy külföldi vagyok. A társalgás mindkét fél részéről hiányos német nyelven folyt. Ötletük bevált, a későbbiekben számottevő mennyiségű dinárt sikerült megtakarítanom ezzel a módszerrel.


Dubrovnik, pont olyan, mint ma

Arról viszont hallgattak, és csak később tudtam meg, hogy a kedvezmény a szállásra is vonatkozik. Megkérdeztem a szállásadóktól, hogy náluk a fürdőszobában miért nincs vízóra, mert Belgrádban és Szarajevóban a privátszállásokon volt. Felvilágosítottak, hogy ha a szobakiadó állami bérlakásban lakik, akkor kötelező a vízóra. Az ő házuk privát ház, nekik a kertben van az egész épületre egy. Ez 1965-ben volt! A kilátás a városra már akkor is olyan volt, mint manapság, a sikátorokban a turisták egymást is fényképezték, az útikönyvben talált Onofrio kutat először meg sem találtam, mert nem vagyok hozzászokva ekkora kútmérethez.


Dubrovnik, de hol a tömeg?

 Visszafelé, egészen Splitig megint a borzalmas makadámút, de szerencsére itt véget ért, fellélegezhettem, hogy megúsztam. Zavart, hogy a robogó sokszor megcsúszott a hajtűkanyarok apró kövein. Ez főleg lejtmenetben volt igen veszélyes, pláne amikor szemben is volt forgalom. Innentől kezdve már kiváló, új úton roboghattam tovább. Split egyik fő látványossága a Diocletianus Palota, a másik pedig Grgur Ninski püspök hét méter magas szobra az Aranykapunál, a Palotán kívüli téren. Alkotója Ivan Meštrović (1883-1962), a világhírű horvát szobrász és építész. Talán azért volt végig szerencsém az úton, mert a szobor nagy lábujját megérintettem, ez az ottaniak szerint szerencsét hoz.


Split, Zastavával

Kevesen tudják, hogy Zára, a legrégebbi Adria-parti szláv város (ettől azért története még a római időkben kezdődött) 1797-től a Habsburg-birodalom része volt. 1920-ban Olaszországhoz került, 1947-ben pedig Jugoszláviához, ma Horvátországhoz tartozik. A tengerparti út hangulatát a mellékelt kép idézi.


Tengerparti út, hangulatos híddal

Tovább robogva az új tengerparti úton megérkeztem Fiumébe. Innen kirándulás következett a híres, Monarchiabeli Abbáziába, ahol nagyapám sokszor megfordult, remélve, hogy kigyógyul a tüdőbajból. Sajnos nem sikerült, apám 17 évesen félárva lett. Pólát ki kellet hagynom az idő rövidsége miatt, pedig szívesen megnéztem volna, mert anyai nagyapám ott volt haditengerész. Két év múlva ez a vágyam is teljesült.


Posztojnai barlang Fiat 1100-assal

Triesztig már csak egy megálló volt, a híres posztojnai barlang. Ennek egyik érdekessége, hogy kisvonat visz be a barlang belsejébe, majd onnan indul a gyalogtúra, ez már 1964-ben is pont úgy működött, mint ma. A másik pedig a barlangi gőte, amelyről azt mondták, csak itt látható.


Trieszt, Fiat 600, Fiat 500, DKW Junior, Autobianchi Bianchina, Fiat 600, Lancia Fulvia

A jugoszláv-olasz határ átlépését észre sem lehetett venni, máris Triesztben voltam, ott, ahol a Sándor Mátyás története játszódott. Körülbelül tíz éves koromig azt hittem, hogy Verne Gyula magyar író, mivel az édesanyámtól kapott régi könyv címlapján így szerepelt a neve. A római kori emlékek Triesztben is összeépültek az újkoriakkal, mint például a Ricardo-diadalív, de már akkor járt a városban trolibusz. A halpiacon nem tudtam végignézni, ahogy az olaszok pultnál állva ették az osztrigát, persze citrommal megvizsgálva, hogy még él-e az állat.


Rimini, Ford Taunus 12m, Fiat 600x2, Fiat 500 Giardiniera

Viszont a Miramare kastély gyönyörű kívül-belül. Ravennában érdekesség az ókeresztény Theoderik mauzóleum: tízszögletű, zömök építmény, a teteje monolit kő. A kő méretei: 33 méter kerület, 300 tonna súly. Isztriai fehér mészkőből készült. El sem tudom képzelni, hogy tudták odaszállítani. Riminiben is van diadalív, de a város inkább mint csodálatos tengerparti üdülőhely nyűgözött le, persze akkor még nem volt annyira tömött, mint ma.


San Marino, öltönyösökkel

San Marino a legrégebbi, ma is fennálló köztársaság, amelyet 301-ben alapított egy remete kőfaragó, Szent Marinus (olaszosan Marino), aki a monda szerint Dalmáciából érkezett 301-ben (más források pontosítanak: Rab szigetéről származott), és hamarosan kolostort alapított a Titán-hegyen, hogy a Diocletianus császár által üldözött keresztényeket befogadhassa (ő maga is keresztény volt). A san marinóiak őt tekintik a köztársaság megalapítójának .


Verona, Cezata, Renault Dauphine, Alfa Giulia

 A híres veronai amfiteátrum mellett árválkodik a robogóm. A történet a következő: délelőtt 10 óra körül körülbelül 30-40 Vespa, illetve Lambretta közé parkoltam, de fél egyre mind eltűntek. A Garda-tó partján egészen a víz szélén vezetett az út, ki- és bebújva a sorban egymást követő alagutakba, ilyet még előtte nem láttam.


Garda-tó partja, sötét színű Taunus 17m Turnier, világosban egy Fiat 1100

Trentóban a Neptun-kút kötötte le figyelmemet.


Trento, balra a kötelező Bogár, jobbra Taunus 12m, Fiat 1300, Taunus 15m, távolabb egy 1100-as Fiat orra

 Bolzanónak csak a neve olasz, a város egyébként osztrák.


Bolzano, Fiat 1100, Fiat 600, Opel Kadett A Caravan, és egy Alfa Giulia orr

Canazei, majd a Dolomitok megmászása májusban nem kis megpróbáltatás volt kismotorral, de végül feljutottam a 2239 méter magas Passo Pordoi-ra.


Canazei. Egy újabb és egy régebbi Ford Taunusszal, jobbra egy Daf Daffodil, félig rejtve
 egy Opel Rekord Caravan

Cortina d'Ampezzo Olaszország leghíresebb és legismertebb síparadicsoma, a gyönyörű fekvésű, patinás téli üdülőhely ekkor már üres volt, én pedig siettem, mert romlott az idő.

Még egy utolsó megálló Olaszországban, majd Ausztria, Innsbruck jött a hófedte hegycsúcsokkal. Münchenbe már szinte haza érkeztem és az ismerősöknél két napot töltöttem. Itt kezdett úrrá lenni rajtam a honvágy.


Innsbrucki búcsú. Opel Rekord látszik félig, mögötte egy Ford Taunus Transit furgon, aztán
VW Bogár, T1-es és egy Fiat 1500 Spider 

Az utolsó müncheni reggeli után, útban hazafelé megálltam Chiemsee-nél, ahol elhajóztam II. Lajos romantikus kastélyához, a Herrenchiemsee-hez. A kastély tükörterme a versailles-i palota mintájára épült, szépségében talán túlszárnyalva azt.

Utolsó megállóm Salzburg (Salzkammergut) volt, majd Bécsen át Pozsonyba érkeztem. A csehszlovák határőrök először intettek, hogy megállás nélkül menjek tovább, majd óriási fütyülés, kiabálás jött, hogy álljak meg. Kiderült, hogy először csehszlováknak hittek, de hátulról, a rendszámomról kiderült, hogy magyar vagyok. Gyanús lett nekik, hogy Ausztriából nem közvetlenül hazafelé tartok. Arra gondoltak, talán csempész vagyok, én meg az igazat nem mondhattam meg nekik, azt, hogy Čezeta alkatrészeket akarok venni. Ezekre akkor kiviteli tilalom volt. Egy éjszaka következett Pozsonyban a rokonoknál, majd négy új lengéscsillapítóval és hátrom új köpennyel irány Budapest.

A motort még sok tízezer kilométeren át használtam utána, de 1968-ban megörököltem az akkor egyéves, családi Skoda 1000 MB-t. A hatvanas években autótulajdonosnak lenni óriási előrelépés volt, nem is használtam többé a Čezetát, eladtam. A családi Skodák történetéről egyszer már régebben megemlékeztem, azt az írást itt olvashatják.