Kis pucolásból nagy szerelés

2009.06.21. 00:31
101 hozzászólás

A vasárnap délelőtt sosem egyszerű. Ha előző nap Zoli barátoméknál vagyunk, akkor mindig alaposan beborozok vele, nehezen megy hát az ébredés. A Kati is ilyenkor piheni ki, hogy hét közben öt órákat alszik éjjel. A gyerekek meg nőnek, nekik szintén óriáscsipa hízik a szemükben. 

Általában azonban nem megyünk a Zoliékhoz, olyan három-négyhetente van, a szombat este inkább DVD-nézéssel, cikkírással, szereléssel telik. De egészen biztos, hogy egy, fél kettő előtt nem jutunk ágyba. Tehát számomra a vasárnap délelőttöket elnyeli a vákuum, a hét egyetlen napja, amikor kialszom magam. De pár héttel ezelőtt kicsit máshogy alakultak a dolgok. Korán (éjfélkor) ágyba estünk este, lett másnap egy szabad délelőtt. Úgy terveztem, hogy több hétnyi restanciát bepótolok a kölkökkel, legózunk, medzsózunk, szellemkunyhót építünk, mutatok nekik apás dolgokat a jutyúbon (nem Olyanokat, hova gondolnak, még csak 4, illetve 6 évesek…), amíg az anyjuk a kertben gazokat csócsál.

De túl szépen sütött a nap, meleg is volt, a kis ördögök ügyet se vetettek a vázolt tervre. Lerohantak a garázsba, bicikli, kismotor elő, ki az utcára, „Miki, Miki, gyere ki” ordibáltak be a szomszédhoz, és máris hárman fel, s alá tépve téptek fel, s alá a járdán. Ültem egy kicsit a kerítés élén, hátha valahogy bevesznek, néhányszor meg is kérdezték milyen fagyit kérek, ettem mindenféle képzeletbeli gombócokat, meg átmenetileg voltam buszmegálló is, aztán bogarakat túrtak, ahhoz már nem kellettem.

 

Majd megunják, gondoltam, és előtoltam a koszlott Kawasakit a garázsból. Szegényt a tavalyi, Dolomitokbeli túra óta le sem mostam, aztán kicsit ki is gyulladt, hát elég pocsékul nézett ki. Bő egy hónapja már lejárt róla a vizsga, amíg tartott, egy körre még utoljára elmentük vele a Bálinttal, aztán leállítottam. Szegény, hű paripa, így viselkedni vele, jellemző rám.

Szóval nekiálltam lemosni, gondoltam, bármikor félbe tudom hagyni, ha a fiaim alternatív programra vágynának. Neki a Z750-nek. Samponos mosás, gőzborotva, olajos trutyi féktisztító általi eltávolítása, krómpucc, vax, még az ülést is átkentem méhviasszal. Vizsgáztatni csak októberben szeretném, mert eddig nagyon összecsúszott az időpontja a két Merciével és a Bianchiéval (sőt, a Pandáéval is majdnem), egyszerre sok jármű sem időben, sem pénzben nem fér vizsgaügyileg.

 

Gyönyörű lett. Persze nem új, de legalább olyan csillogós, patinás, öreg moci lett, kis karcokkal, kopásokkal, de szépen karbantartva. Az énszeretem-állapot.

 

Drága utódaim közben rám se bagóztak, annyira érdekeltem őket, mint punklányt az Onedin család. Mit is mondtam? Karbantartott? Lássuk csak, karbantartott, karbantartott… Hát ez nem igaz.

Mert ugyan a leégett elektromos rendszert megjavította Csabi barátom, de minden más hátra volt még. Az olaszországi túra után a következőket raktam össze fejben teendőkként:

- csapkodó, széthullott lánc
- csapkodó, széthullott lánc által szétvert lánckerék
- elszakadt sebmérőspirál
- olajfolyás a fordulatszámmérő-spirál kihajtásánál
- majdnem vasig kopott hátsó fékbetét
- ezen kívül a Csabi megjegyezte, hogy a váltókar annyira lóg, hogy nemsokára átfordul a váltótengely ricnijén, és nem lehet már többet húzni rajta

Volt mit tenni.

Fél szemmel a gyerekek zsivaját figyelve nekikezdtem az első féknek. Autón egyszerű a tárcsafékbetét-csere, itt nem annyira. Megoldottam a két nyeregtartó csavart, le is tudtam rántani az egészet, ki is jött az egyik betét, de a belső sehogy. Piszkáltam óvatosan csavarhúzóval, meg se moccant. Vajon ketté kell szedni a nyerget? Vagy belerohadt? Aztán próbálkoztam egyet azzal a csillagcsavarral, amit mindig láttam a küllők között a túloldalról, és lám, máris esett kifele a betét. Azért a japánok tudnak valamit.

Nézegettem a régi betéteket, hozzámértem őket az újakhoz (az egész akcióhoz még karácsony előtt megvettem mindent a bécsi Louisban, illetve a bécsújhelyi Bike Expertben, az ám a szuper hely), de mivel a kopásukat egyáltalán nem láttam aggasztónak, úgy döntöttem: egy kis féktisztítós kúra után összerakok mindent a régi cuccokkal.

Aztán kiszedtem a sebmérőspirált, alul hollander old, felül másik, kint is volt, az egész nem több egy percnél. Ahogy gondoltam, a spirál valahol bent, a tokban elszakadt. Meg a fordulatszámmérőét is, egy füst alatt.

Ennyi sebmérőspirált tudtam kihúzni a tokból, jó mélyen szakadt el.

Folytattam hátrafelé. A lánchoz úgyis le kell venni a deknit, ahhoz meg a váltókart, jobb rögtön túlesni az egészen, gondoltam. Ez a kar tényleg lóg, épp ideje volt műteni rajta kicsit. Nézem, valóban nem lehet jobban meghúzni a csavart.

Elővettem sokat látott Dremel-utánzatomat, rá a kis kőkorongot, és köszörülni kezdtem. Elment vele majdnem negyven percem, de szépen sikerült kitágítanom a sliccelést, visszapróbáltam, meghúztam a csavart. Állt, mint kamerák előtt a főtiszt az augusztus 20-i rendezvényen, a tizenkettedik széntabletta után. Peckes, peckes.

Na, jöjjön a filléres lánc, kár volt spórolnia vele Gabi barátomnak, amikor megvette – bosszankodtam - szívesen adtam volna pénzt valami drágább O-gyűrűsre, ha kimaradhatott volna az életemből a láncszakadástól való rettegés Passo Pordoi felé.

Patentszem le, ó, bocs Gabi. O-gyűrűs. Viszont szar.

Láncszemeket ilyen hepehupában állni utoljára a seregben láttam egy M-zárolt, lerohadt önjáró lövegen. De az asszem bolgár volt, egy japán motoron ez már zavaró. És csapkodott, rángatott, emelkedőn akár már ötvennél, síkon száznál.

Erről jut eszembe, a Kawasakim már akkor, 1986-ban, katonai szolgálatom idején – amikor még sok hajam, és kevés tapasztalatom volt - is már túllépett a tizedik évén. Na ja, mindkettőnk fölött röpül az idő, csak rajtam jobban látszik.

Elő az új D.I.D. lánccal. Már a szaga is más. Ebben még van anyag. Japán kartondoboz, japán zsírpapír (vagy rizspapír – anagramma talán?), japán kis tasak, benne O-gyűrűs (japán) spéci lánckenő anyaggal.

Ahogy a japán cuccoknál szok, a zacsin jelölt „itt kell letépni” nyitási ponttal. Ja, és azt is ráírták, hogy nem szabad megenni. Pedig közelgett már az ebéd, gondoltam, ami marad, felhörpintem.

A régi lánc gonosz, fekélyes bélkígyóként hevert a betonon, leginkább a nyolcadik utasra emlékeztetett. De emezt emberi erővel alig-alig lehetett összehajtogatni. Egy évet se bírt ki. Utállak, te szemét.

Mivel a fékszerelésben már nagy gyakorlatom lett az első keréknél, ezért nekiálltam pihenésképpen a hátsónak. Csavar ki, venném le a nyerget, akad. Eljátszottam vele vagy húsz percet, mint Vajdahunyad várában az ördöglakatos pultnál a gyereknapon, de nem ment. Lerángattam a kereket, hogy újabb szabadsági fokokhoz jussak. Ehhez tartozik még annyi, hogy a féktartó konzolt egy 32-es anya rögzíti a villához, semmiféle szerszámot nem találtam a megoldásához. Tovább trükköltem.

Végül, a kereket teljesen elhúzva oldalra, találtam egy szöget, ami mellett eléggé fel tudtam billenteni a nyerget, hogy lehúzzam. Innen már gyerekjáték volt a betétek kiszedése. Ezek bizony elkoptak, hűha, de nagyon. Még pár kilométer, és vason fékezek, éreztem én abból, ahogy berezgett a pedál erős taposásra.

Ment fel az új, vastag, gyönyörű betét, cuppant vissza a nyereg, kis féktisztító (hiszen az ember óhatatlanul összekoszolja az alkatrészeket, és a fék nem játék). Fékek most már rendben, fékfolyadék két évvel ezelőtt lett cserélve, fékcső elöl még tökéletes, lelkem nyugodt, megállni már tudok vele.

De menni? Azt még nem. Na, jöjjön akkor a lánckerék. Az új olyan szép, hogy sajnálom feltenni. Irigy vagyok a Kawára, miért nem lehet az enyém? Á, pusztulj meg, neked vettem, öreg, legyen a tiéd.

Elkalapáltam a biztosítólemezeket, kitekertem hat csavart, régi, megkajált lánckereket levettem, újat fel, hat csavar vissza a régi biztosítókkal. Szégyellem, ezekből nem kaptam újat, lemezdarabokat venni, vagdalni, furkálni nem volt érkezésem, ellenőriztem inkább mindet, egyik se repedt meg a hajlításnál, tartanak majd.

Mehet fel a lánc. Aha, mert mehet. Nem akar összeérni, az útmutató ugyan mondja, hogy a régivel össze kell akasztani, és úgy átforgatni a rendszeren. De sajnos nálam közben lánckerék-csere is volt, így dugába dőlt a szép japán elmélet. Végül, sokat anyázva és keveset haladva, többször nekiindulva, bekapatva, forgatva, visszaforgatva, húzva, nyögve, lánckerék-nyomokkal az ujjamon helyére került minden, betettem a patentszemet (amit a kis tasakból korrektül megzsíroztam, ahogy írták), és raktam rá a ellenlemezt. Azaz raktam volna.

Ez ugyanis nem egy klasszikusan patentszemeződő lánc. Hanem fixes. Valami célszerszámot irkál hozzá a kezelési útmutató, olyan meg nekem nincs. Próbáltam szorítóval, próbáltam ellendarabot tenni mögé, és kalapálni, de nem csusszan fel az innenső lemez, Allah minden kincséért sem, valahogy megragad. Nem akarom erőltetni, nehogy berágódjon, még ki kell találnom, hogy csinálom majd. Meg azt is, hogyan kalapálom majd el a stifteket. Vagy egyszerűbb lenne visszatenni a régi láncból a rugós patentszemet? Majd megszülöm, hogyan.

És hogy miért csak most írom erről az egészről a poszt? Egyrészt, mert ráér – csak ősszel veszem úgyis elő a Kawát. Másrészt pedig mert tegnap végre elkészült a sebmérőspirálom, és az új, olajat talán már nem eresztő fordulatszámmérő-spirálom is.

Ötezer forint volt a kettő, nem nagy költség. Megy is be mindkettő a hétvégén, egy vas letudva, ő már jól érzi magát. Ja, a családi életről még annyit, hogy a második fogás közepén már ott ültem az ebédlőasztalnál, a desszertre behoztam a családot, ami elmond valamit a fiaim evési sebességéről is. A délutáni alvás után pedig nagyot legóztunk, este filmet is néztünk a Katival. Egy vasárnap, amibe minden jó belefért.