Öt motor – egy hülye

2009.07.23. 14:34
38 hozzászólás

Nem, nem szeretnélek életbölcsességekkel traktálni benneteket, A sebesség oltára maradjon csak a köbcentik és Newtonméterek territóriuma. De azért mégiscsak furcsa ez a hullámzás. Egyszer fent, egyszer lent, néha jön a dagály, néha visszahúzódik, a fene se érti.

Halló, ne menjetek el, mindjárt elmagyarázom. Itt van például a Csikós. Ő gyerekkorától kezdve ugyanazokba a járművekbe van belegabalyodva, konstans egyenletességgel. Ki tudja hányadik állólámpás Mercijét nyeszteti, mindig szerette a mindenféle különös, és vég nélküli szenvedést ígérő olasz vackokat, és ugyanolyan lángoló vehemenciával veteránozik, amióta csak ismerem.

Eltökélten tartja az irányt, nem könnyen elcsábulós fajta. Én viszont az vagyok. Mert hol a motorok érdekelnek jobban, hol az autók. Néha az amerikaiakért vagyok oda, máskor a japánokért. Régen kívülről fújtam a Forma 1 pontállását, most meg azt sem tudom, hogy miféle ifjú ördögök versenyeznek ott. A legnagyobb motoros zsivány voltam, majd egyszer csak elég lett, és évekig rá sem ültem kétkerekűre. Aztán persze megint motorozni kezdtem, de másfajta motorokkal, máshogy.

Ma pedig pont erről akarok mesélni, erről a legújabb motoros hullámomról, annak is a legújabb fodráról. Szóval, az utóbbi tíz évben – ez az én második motoros revivalem időszaka - az olyanfajta motorozás vonzott, ahol pillanatok alatt hónaljig szutykos lehetek, leverhetem a térdem, és néha kormányt is kell cserélni, mert elhajlik a gigantikus taknyolásoktól. Ezért volt jó darabig KTM LC4-es enduróm, melyet egy civilizáltabb KTM 990 Adventure váltott le egy éve.

Aztán egyszer csak belecsöppent az életembe egy Verhovina – az apósom fészeréből került elő – és egy mind gyorsabban csuszamló, egyre több mindent magába szippantó lavinát indított el. Nevezzük csak az egyszerűség kedvéért harmadik hullámnak.

Az ukrán trutymó után viharos hirtelenséggel két KTM Hobby mofát vetetett velem az egyre erősödő belső késztetés, és mások helyett gyorsan felteszem én az adekvát kérdést: mi a bánatos dióhéjért kell egy 110 kilós majomnak olyan ötveneseket vásárolnia, amivel Budakalász felé kell kerülni hazamenet, mert a nyomorult szerkezet nem bírja felvinni a rajta trónoló homo sapienst a csillaghegyi strandtól az ürömi emelkedőn?

Ennél már sokkal érthetőbb döntésnek tűnik a Pannónia T1-es megvásárlása, bár az is egy furcsa impulzus következménye volt. Két éve karácsonyra kaptam egy ’Régi, szép Pannóniák’ című könyvet a szerzőtől, rá két hónapra már az én garázsomban is ott állt egy régi, szép T1-es, aminek az üzemeltetésével azóta is csak vergődök, mint hal a szatyorban.

Szóval, KTM Adventure, Verhovina, KTM Hobby (ebből az egyiket már eladtam), és a fekete Pancsi: ez eddig négy. Egynél még meg lehet állni, ezt minden botcsinálta addiktológus tudja, de négy után már nincs megállás, jönnie kell a következőnek, ja Wolfgang, schneller-schneller.

Ne kérdezzétek, honnan jött az ötlet, de egyik reggel arra ébredtem, hogy nekem kell egy 175-ös sport Czetka, az Oilmasteres. Vártam, hogy elmúljon a bennem forgolódó akarás, de persze egyre jobban begerjedtem. Így hát a betegség lefolyása szokványos és heveny volt. Tébolyult keresgélés a világ hálóján, majd néhány hét múlva ott álltam egy takaros soproni ház garázsfeljárója előtt a sötétben, és a pinceajtó kivilágított négyszöge felé botorkáltam.

Bent állt a Czetka, az Oilmasteres. Mellette állt a tulajdonos, az is mester volt, autószerelő. Azt mondta Ausztriából cserélte, két másik akármivel együtt, de ez nem kell neki, mert szocikat nem gyűjt. Tényleg ott éktelenkedett a motor első villáján és a lámpafején az osztrák pickerl, az ülése nem volt repedezett, és ami különösen tetszett, a patinás, eredeti fényezés.

Indítani nem lehetett, a krómozott sárvédői nem voltak eredetiek, de arra gondoltam, maximum harmincnyolc rugót bukhatok rajta, ugyanis pont ennyit kért a kék overállos ember érte.

Miután kezébe számoltam a pénzt, még egy ingyen bölcsességet is kaptam tőle, miszerint a nyugaton vásárolt nem működő járműveknek mindig csak egy baja van, ellenben a hazaiakkal, amiken általában azért következik be a végső leállás, mert már minden szar rajtuk. Ennek később még jelentősége lesz, de ne szaladjunk előre.

Szépen kivettük a motor első kerekét, bepréseltük az Avensis Verso hátuljába; persze bent voltak a hátsó ülések, azokat betettem előre, az anyósülésre; pillanatok alatt olyan tetőig pakolt kupi volt a kocsiban, mint a nyolcvanas években, a török vendégmunkás családokat szállító, rozsdalyuggatott Ford Transitokban.

Otthon beleraktam a kerekét és levittem a pincébe, a gyerekek játékai mellé. Hetente többször lejártam megnézni, és igen büszke voltam rá, hogy van nekem most már sport Czetkám, Oilmasteres.

Valószínűleg ezek voltak a legboldogabb pillanataim a ritka sötétmályva színre (exportmodell?) fényezett masinával. Ahogy a kertben a tulipánfa kivirágzott, úgy erősödött bennem is a vágy, hogy felébresszem a cseh Csipkerózsikát. Feltettem az utánfutóra, és elvittem Mátéhoz, aki a Pannóniám egészségéről is gondoskodik.

Pár napig nem történt semmi, aztán csörgött a telefon:
– Gyere ide, szétszedtem a Czetka blokkját.
– Miért, valami nagy baj van?
– Ööö… gyere, nézd meg.

Ugye egy ilyen párbeszédet szoktak Agatha Christie krimikben baljós előjelként definiálni a szövegelemzők? Nos, odamentem, a munkapadon már ott feküdtek a blokk részei, szétszedve, szépen megpucolva.

A látvány önmagáért beszélt. A főtengely alsó fele olyan rozsdás volt, mintha sós tengervizet tároltak volna a motorban. A lánckerék felőli motorházfél belsejéből ki volt törve egy hatalmas darab, valaki talán feszítővassal próbálta széterőltetni valamikor. A váltó fogaskerekei is foghíjasra voltak törve. Minden elgyötört, agyonhasznált, fáradt és reménytelen volt a blokk belsejében.

Álltam, savanyú képpel, mint aki Kalmopirinre harapott, és a rövid csendet kihasználva Máté bevitte a mélyütést:
– figyeld csak, magyar csapágyak vannak benne. Ráadásul a blokkot valaki már szétszedhette, mert a csavarok csak egészen lazán voltak beletekerve.

A diagnózis világos volt: egy látszatra szép, de használhatatlanra kókányolt motorú Czetkát vettem. Ugye emlékszünk: a nyugaton vásárolt, nem működő járműveknek mindig csak egy baja van, ellenben a hazaiakkal, amiken általában azért következik be a végső leállás, mert már minden szar rajtuk.

Igen, az én ízlésemhez képest túl sok minden nem volt rendben a motoron:
– törött blokkot nem vagyok hajlandó hegesztgetni
– blokkfelet nem lehet cserélni, mert párba vannak válogatva
– más számú blokkot nem veszek bele, mert az nekem nem eredeti már
– jó állapotú, eredeti festésű sárvédőt nagyon nehéz szerezni, tényleg, tudja valaki, hogy ehhez a színkombinációhoz milyen sárvédőszín való? (én kalapács ezüstre tippelek)
– ráadásul papírjai sincsenek, így a forgalomba helyezés is kétséges

Egy hónapig gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem.
Aztán rájöttem a lehető legjobb megoldásra: veszek egy másik Czetkát. Már ki is szemeltem egyet, persze tőlünk 300 kilométerre. Majd jelentkezem, ha meglesz. Vagy ha veszek közben még egy motort.
Addig naponta locsoljátok a virágokat, ürítsétek a postaládát, és cipőben ne menjetek a hálószobába.
Ja, és meg ne próbáljatok lebeszélni.