Mondd, hogy túraenduró, és lövök!

2009.12.12. 22:09
127 hozzászólás

A pokolba vezető út állítólag jó szándékkal van kikövezve. Most már tudom, hogy nem így van. Pedig esküszöm, az okfejtést nem kértem. Főleg nem ezt, ahol a tétel levezetése egy vákuummotoros szopóketrec, melynek véletlenül a szívó oldalán térdelek.

Most már tudom: pokolba vezető út pszichopatákkal van kikövezve. Itt járkálnak köztünk, de nem tudjuk, kik ők. Nem adnak jeleket, nem különböznek tőlünk, nincs belekódolva a hangjukba, hogy vigyázat, idiótaveszély. Pedig ha bele lenne, úttörő becsszó, most már letenném a telefont. Nem kérnék visszahívást, megtagadnám a személyes találkozót, nem alkudnék rá saját magamra, akármennyire is viszket a tenyerem, hogy autóm legyen. Nem tenném, és a potenciálisan leélhető éveim számából megspórolnék vagy négyet, ami a nyugdíjas korban aranyat ér. Mert végeredményben autó nincs, motor még mindig van, és az a négy év, na az elment. Elvitte a pszichopata.

A továbbiakban egy motoreladási kísérlet tragikomédiáját kísérhetik figyelemmel, három felvonásban.

Hetekkel ezelőtt, egy pénteki napon csörgött a telefon.

A Honda CBR 600RR-ről érdeklődne, ilyen és ilyen hirdetés. Igen, megvan. Tényleg ötezer kilométer, pályaidomok. Valóban versenypályán használtam. Nem adom elő a népmesét a szokásos visszatérő motívumokkal, hogy a Hungaroringet soha nem látta, és hogy az üvegszálas burkolatok csak egyedi megjelenést tükröznek. Ez egy echte hobbimotor, tetszik tudni, de van hozzá rendszám, meg az idomokban lámpáknak kivágott hely, úgyhogy első-hátsó fényszóróval KRESZ kompatibilis. Ezután korrekt, már-már felkészült kérdések sorozata jön – végre egy normális érdeklődő, sziszegem magamban.

Novemberben vagy a tizennégy éves, a pubertás álmodozó, vagy a tavaszi szezonkezdetre készülő versenyző telefonál egy ilyen ajánlatra. Mivel Magyarországon pont az a réteg fogyott el, aki három éves motorral pályázna, nem néztem rózsaszín szemüvegen át a hirdetéseket. A CBR tulajdonosok az eredetileg is nevetséges irányárak után szinte napról-napra egymás alá licitáltak.

Eltévedt ármódosító merészkedik be a tizenhatoson belülre, de annyira gyenge, hogy kesztyű nélkül, egy kézzel söpröm odébb. Viszont már látatlanban alkudozik, és a szóhasználat, mint spanom, csajom, huszonéves életkort sejtet. Nem veszi meg. Ő biztosan nem, úgyhogy rövidre is fogom. A zárszó előtt még megbeszélünk egy személyes találkozót, következő hét keddre vagy szerdára, tudom is én, a pár perccel későbbi vizeléssel az eladási izgalom is távozik: helyébe lép a hólyagfeszülés megszűntét jelző eufória.

Egy héttel később természetesen nem csörgött a telefon.

Zsúfolt hét, talán fel sem tűnne, hogy az ígért hívás elmarad, de a hirdetési oldalon autó formájában megjelenik a végzet, aminek Bende szerint hamarosan oda fogom adni a lelkem - most már pontosan tudom, miért szokták levérszívózni a többiek. Ott áll mellettem, kinyitja a kupé ajtaját, és valami olyan frekvencián kezd el duruzsolni, hogy úgyis megveszed-úgyis megveszed, amivel javítóintézeti visszaesőket lehetne különösebb erőszak nélkül origamira, agyagozásra és gyöngyfűzésre kényszeríteni.

Valamit lépnem kell. Bende tanácsát, hogy hívjam fel a telefonkönyvem összes bejegyzését egymillió forint kölcsön reményében, nem tartom a legelegánsabb módszernek, de B lehetőségként nem vetem el. Az A verzió valamivel járhatóbb: igaz, szombat van, ráadásul már estefelé, de egy sms nem a világ vége, és csak húsz forint; talán nem töri ketté senki pihenését. Egy próbát megér. Visszakeresem a számot, és bár tudom, hogy stratégiailag nagyon rossz irányba indulok el, de legalább valami minimális széllel megpróbálom dagasztani a vitorlákat, hogy kimozduljak a holtpontról: ha tényleg érdekel a motor, biztosan meg tudunk egyezni. Elküldöm a szöveget az ígérete ellenére hívást nem kezdeményező, múlt heti érdeklődőnek.

Igazából nem is várok semmilyen választ, ha ő lennék én, most röhögnék egyet, hogy na, a hülye barom, nem tudja eladni a vackát, és bennem reménykedik, érted, bennem, aki csak a piacot szondázgatja hasznosabban el nem tölthető óráiban.

Egy óra sem telik bele, csöng a telefon. Meglepődöm. Végigzongorázzuk ugyanazokat a kérdéseket még egyszer, az érdeklődő által kiszemelt hirdetéseket hasonlítgatjuk össze az enyémmel. Ráalkudok magamra, a 950ezer helyett odaígérem 890-ért, csak vigye. Nem akarom ráerőltetni, mert a fölösleges motormustrák rengeteg bosszús, és nagyon felesleges órát tudnak elvenni az eladótól, de végül azt mondja, hétfőn eljön. Zsír.

Vasárnap bementem a műhelybe, lemostam a motort. Egy-két apró esztétikai hibát kijavítottam. Időráfordítás: három óra.

Hétfőn délelőtt nem csöngött a telefon. Aztán délután sem. Hazamegyek, nem megyek potyára oda a motorhoz hatra, nem ettem meszet. Aztán beérkezik a hívás, késik egy fél órát, probléma? Nem, én ott leszek. Ketten érkeznek. Kiderül, hogy a huszonévesnek saccolt telefonáló valójában kereken negyven. Furcsa.

Az érdeklődő barátja, mint kiderül, szakértőként érkezik. Tetszik neki a motor, neki is ilyen van, csak 2004-es, és nem hatszázas, hanem ezres. Kérdezi, hogy ugye nekem is zabálja az olajat? Két perc múlva megtudom, hogy az 1000RR fél liter 10W50-et használ el kétezer kilométeren. De hogy abszolút nem füstöl, még csak kicsit sem, vagyis így jobban belegondolva igen, egyesben, nyélgázon vaskos kék csóvát húz maga után. De ez a márkaszerviz szerint normális. Gyorsan valami matatást színlelek a motoron, hogy ebben a hittérítésben ne kelljen aktívan részt vennem. Közben az érdeklődő elmeséli, hogy neki tulajdonképpen ez lesz az első saját motorja, de meg akar tanulni pályázni. Nyugtázom.

Átnézik A-tól Z-ig a motort, nem találnak kivetni valót, elégedetten bólogatnak, hogy ez milyen jó kis gép lesz majd a vevőnek. Már épp azt hiszem, hogy pillanatokon belül egymás tenyerébe csapunk. Naiv vagyok, ez még nagyon az eleje. A végén közlik, hogy van egy nagyon jó szerelőjük, ő az igazi szakértő, a röntgenszemű mágus, aki eljön megnézni, hogy nem volt-e öt részre törve a váz. Ezen a ponton biztossá válik, hogy ez nem a szokásos menet lesz, de jöjjenek másnap.

Odautazással-dumálással két óra, nettó.

Kedden délután sms-t kaptam, hogy valami közbejött. Röhögtem magamban, ujjaimról lemorzsoltam a lenyomatot, feszített az ideg. De az autó hirdetése még megvolt, nem mintha nem lett volna mindegy, mert ezek soha nem fogják megvenni a motoromat. Egy óra múlva hívott az ember, hogy nehogy azt higgyem, hogy variálnak, csak tényleg közbejött valami, de majd hívnak, ha ráér a szakértő.

Szerdán délelőtt hívott fel a vevő első számú szakértője, hogy akkor aznap el tudnának jönni. Jöjjenek, mondtam. A szokásos este hatra ott vannak nálam. A szerelő végigtúrja a motort, abszolút nem fikázó, a kákán is csomót kereső bunkó stílusban. Teljesen korrekt, ahogy azt illik. Aztán elkezdenek beszélgetni másról. Nem teljesen másról, de mondjuk ilyen túraendurókról, régi CBR900RR-ekről, ezredfordulós nagy motoros sztorikról. Megemlítik, hogy azok is még milyen klafa gépek voltak. Ők inkább egy olyat vállalnának be, de hát nem ők akarnak most tulajdonhoz jutni. Hosszú elemzések után kisütik, hogy ugrál az alapjárat.

Beindítjuk, tényleg ugrál. Mondom nekik, hogy mindig ilyen volt, de engem nem érdekelt. A pályán szépen forgott az egyenesekben, úgyhogy különösebb energiákat nem mozgósítottam meg, hogy az ügy végére járjak. Zsebbenyúlós lehet, süti ki a szaktanácsadóként kihívott szerelő: százezrek, de persze az is benne van, hogy filléres kiadás. Az érdeklődő kérdőre von. Ő eddig ilyen meg olyan őszinte volt velem, és akkor most mi ez a rózsavízzel illatosított bababőr felszínére feltörő gennyes, bűzös fekély? Hiba?

Én itt már sírok, persze magamban. Szemeim előtt kurvák vére folyik patakokban, melyekből piranhák ugrálnak rám, hogy kiszívhassák nyaki ütőeremből, ami még benne maradt. Végre van valami. Valami, ami ok lehet a bebetonozott vásárlási szándék aláaknázásában. Viszont mondani akkor sem tudok semmit. Sajnos fogalmam sincs az alapjárati ingadozás háttértörténetéről.

Vigyük el márkaszervizbe, majd ott kiderítik, ajánlja szimpatikus barátom, az érdeklődő. Hiszen a márkaszerviz a motoros javítóhálózat Olümposza, ahol szagból mondanak diagnózist a 12:1-es kompresszióviszony görög istenei. Mivel érzem, megbízhatóságom renoméja oszlásnak indult a potenciális vásárló szemében, egy bátor kontrával olyan ajánlatot teszek, ami újraépítheti a belém vetett bizalmat: a lehető leghamarabb megjavítom a hibát, és ha kész, csörgök. Ebben szuperül megegyezünk, két szakértője közben ugratja őt, hogy ha még ez is jó lesz a motoron, akkor muszáj megvennie. Itt kicsit közbeszólok, hogy a hiba feltárása és kijavítása sem kötelezi őt semmire. Ő a vállamra teszi a kezét, hogy nyugodjak meg, sima alapjárattal megveszi. Meghitt.

Odautazással-dumálással, alapjárat elemzéssel három óra, nettó.

Elmennek. A Lamborghini Wien-nél komoly beosztásban dolgozó Balázst megkérem, kicsit másszon már ki a BMW M3 blokkból, amit épít. Hallgassa meg, hátha van ötlete.

„Figyu Gabi, ez a motor nagyon szépen jár, de tényleg valami gáz van. Hallgasd csak, négy-öt másodpercenként kimarad egy szikra az egyik hengerben. És ha gázt adok, mondjuk ezt az ötezres fordulatot tartom, akkor is ugyanígy néha kihagy. De tedd ide a kezed a kipufogó végéhez, érezni fogod. A folyamatos gázáramlás pár másodpercenként egy pillanatra megakad. Például most. És érzed ezt? El nem égett benzin szag. A legvalószínűbb, hogy hibás valamelyik gyertya, vagy a trafók, esetleg. De mindenképpen a gyertyára tippelnék.”

Este tíz van, hazaugrom ebédelni. Közben rácsörgök az előző tulajra, aki készségesen elmondja, hogy már nála is jelentkezett a probléma, elvitte egy márkaszervizbe. Ott Olümposzon, sajnos nemhogy szag alapján, de számítógépes diagnosztikával sem találták meg a hiba okát, úgyhogy vetettek vele négy új gyertyát. Negyvenezerért. A hullámzás persze nem szűnt meg, de most már legalább számomra is biztos, hogy nem a négy darab újnak mondható NGK miatt téved el a szikra.

Visszaérek a műhelybe, fél óra alatt kibelezem a Hondát. Kihúzogatjuk a Denso trafókat, az egyiknek vörös égésnyomok vannak az oldalán. Megvagy, szemét. Alig egy óra alatt lelepleztük a gyilkost.

Szerelés: két óra. Másnap nem mentem be az egyetemre.

Nekem a kupé kellett, a kedves szimpatikus érdeklődőnek pedig a CBR, nyilván. Délre sikerült alkatrészt szerezni, délután egykor ott állt a motor ugrásra készen, tüchtig, 1100 ford./perces alapjárattal.

Rácsörgök, kész a motor, de hallhatóan nem örül. Ő inkább mégis elvinné egy márkaszervizbe. Mert ott azt is tudják, amit itt nem. Például hogy a lánc kibír-e még egy szezont, meg ilyesmi. Leteszem. Balázs ül a félig kész, belső nélküli M3 pályaautóban, röhögés közben szörnyethal. Felhívom a legközelebbi Honda szakszervizt, mikor tudnának fogadni.

Mindenki más lebeszél arról, hogy az emberrel még egyszer is szóba álljak. Mert az ilyen ember nulla kilométeres CBR600RR-t akar, örök garanciával, ötszázezerért. Viszont ha nem hívom vissza, a lehetőség is elszáll, hogy elmenjen a gép.

Egy óra múlva felcsörgöm, hogy a saját kisbuszunkkal elviszem a legközelebbi Honda márkaszervizbe, ahol még aznap fogadnak. Tetszik az ajánlat? A vonal másik végén valami távoli hímezés, hogy végül is ő arra gondolt, hogy vigyük független szerelőhöz. Gödöllőre, mert a legutóbbi fülese szerint ott lakik Magyarország specialistája: a szaki. Leteszem a telefont, a szemem sarkából kifelé spriccel a vér, pár percre meghalok: befekszem a röhögésbe fulladt Balázs mellé az M3-ba – hullaszállítónak még így, kárpitok nélkül is jó lesz, a tetemeknek nem kell kényelem.

Este visszahívom, és bár a szemhéjamra tetováltattam belülről, hogy NEM, TE NEM VAGY BALEK, nyelek egy nagyot, és azt suttogom, menjünk Gödöllőre. Szombatra beszéljük meg, kedves szimpatikus jólelkű barátom nem érti, mit problémázom. Hiszen ez egy nagy beruházás kérem, amitől ő fosni szokott. Nem kérdezem meg, hogy a nejétől vett-e hüvelykenetet a behatolás előtt, vagy csináltatott-e vele próbaszülést, hogy lássa, milyen lesz majd a közös gyerekük. Inkább leteszem.

Aztán pénteken bedarált egy 40,5 fokos láz, amire itthon két hét fizetett betegszabadságot már illemből is muszáj kivenni. Marokszámra szedem a homeopátiás bogyókat, öt kis golyó ebből, egy tabletta abból; gyógyulni akartam, hogy másnap puhán csússzon a tenyerembe a kilencszázezer.

Szombat.

Emberem hív, hogy picit késik, és hogy mégsincs kisbusz, csak egy tréler. Nem csinálok belőle nagy gondot, motoros utánfutóra is könnyedén, szinte percek alatt rá lehet szíjazni a Hondát. Viszont a tanyákról ismert négyzetalapú, körbedeszkázott malacszállító, amiről épp egy órája söprögették le a trágyát, igényel némi gurtnizási élelmességet. Könyörgöm, állhat-e a kupé és Ender Baba közé néhány morzsa ürülék, ami ez esetben disznó béltraktusából született? Ugye, hogy nem. Rögzítettük, és rárontottunk az M0-ra.

Szombat délután öt óra van, aki ilyenkor szívesen fogad embereket csak úgy motort nézegetni, minimum fakír. Mondjuk, ez nem az én problémám. Hat óra tájban érünk Gödöllőre, a turpisságok színhelyére.

A hármas számú szakértő hivatásos motorszerelő, amikor kijön a sötétbe, nem veszi le a hegesztő maszkot: tényleg szaki. Ott van még a kedves szimpatikus érdeklődő egy sokadik barátja, és annak a neje vagy barátnője, nem tudom melyik. Rátoljuk az emelőre a motort, én beállok a háttérbe. Szigorított állapotfelmérés, csapó három.

A motoromról negyed óra szól csupán, amiben a szerelő összegzi, hogy ez a Honda egyben van, a váza egyenes, a teleszkópok nem görbék, az extrák a helyükön vannak, és hogy a blokk hangja pont olyan, mint amilyennek lennie kell.

A következő másfél órában a szakikám elődadásában meghallgatjuk a Motorozás alapfokon 2.0 című ismeretterjesztő promóciós anyagot. Kezdő motorosnak? Hasalós motor? De érted: HA-SA-LÓS? Hol élünk mi, a Holdon? Pláne: pályamotor? Mit kezd majd a verseny rugóstaggal? Hiszen csak útban lesz. Meg túl kemény: utcára mindenképp, de hobbistának a pályára is. Tükrök? Hát hol vannak a tükrök? Pokoli költség. Indexek? Ja, hogy indexek sincsenek? Az baj. Zsebbenyúlós, ZSEB-BE-NYÚ-LÓS.

Slick gumikat el kell felejteni kisapám, azokat el kell felejteni. Nem lesz jó neki. Fémfékcső végül is nem árt, de nem is hasznos. A lámpákat csak kereskedőtől, csak vadi újat. Hiszen ha bontóban veszed meg, ki tudja, működik-e? És egyáltalán: a bontót messziről kerülni, amit meg kell venni a motorhoz, az mehet egy listára, és valamelyik Honda márkaszervizben majd mondanak rá egy összeget. És akkor majd lesz alkualap. Ha már hozzá jöttünk, szerinte nem kéne neki hasalós. Hanem olyan kell, amin egyenes háttal ül. Például egy túraenduró. Igen, egy jó masszív, kisköbcentis túraenduró. Az a pazar. De ez a Honda? Ezt nem szabad. Nincs hibája egyébként, de ez a motor nem az érdeklődőm motorja. NEM-A-TE-MO-TO-ROD, szótagolta. A kedves szimpatikus, szeretetre méltó barátom, az érdeklődő erre annyit mond, hogy a fentebbi információk eléggé meglepték.

Még fél órát töltünk el ebben a lelki orgazmusban.

Aztán a szerelőnek szépen, lassan elapad a türelme. Egyszerűen megunja, ő felismeri a helyzetet, amit nekem is fel kellett volna már régen: ez az ember döntésképtelen. Szíve szerint a pokol legmélyebb bugyrainak végváraiban látna minket, ahol lenyilaznak a törökök, és a lukakon kicsurran a vérünk. Ebben az elképzelésében abszolút partner vagyok. Immár öt ember szombat esti családi életét tesszük tönkre valami perverz szisztematikussággal, és tudom, hogy ezen már nem lehet változtatni. Belecsöppentem egy alagútba, aminek a közepén nincs visszaút: mászni kell, bár már rájött az ember, hogy a cső az valójában csatorna, és a csurig teli emésztőbe vezet.

Szégyelltem magam, pedig nem nekem kellett volna. A továbbiakat már bárki megírhatná, hiszen világosabb, mint a nap.

A motorom visszagurtnizzuk a malacszarpermet tetejére. Elindulunk Turpisságiából Valóvilágba, ahol a trágyás spanifereken kívül semmi nem fog a tenyerembe csusszanni, pláne nem kilencszázezer forint. Ugye, nyilván tudják: síri csend a hazavezető úton, csak apukám piszkít bele egy hívással, jól lekormol, hogy betegen Gödöllőre járok. Azt nem teszi hozzá, hogy Gödöllőre, szopni. Ezt elég, hogyha én tudom.

Kedves szimpatikus barátom, az érdeklődő azért itt még meglep valamivel. Bemond egy nyolcszázezret. Igazából röhöghetnék is, de minek tegyem, nem akarom bántani szegényt. Inkább elmagyarázom neki, hogy ha most azt mondom: oké, nyolcszázezer, akkor sem fogja megvenni.

Hitetlenkedve két dolgot mond: azt, hogy tényleg?, és azt, hogy höhhhhh. A fejébe programozott operációs rendszer lefagy, az input kapujában álló információt a következő negyven percben nem sikerül feldolgoznia.

Este kilenc van már. Unom. Baromira unom, meg még annál is jobban. Közben otthagytam már magára a motorral, hátha ketten okosabbak lesznek. Mire visszatérek, már határozottan lépdel ki a kapu felé. Kicsit lassít, a súlyos negyedórák lelki tusáinak végeredménye az, hogy: „hát, akkor inkább nem.” Majd hozzáteszi: „ne haragudj, hogy ilyen sok idődet elraboltam.”

A pokolba vezető út meg mivel van kikövezve? Pszichopatákkal.

A szombati, koprodukcióban előadott fergeteg gurtnizással, utazással, alkudozással együtt hat óra volt, nettó. Azaz összesen tizenhat órám ment el arra, hogy most ott álljon a CBR, vaj sima alapjárattal, de ugyanolyan mocskosan, mint amilyen pár héttel ezelőtt volt. Ja, hogy nem mondtam? Gödöllőről visszafelé elkapott egy gyöngéd havas eső - dagonyáztunk a malacszállítóban.

Tizenhat órát mondtam? Tévedtem: négy év, és még tizenhat óra.