Ez a dolomitos túra sem ment simán

2010.08.14. 07:32

Vagyis igazából nem én futamodtam meg a Dolomitoktól, hanem a Yamaha. Tavaly lejárt róla a vizsga, a Kawa Z750-esen viszont tavaly nem volt, és most lett, azt használtam hát, gondoltam, a Yam pihen majd idén. Mivel a nagyszülők két napnál tovább már elég nehezen tudják kordában tartani a gyerekeket, s év elején a bankszámlánk sem vágyott külföldre, ezért úgy gondoltam, az idei motoros túrát ki is pipáltuk az áprilisi Mank-Mariazell-Weissenkirchennel, meg a teszt-BMW 1200GS-sel. Az is szép volt, jó volt, az ember ne legyen telhetetlen. Nem lesz szükség az XJ900-ra, majd talán jövőre.

Kati, aki mostanában pöttyet fáradt
 

De Kati, a feleségem, még tavaly bevállalt egy gyilkosan családromboló másodállást, és ezzel fix mínuszból szerény pluszba lendült a kassza mérlege itthon. Ez az örök dilemma: az embernek vagy van ideje, de probléma akad az anyagiakkal, vagy melózik mint a barom, és nincsenek (akkora) problémái, csak elfelejti közben a családját, a hobbiját, meg többnyire aludni is. Mi most a második üzemmódot éljük, kopnak le rólunk a barátok, mindenki idiótáknak tart bennünket, senki nem hiszi el, hogy éppen őrá nincs időnk. Utálom az egészet, remélem, hogy ez a rémálom rövidesen véget ér, sajnos nem rajtam múlik, nálam nem változott a terhelés, az már elfogadott. De a Kati most egyszerűen nem szállhat ki a mókuskerékből, nem akarom bővebben taglalni. A napjaink nagyjából úgy telnek, hogy leülünk este ülünk egymás mellé a dolgozószobában, éjjel egyig-kettőig nyomjuk a gombot a gépen. Közben nem szólunk egymáshoz. Ha ügyesek vagyunk szinte egyszerre, de sokszor inkább külön bezuhanunk az ágyba, akár két zombi. Reggel meg elrohanunk melózni. Gyerekek? A sogórom, az anyósom, a bébiszitter állítólag látja őket.

A legerősebb családi kötelék is megfeszül ilyenkor, a kevés beszélgetés ideges vitákhoz vezet, közben kiderül, hogy nem elég a napi öt óra alvás, a gyerekek fura szokásokat vesznek fel, szalad a háztartás, romlott, önjáró dolgokkal lesz teli a hűtőszekrény, alapvető dolgok meg sokszor hiányoznak otthonról. Marad a rohanás az alagútban az egyre gyorsabban robogó metró elől. Nekem az a jó, hogy a munkám szórakoztató, ezért ha hobbinak fogom fel, nem rossz, de a Katiét nehéz lazán venni, az idegőrlő.

Ezt nyomjuk nagyjából tavaly október óta, talán látják is, a szerelős posztok megritkultak, a kivitelezésükre mind kevesebb az idő. Ilyenkor az ember annyira vágyik a leállásra, hogy majdnem megvadul. Ráadásul – látva leterheltségünket – a nagyik felajánlották, hogy megerőltetik magukat, és négy napra bevállalják a kis ördögöket, hogy pihenni tudjunk, mi, ketten. Emiatt jelentette ki kis feleségem június elején, hogy nyáron mindenképpen el kellene mennünk túrázni motorral, máskülönben baj lesz. Külföldre persze, ahol magasak a hegyek, harapni lehet a levegőt, nincsenek agresszív autósok, viszont sok a szerpentin. Mert a kanyarhipnózisnál nincs jobb dolog.

Harapni lehet errefelé a levegőt
 

Innsbruck és környéke messze van, a Tátrába inkább nem megyünk, mert arrafelé a magyar rendszám láttán kicsire zsugorodik a rendőrök toleranciája. Szlovénia marad és az olasz Dolomitok. Kitalálták – utóbbi mellett döntöttünk. Megint, teszem hozzá, mert a két évvel ezelőtti első túránk a Kawasaki minden nyűglődése ellenére olyan mély nyomokat hagyott bennünk, hogy azóta állandóan eszünkbe jut. És olyankor úgy sóhajtozunk, mint aggszűz nagynéni Romana-regények olvasása közben. Szörnyű. Kitűztük hát az időpontot: július közepe, hosszú hétvége, négy nap.

Kawával 2008-ban, ugyanott
 

De a Dolomitokba én most egy darabig nem szeretnék Kawasakival menni, akármennyire is mindennél jobban imádom azt az öreg motort. Kristálytisztán fel tudom idézni, milyen erővel akart hét-nyolc órán át letépni róla a menetszél az autópályán, szinte érzem a zsibbadást a kezemben, ami a két henger vibrációja miatt vagy három hétig kísértett, a jobb kezemen az ízületek pedig ma is fájnak a ványadt, egy szem első tárcsafék tépésétől a negyvennégymillió-hatszázhuszonötezer-háromszáztizenkettő kanyaron át. Ha nem is akartam vizsgát a Yamahára, akkor is kell rá, hiszen pont ilyen célra vettük. Hogy gyorsan és kényelmesen oda tudjunk jutni a szuper motorozós helyszínekre – például a Dolomitokba.

Gondoltam, levizsgáztatom, aztán megyünk, még tavaly nyáron kapott egy olajcserét, nem telt le az egy év, van a nyálban talán háromezer kilométer, ahhoz nem kell hozzányúlni.

Aztán eszembe jutott, hogy a hátsó kerék pár nap alatt elengedi a nyomást. Meg próbáltam beindítani is, nem ment. Az akku már akkor is döglött volt, amikor majd' két éve megvettem, azóta rendszeres töltögetéssel lehelgettem vissza bele az életet, de idén télen elmaradt a rendszeresség, gondolatban lemondtam róla. Akkor tehát egy gumiszerelés és egy akku rendel.

Én hülye, elfelejtettem kijáratni a karbikból a benzint, amikor novemberben leállítottam, nem tettem denaturált szeszt sem a tankba, nem csoda hát, hogy az új, felsavazott akkuval is nehezen indult be, s utána is durrogott, köhögött, két-három hengeren ment. Biztos a kosz, esetleg rozsda a tankból, meg egyáltalán – ezeknek a régi gépeknek az alkatrészei nem szeretik, ha az agresszív, modern ólmozatlan benzinben kell állniuk hónapokig.

A hátsó kereket kiszedtem, a gumit (nagyjából) megcsináltattam, de a karbik megbontására nem vállalkoztam. Sose szereltem ilyen négykarburátoros szerkezetet, és nem élünk mostanában olyan időket, hogy lenne kedvem, türelmem, lehetőségem elmélyülni efféle új tudományokban. A faridom lebontása után arra is rájöttem, miért lötyög a hátsó doboz a Yamahán, holott a csavarjait már kékülésig húztam – a hátsó tartórúd két füle letört a segédvázról. Hegeszteni kell. Érhetik, miért vittem végül szervizbe.

Viszonylag sok idő volt hátra a túráig, úgy számoltam, hogy egy karbitakarítás, szinkronozás nem lehet több egy napnál, a hegesztés, a vizsga egy másik, ami még kiderül, arra kell talán egy harmadik. Két és fél hét múlva következett a csütörtök reggeli indulás, leadáskor megjegyeztem, hogy szeretném lehetőleg még az előző pénteken megkapni a kész motort, az talán nem lehetetlen. Viccből jegyeztem meg, komoly választ kaptam. Á, dehogyis. Oké, akkor úgy.

Egy héttel korábban már aggódni kezdtem, mert nem kaptam híreket. Csütörtök délután telefonáltam – meglesz, meglesz, nem péntekre, de szombatra biztosan. Ugorjunk, a hétvége elment. Hétfőn állítólag már szerelte kicsit az egyik srác, de megbetegedett, két munkanap volt tehát hátra, a hétvégi próbáról lemondtam. Talán, ha csak egy kicsit előbb hozzányúltak volna, esetleg egy ilyen csúszás nem emeli meg a vérnyomásomat, de így pöttyet aggódni kezdtem.

Nyugi, meglesz, mikor is mentek? – szólt a kérdés az esedékes keddi telefonomra, ami elárulta, hogy az igényeimet csak nagy vonalakban sikerült körvonalaznom a szervizbeosztás időrendjében, akármennyire is próbáltam precíz lenni. Elismételtem – csütörtökön, reggel. Tehát szerda délután rajta kell ülnöm a Yamahán, hogy még legyen időm felmálházni, GPS-t tenni rá, satöbbi. Meg talán aludni kicsit, hiszen abból mostanában nem sok jut, és épp pihenni szeretnénk abban a négy napban, amire megyünk. No problem, hangzott.

Nem annyira könnyű kihúzni innen ezt a karburátor-sort
 

Szerdán állítólag már ment a motor, de valamiért köhögött. Ekkor már esélyem sem volt tesztmotort lejmolni (ami, alapvetően szörnyű tett, belátom, de vis maior esetén egyszerűen nem tudtam volna mást tenni), a Kawasaki átnézéséhez is kevés volt az idő, csapdába kerültem. Vagy a Yamaha, vagy semmi, ezt Kaszparov úgy hívja – sakk-matt. Kicsit rimánkodóra vettem a dolgot, meglesz, ne aggódjak, mindig ugyanaz a válasz.

Szerda este fél tízkor, tehát a tervezett indulás előtt tizenkét órával már együtt szedtük szét a motort a szervizben, kiderült, hogy vállas a négy tűszelep, azért durrog, megy három hengeren, azért folyik a benzin. Este fél tíz, Budapest, négy darab, 1983-as Yamaha XJ900-hoz való tűszelep-hiány. Rossz kombináció ez, lássuk be, nem voltam tőle boldog, de az is vettem, hogy a srácok sem. Nem akartam nyomasztani őket, megoldjuk, van itt virtus, röhögjünk, nekem sikerül. Szinte már őszintén. Közben arra gondoltam, hogy a Yamahát épp azért vettük, hogy kényelmesen, biztonságban eljuttasson bennünket messzire. Ez a terv (szándék?) szertefoszlani látszott.

Ha nincs új tűszelep, de csak kicsit vállasak a meglevő rosszak, meg lehet próbálni felpolírozni a zárókúpokat. Én nemrég két kismotoron is csináltam ilyet itthon, csodával határos módon sikerült mindkettő, igaz, azokkal nem terveztem dolomitozást. A Yamahába szíves-örömest vettem volna én négy vacsiújat.

A tűszelep zárógyűrűje körkörös, rézből van. A kúpos végű záródugón, amit az úszó mozgat, elég egy hangyányit oválisra csiszolni a felfekvő kúprész keresztmetszetét, és máris nem zár tökéletesen. Harminc fokon, budapesti légköri nyomáson, terhelés nélkül talán igen, de a Dolomitokban, tizennyolc fokban, kis légnyomáson, megerőltetve már nem annyira.

Éjjel egykor távoztam a csodásan muzsikáló Yamahán. Szegény szerelő srác tök beteg volt, alig állt a lábán, de még a fékfolyadékomat is kicserélte, azt mondta, ezzel a szutyokkal nem enged el. Hálás voltam, mint állat, ráadásul jó keveset is fizettem. Szívesen adtam volna többet, a nyugalom egy ilyen túrán megfizethetetlen.

Még jó, hogy rajta hagytam tavalyról a navi rögzítését
 

El is felejtettem, de a Yamahába tavaly már bekötöttem a navit, ezzel nem kellett hát vesződnöm. Egy hátsó dobozunk volt pakolni, meg egy dupla tanktáska – ennyibe kellett belepasszírozni a ruhákat, a meleg cuccot, az utcai ruhát cipővel (mert sétát is terveztünk esténként), az esőruhát, a könyvet, a higieszközöket. Annyira nem volt könnyű, de mivel a GPS-sel nem kellett foglalkozni, ezért kicsivel fél három után, megtépázott idegrendszerrel bár, de ágyban voltunk. Aludtunk öt és fél órát, máskor soknak tűnt volna, most is elégnek kellett hát lennie.

Fel voltunk cuccolva rendesen
 

Reggel hőség, málházás, verejték csorog a pórusokból. Yamaha pöccen, mint Patekék Philippje, egyre jobban szakad rólunk a víz, de végre nyeregben vagyunk, megyünk. Hetek óta nem volt saját időnk, most egyszer csak ránk omlott. Ha megtanultunk volna hirtelen repülni, az se lett volna ennél jobb.

Az utolsó szakasz az autópályán
 

El is felejtettem, micsoda könnyen zabálja a kilométereket az XJ. Hogy mennyire stresszmentes vele autópályázni. Hogy milyen kényelmes, annak ellenére, hogy öreg. A szélvédelme szuper, nem egy, modern, fejidomos motorénál jobb, széles az ülése, stabilan megy egyenesen, óriási tartalékai vannak bármilyen előzéshez. Élveztem, akkor, ott, minden rózsaszínben úszott.

Hipp-hopp, máris Szlovéniában, valahol Maribor táján kalauzolt totálisan félre a navi, meg kellett állnunk. Vrebebb-vrebebb-vrebebb-vrebebb… Hű basszus, egy henger kihagy. Kati velem együtt aggódta végig az előző éjszakai szerelést telefonon, most mintha feldúlt lenne, mert ő sem süket. "Zsolt, mi ez?" – faggat.

"Á, semmi, kicsit hagyjuk pihenni, elmúlik" – nyugtatom. Minden testnyílásomban zabszemkollekciók pukkantak ki ebben a pillanatban. Nem lettem nyugodt, á nem, innentől már nagyon nem pihentem a túrán. De legalább Katinak meg szerettem volna tartani az illúziót, ő tényleg le volt hajszolva mostanában. És a Yamaha az imént még gyönyörűen ment fordulaton, nagy baj nem lehet.

Először pillantjuk meg az igazi nagy hegyeket
 

Amikor el kellett hajtanunk, kicsit nehezen kapta el, köhögött, de amikor végre szabad volt az út, durrantott egyet-kettőt, és nekiiramodott. Valahogy visszataláltunk az útra (le se kellett volna menni a pályáról), téptünk tovább Ausztriába. Megtettünk valami hétszáz kilométert, amikor ismerősnek tűnő útszakaszra értünk. Balra hegyek, jobbról nagyobbacska út simul belénk, itt lesz jobbra, igen, itt lesz…, itt lesz…. Pont az a hely, ahol tavalyelőtt első este megálltunk a Kawasakival. Gasthof Kapaun, kicsivel Lienz előtt.

Akkor Wiener Neustadt érintésével Ausztrián át, a hosszú úton jöttünk, s még nem volt meg a fenekünkben a hatszáz kilométer, mire ide értünk. Most a rövid szlovén úton, szinte légvonalban hatoltunk, és bő hétszáz… Nem értem. Mindegy. Sör, vacsi, jót aludtunk, másnap már Olaszország.

Ugyanitt aludtunk először két éve
 

Reggel fotózkodtunk egyet, bár aggódtam, mert a Yamaha két hengeren, kínlódva indult. Újra beröffentés, túráztatás, valahogy magára talált még egy égéstér, nekilódultunk. Fordulaton gyönyörűen ment - nincs itt baj, csak nem kell csigáskodni, sportos motor ez. A Dolomitok felé azonban idén mindenütt útfelbontások voltak, szépen pusztítottak itt a tavaszi, kora nyári esőzések.

Mindenütt lezárások voltak
 

Mindenhol megcsúszott hegyoldalak, újjáépített (illetve újjáépítésre lezárt) utak, alternatív egysávok lámpával. Sokat araszoltunk kevés hengeren. Nem volt kellemes.

Már a Dolomitokban, de kicsit aggódva
 

De végre beleverekedtük magunkat a hegyi utakba, eltűntek az autók, a Yamaha harákolt, kiköpte a slejmet, és máris négy hengeren dalolt, csodás pillanatok voltak ezek. Jöttek a kanyarok, az emelkedők – és a hengerek elmentek vadászni… Bassza meg, bassza meg, ordítottam a sisakomba, és megint csak bassza meg! Tiszta pötty lett a plexi belülről, fuj.

Hát ezért vágyik az ember ide
 

Életemben kevés szabadságot vártam ennyire, mint ezt, erre tessék, haldoklik a motor. Egy filléres hiba miatt. Ha csak két nappal korábban tudjuk meg a szervizben a bajt, lett volna tűszelep, hiszen az összes japán márka közül a Yamaha a leghíresebb arról, hogy készleten tart a régi motorjaihoz alkatrészt. Tényleg a picsába, elnézést a káromkodásért, de ott, akkor leolvadt az agyam, meg a kultúra is rólam. És most is, ahogy visszagondolok.

Amikor állt, igen peckesen tette
 

Aztán kattant valami a fejemben, megszállt a Zen, és elfogadtam a dolgot. Ha araszolunk, ha szűk a hajtű, elmegy egy henger, na és? 1700-1800 méter fölött mindenképpen elmegy egy henger, tehát ha ilyenkor kell araszolni, hajtűket bevenni, marad két henger. Ez színtiszta matematika.

Próbáltam a jó oldalát látni a dolognak: a kéthengeres Kawámnál mostanra már nulla henger működne, a Yamaha még így is két henger erejével (lol) tol felfelé bennünket. Aprilia Scarabeók, Piaggio Apék, Bianchi-versenykerékpárokon tekerő biciklisták, aztán már járókeretes nyugdíjasok előztek le bennünket, csíkká olvadva. De mi azért mindenhova felmentünk. Felfelé a tájat néztük, és hörgettük a motort, lefelé leállítottuk, és olyankor kanyarogtunk, motoroztunk. Vagy bicikliztünk, mindegy minek hívjuk.

Jót röhögtünk – egy ilyen alkalommal elég jól megtartottuk a lendületet, és szinte motorozós sebességgel kanyarogtunk vagy tizenöt kilométeren át. Tisztábbak voltunk, mint egy Chevy Volt. Egyszer csak feltűnt egy enduró egy lejjebbi kanyarban. Utána! – gondoltam. Fokozatosan közelítettünk, a lopakodó Yamahát lapra fektettem a kanyarokban, és egy hosszú egyenesben – jipíííííí!!!! – megelőztük. Álló motorral! Kati ujjongott, a verseny heve mindkettőnket elkapott, nagyjából így érezhetik magukat az indulók a Red Bull Ládaderbin. Csak nekik soha nem kell felfelé menniük…

Teszem hozzá, előzés közben odafordítottam a sisakomat az enduró felé. Hallottam: ő sem járatta a motort. Höhöhöhö…

Idén máshol laktunk. Itt
 

Még délelőtt beértünk a köhögő döggel Arabbába, ami egy apró, alpesi falu a hegyek ölelésében, voltaképpen egy motoros paradicsom. Sajnos a tavalyelőtti helyünkön, az Albergo Genzianában nem volt szoba, csak másnaptól, mi meg le akartunk már málházni, és semmiképpen sem szerettünk volna költözködni, ezért másik szállás után néztünk. Legalább olyan jó helyet találtunk, le is foglaltunk két estét.

Ott, a következő hegyig még egyszer le kell menni mélyebbre, majd újra mászni. Jobbra egy első világháborús, osztrák erőd, ma múzeum
 

A délután a változó számú hengerek beosztásával, valamint a szokásos hágók meglátogatásával telt – Passo Pordoi, Passo Gardena, Passo Sella, Passo Falzarego, a holdbéli tájnak is beillő Tre Sassi… Küzdöttünk, voltak epikus csörtetések, a motorerőt kanyartechnikával próbáltam pótolni, ami egy 245 kilós, 27 éves géppel nem is olyan könnyű. De legalább tanultam. És a két évvel ezelőtti túrához képest meglepő, hogy milyen sok volt az öreg motor, akadt az enyémnél is vénebb német Yamaha is az egyik hágón.

Ez a Yamaha vagy három évvel öregebb az enyémnél. Németből jött
 

60 százalékban azért baromi jól éreztük magunkat, a maradékban – hát, aggódtunk. Aztán, amikor már eléggé fixen csak két és fél hengeren szenvedett a paripa, nem akartam többet erőltetni. Megfigyeltem, hogy minél lejjebb megyünk, annál többet jár négy hengeren, s azt is végiggondoltam, hogy a kevés hengeres működés hosszú távon tönkreteszi a motort, mert a benzines levegőt beszívja.

Ez meg – mivel a benzin nem ég el - egyrészt lemossa a kenőolajat a hengerek faláról, másrészt, amikor mégis berobban, a nem a kellő pillanatban meginduló lángfront kicsap a szívórendszer felé, meg szépen beleköp a kipufogóba, pusztítva azokat az alkatrészeket is. Ha legalább fülre megy a négy henger, akkor már nem eshet nagy baja a motornak. Úgyis alkonyodott, a Lago di Misurina felé vettük az irányt.

Lago di Misurina
 

Csodásan nyugodt tengerszem a hegyek között. Van kis szálloda a domboldalban, kávézóval, hintaággyal. Rendeltünk két óriási cappuccinót, kiültünk, ringatóztunk, bámultuk a hegyeket, keveset beszéltünk. És arra gondoltunk – de jó lenne ittmaradni, nem motorozni tovább, nem kínlódni, kínozni szegény öreg gépet. Az ilyen pauzák letisztítják az ember gondolatait – bár fájt a szívünk, úgy döntöttünk, vesszen a nyaralás, hazamegyünk. Úgy, hogy tudtuk: otthon még gyerekek nélkül is dolgozni kezdünk majd, mert folyamatosan csúszásban vagyunk. Ez van.

Egy éjszaka után búcsú a panziótól
 

Lemondtuk a másnapot a szálláson, reggel összepakoltunk, elzúztunk a Dolomitokból. A hegyek tövében a Yamaha ismét úgy működött, mint az új, élvezet volt vele minden kilométer, minden gázadás, minden kanyar. Megálltunk egy délelőtti kávéra, felvetettem az ötletet.

"Kati, síkon jól működik a motor. Menjünk rá Bolzanónál a pályára, és húzzunk le a Garda-tóhoz, tavalyelőtt úgyis csak az északi csücsökig jutottunk, és nem láttuk Sirminónét" – vázoltam. Sirmione egy fakanál alakú félsziget egy csodás kis várral, benne várossal a tó déli csúcsában.

Szerintem belefér ma a Garda-tó
 

Számoltunk, navit pötyögtünk. Valami kétszáz kilométer. Simán odajutunk még kora délután, fürdünk egyet, megnézzük a várost, aztán nyolc körül elindulunk hazafelé, és Velence után megszállunk. Csináljuk!

Mindjárt jobb lett a hangulat. A pálya ugyan borzalmas volt, elviselhetetlen forrósággal (35 fokot mutatott egy helyen az infótábla), sorozatos dugókkal, idegeket próbára tevő vészfékezésekkel, de túléltük valahogy. A navi már csak valami ötven kilométert mutatott Sirmionéig. Hátulról böködés – "Zsolt, nem megyünk le a tó partjára innen?"

Hol is van itt a Garda-tó?
 

Rég leszoktam arról, hogy a kommunikációt lehetetlenné tevő helyzetekben a feleségemmel ellenkezzek, mert abból mindig baj lesz. Sisakból átüvöltve pedig végképp nem lehet okfejtésekbe bonyolódni. Mint egy robot, az autópálya-kijárat felé vettem az utat. Mire fizettünk, már 85 kilométert mutatott a navi. Boioioonnngggggg. És öt kilométerrel később, az apró úton kezdődött az iszonyatos dugó.

Tudom, hogy Árpád most írt egy vélemény-cikket a kevéssé felöltözött motorosokról, meg hogy milyen veszélyes ez, elvben én is egyetértek vele. De ott, a negyven fokban, a dugóban félreálltunk, és Rómában úgy tettünk, mint a rómaiak. Azaz Riva del Gardában mint a riva del gardaiak. Nekivetkőzünk. Dzsekit kötöztünk dobozra, kendőt tömtünk zsebbe. Pólóban mindjárt nem akartam szívinfarktust kapni.

Nem bírtuk tovább a vastag motoros ruhát
 

Innentől egy üvöltő extázis volt az út. Végig, közel hetven kilométeren át a Garda-tó nyugati partján, a több száz kivilágítatlan alagútban, kibukkanva a hirtelen fényre, elegáns kis olasz városkákba, majd megint be a sötétbe, elvegyülve a robogósok felhőjében, hörgetni, kijönni száz méterrel a tó fölött, tériszonyodni, megint be az alagútba, na most lent estünk ki vízszinten – elképesztő volt.

A motor? Mint az új, ne vicceljenek már.

Sirmionében mindent a motorhoz zártunk
 

Sirmionében lényegében a folyékony láva állapotában keresgettünk motoros parkolót a fakanál nyelén vagy fél órán át, autós helyre ugyanis nem lehet állni kétkerekűvel, a nekünk fenntartott öblök pedig több rétegben tele voltak robogókkal. Végül egy eldugott, alig két eurós, szinte üres placcon álltunk meg – nem is értem, miért nem ide áll mindenki. Hiszen másutt drágább volt a megállás, ráadásul 24 órán át fizetni kellett.

Amit lehetett, lehántottunk magunkról, ráláncoltuk az XJ-re, majd lávatömbjeink strandot keresni indultak.

Sirmione bejárata
 

Itt Sirmione környékén valahogy minden helyi ember, illetve turista illatos, kipihent, lenge öltözetet visel. Olyanok voltunk büdösen, izzadtan, talpig motoros szerkóban, mint két Újpest-drukker éjjel tizenegykor a tömött Fradi-kocsmában. Furák, de erősen.

A szabadstrand. És ilyen hideg volt. Na jó, annyira azért nem
 

Tudják, hiába táplálják a Garda-tavat jéghideg alpesi folyók, azért ha közel negyvenfokos a levegő, meg pláne itt a déli csücsökben, ahol már kevesebb a hegy, szóval ilyenkor tud az is 23-24 fokos lenni. És olyan tiszta, mint az ivóvíz. Nem igaz, ebben például nincs klór. Szenzációsat fürödtünk a vár egyik bástyájának tövében kialakított szabadstrandon – úgy éreztem, soha többet nem tudok kijönni innen.

Utolsó szállásunk Olaszországban
 

Aztán mégis. Kínkeserves öltözködés, még kínkeservesebb vánszorgás, vacsi, tépés a pályán. Velence mellett, egy Preganziol nevű helyen találtunk szállást éjjel tízkor – tudom, kicsit odébb van, de ezt dobta ki a navi, mint lehetséges közeli hotelt, nem tehetek róla. A földszintes, kifelé nyíló ajtós, minden belépő nélküli, apró szobát szerintem mosókonyhából alakították ki, ráadásul kábé ezren bagóztak benne előttünk, az udvarra néző ablaka pedig opálüveg volt. Három csillag, lol. Mindegy, nem volt jobb, mindig azt vallom, hogy az ember külföldön elvan, ha kap egy ágyat, esővédelmet, egy tiszta vécét és zuhanyt. Itt ezek adottak voltak.

Még elmentünk egyet sörözni, hogy ne abban a lyukban zárjuk az estét. Igen, nem borozni, sörözni, hiszen annyi vizet vesztettünk, hogy ki tudtam volna inni a fél borsodi sörüzemet. Az egyetlen nyitva levő hely egy félig zárt rendezvénynek otthont adó, speciális, elegáns, lugasos borozó volt. Eleve furcsa volt, hogy be mertünk menni, de kaptunk bent egy kis asztalt, majd ilyen elég furcsa pincérek odajöttek, hogy mit iszunk. Kati enni szeretett volna tiramisút, én sört kértem. Dobtak egy hátast.

"Khm, ez egy borozó, uram, nagyon különleges, toszkánai, szicíliai…" – kezdett bele az ürge a sületlenségbe, de leállítottam, nem akartam én asztaltáncolós jelenetet, á la Hair. Hiszen nincs is hajam, nekem nem áll jól az ilyen.

"SÖRT kérek, egész nap motoron ültem, kiszáradtam, SÖRT, per favore" – kötöttem az ebet a karóhoz. Olyan fekete ruhás boszorkány jött az asztalhoz, mint amilyen csak a Fellini-filmekben létezik. Látszott, ő az isten itt.

"VAN sörünk" – mondta a finomkodó pincérnek – "az a speciális, amit mindig rendelünk" – és csippentett a szemével. Jaj, ez drága lesz. Vagy valami ilyet mondott, sajnos nagyon hézagos az olasz tudásom.

Életem legdrágább söre, és egy tomboló bulizás. Utóbbi nem
 

Tiramisu viszont nem volt, csak valami hasonló. Így lett, hogy megittam életem legjobb és legdrágább sörét (10 euró volt az egyliteres, csatos üveg, benne a valami nagyon kis, nagyon német sörfőzde készítette speciális dologgal, tényleg kolosszálisan jó volt), Kati pedig megette élete legrosszabb édességét. Mint mondta: ha állagra nem is, de ízre mintha hasonlított volna a tiramisúhoz, csak nem volt benne cukor. Hm, egy szép este volt tehát, sokat nevettünk. Nem.

A másnapot ne tudják meg, milyen volt. Valami 730 kilométer, 35-38 fokban, végig pályán. Beleőrültem. Egyszer be is aludtam kicsit Szlovéniában, pedig tökéletesen kipihent voltam. Ekkora szakaszokat soha ne vállaljanak be pályán. Baromira örültem, hogy egyben hazaértünk.

Nem látszik, de Siófoknál már totál hullák voltunk, 600 kilométer után
 

És azóta a Kawasakit használom…