Garázsom dísze egy vadiúj veterán

2011.10.15. 07:00
109 hozzászólás


Látják, ennyit érnek az eskük. Vagy legalábbis az én esküm.

Nem hívő emberként úgy gondolom, hogy van párszor tíz évem a Földön, aztán nincs tovább, kukacgyomor-töltelékként végzem – esetleg környezetszennyezésként, ha elhamvasztanak. Tehát ebbe a párszor tíz évbe bele kell sűríteni annyi élvezetet, amennyit lehet, természetesen úgy, hogy a család és a társadalom érdekei ne sérüljenek. Hülyeség hát halálra dolgoznom magam, hülyeség főtt krumplin élnem, hogy óriási bankbetéteim legyenek (bár miből, vajon?).

 

De mivel kicsi országban élek kicsi beosztottként, ezért elég sok munkával tudok csak annyit összevakarni, hogy kicsi idő és kicsi pénz azért maradjon a szórakozásra is. És mivel borzasztóan érdekelnek a régebbi autók és motorok, ezért így is a lehető legtöbbet szeretnék kipróbálni és talán birtokolni azok közül, amik a leginkább fókuszban vannak. Ennek legegyszerűbb módozata, ha sokszor veszek, és sokszor adok el. Eddig világos.

Sajnos a betonalapzat-repesztő, sújtólégszerű átírási költségek, a regadó, az eredetiségvizsgálat és egyéb sarcok rettenetesen megnehezítik az ilyesfajta életformát. Ezért ha nem is úgy, mint régen, de évente egyszer-kétszer azért apró rotációt végzek a parkon, csak az íze kedvéért.

Már vagy tizenöt éve vázolgatom ezt az életformát a belsőégésű motorral hajtott izék iránt kevésbé fogékony barátaimnak, a szüleimnek, rokonaimnak, bár nem hinném, hogy értik. Ami nekik a következő focivébé, a Való Világ sokadik újraindítása, a legfrissebb Megasztár, az nekem egy új robogó, egy lyukas roncs hazavonszolása, egy rezgés megszüntetése a kombi Merciben. De két fogadalmat azért tartottam: 1) a zöld Mercit sose adom el; 2) a fekete Kawa Z750 mindörökre a családban marad. Ezek a járművek ugyanis számomra pótolhatatlanok.

Vagy mégsem?

Egyik az első túrák közül, talán Dobogókőre

A recesszió hullámai még alig érték el ugyan a Totalcart, de a feleségem a fő- és a másod-munkahelyén egyaránt zsugorított bért hoz haza. Ez a szűkítés pont a játékteret csökkentette töredékére – mi mást. Köszönjük, jól vagyunk, a gyerekek észre sem veszik talán, de én vagy egy éve folyamatosan szervezem át a korábban némi ésszel még egész jól menedzselhető járműves hobbit. Újabb projektek behozása helyett a meglevő massza racionalizására adtam a fejem. És eladásokból folytatom a többi cucc rendbetételét. Válságban az ember még jobban becsülje meg, ami jut, nem panaszkodom.

Eladtam Imolában a négyütemű Motom 50-es kismotoromat, amire a kilencvenes években évekig spóroltam. Nem baj, jópofa szerkezet volt, egyedi is, de sok gond volt vele, szuper állapota ellenére műszakilag közel sem volt robusztus. Eladtuk a Kati Vespáját, az árából titokban tudtam venni neki egy Honda VFR400-ast, a lábra állítás és az átíratás költsége volt a karácsonyi ajándék. A benzinfolyós, kicsit sokat evő, kizárólag egyszemélyes városi használatra alkalmas öreg Vespa helyett van most egy motorja, amin viheti a fiainkat, mehet vele messzire is, ráadásul műszakilag jó állapotú. Mostanában az Aprilia Gulliver 50-esemet is sandán nézegetem: egy nagyrobogó nem eszik többet, a biztosítása szinte ugyanannyi, lehet vele kicsit vidékre is menni, melegebb napokon el tudom vinni valamelyik fiamat oviba, suliba – érik a gondolat.

A feketéről a hirdetésfotó

És amit nem gondoltam volna – hopp, a Kawasaki KZ750 B-met is lecseréltem. Ha innen nézem, érzelmi volt a döntés, ha onnan, akkor meg racionális.

A Kawát 2004 októberében vettem. Akkor már tizenöt éve egy kis kulipintyó hátsó, fűtetlen szobájában lakott egy öreg bácsinál. Ő cserébe kapta az akkor még vizsgás motort egy sráctól, akinek megtetszett az öreg BSA Gold Starja. A bácsi sose tudta már vezetni a Kawát, és amikor meghirdette, már beszélni, mozogni is alig tudott.

Még a régi rendszámmal, hátul Marci barátom, aki találta a hirdetést. Megfogadtam - ha nem indul be, nem veszem meg. Beindult

Később, egy börzén találkoztam az előző tulajjal is – meghatottan nézte az életerős Kawát, mondta, hogy az övé volt. A Gold Starról meg kiderült, hogy hiányos, vegyes alkatrészkupac, kevés volt benne, ami használható, régesrég továbbadta valahová az Alföldre egy belevaló gyűjtőnek. A Kawa meg hiányzik neki. Ez lehetett olyan öt éve.

De nem volt fenékig tejfel a Kawasaki feltámasztása. Valaki a korábbi életében ráhegesztett idomtartó vasakat, az egyiket pont a vázszámra. Az öreg nem íratta át – dupla illeték, hát. Régi rendszám volt rajta, az okmányiroda elírta a típusát és a motorszámát. A Mozaikból páros lábbal rúgtak ki, amikor prezentáltam a problémahalmazt. „Fiatalember, talán majd tavasszal, most nincs ilyen dolgokra időnk” – kaptam a Vörös Október Ruhagyár által 1976-ban készített öltönyben feszítő úrtól az elutasító választ.

Sebaj, sikerült gyorsítanom az ügyön, így egy hónappal később már hivatalos, EU-s vázszámmal, új rendszámmal, új vizsgával, kijavított számokkal az utcákat rótta a Kawa. Aztán rendbe tetettem a fékeket, az önindítót (állandó KZ750 B-betegség, ötévente megdöglik, mert alulméretezett, a négyhengeres Z650-ből származik), a karbikat, finom olajat kapott, itt-ott zsírzást. Szereztem az ütött műszer, a letört jobb tükör, a hiányzó jobb indexbura helyett másikat, vettem bontott első féknyerget, összeállt.

Dolomitokban

Imádtam. Az olasz Busso-kipufogók moraját, ami kis gázon finom suttogássá szelídült, terhelésen, megtépve dühödt, de puha fújtatássá erősödött, és semmi köze nem volt a szétfúrt Harley-, enduro-kipufogók csattogásához, csörömpöléséhez. A kényelmes üléspozícióját. A kiegyensúlyozótengelyes twin-blokk finom vibrációját. Azt, hogy mindig beindult, mindig ment a két hengere. Igen, lent a magyar síkságon, és fent a Dolomitok bő kétezer méteres magasságaiban, kettőnk és a csomagok alatt is.

Bár a maga idejében (1976-80) lenézett, elavult konstrukció volt, ma már látni benne a Norton Commandót, Triumph Bonneville-t, ami a kawás tervezők szeme előtt lebeghetett, amikor megalkották. Az első, ólmozatlan benzinhez tervezett japán exportmotor volt. A kéthengeres blokk kis tömege miatt sokkal ügyesebb, kezesebb volt a vele egyidős egyen-négyhengereseknél. Még mai szemmel is jól vezethető, igaz, a fékei gyatrák.

Szép volt a fény

Ez a lenézett motor ma, a nyugati világ értőbb régióiban kultuszmotorrá vált, dán és holland építőstúdiók egyik legkedveltebb átépítő-alapja, de eredetiben is keresett. A mobile.de-n alig akad belőle, általában 3-5 darabot találni 2500-10 000 eurós áron. Az ugyanilyen blokkal szerelt, de a korai japán álcsopperek korszakából származó, stílustalan és rosszabb futóművű, újabb Z750 LTD-ből van rogyásig, de az csak egy halvány utánzat. Azért a maga idejében is volt egyfajta retro-sármja – van egy fotóm a Classic Bike-ból, amelyen a hetvenes évek gyorsan élő motorversenyző istene, Mike Hailwood egy KZ750 előtt pózol.

Mike Hailwood egy KZ750 előtt

Amikor vettem, csak azt tudtam, hogy ezt a motort nekem teremtették – a formáját, a hangját, a méretét, mindent. Aztán lassan kibontakozott, milyen kincsem lett, és hogy erről a motorról Magyarországon szinte senki sem tud. Hát ezért nem akartam eladni. Hálás gép volt, csak én tudtam, milyen szuper cuccon ülök, senki nem irigyelte, én meg a saját kis belső világomban háborítatlanul élvezhettem.

Megjártam vele Ausztriát vagy hatszor, több alkalommal Kati is velem tartott a hátsó ülésen. Odakint egyszer letörtük a kuplungkarját, berhelt üzemben küzdöttük le a Graz felé vezető, Kalte Küchl mellett vezető hegyi utat. Kati is vezette legalább kétszer – ez volt a legnagyobb gép, amit kipróbált. Amikor Bálint fiamat először elvittem motorozni, lett volna választék, de természetesen a Kawát vittük. Régesrég még Józsi barátommal is jártunk motorozni együtt, a Kawa emlékszik még az ő Guzzi V35 Imolájára is. Sok élményben volt részünk az öreg géppel, mind szép emlék, kivétel nélkül.

Ez bizony megolvadt

Még amikor a legszörnyűbb dolog történt vele – egy rossz testelés miatt évek óta volt benne valami kóboráram, s amiatt kigyulladt – azt is az olasz túra másnapján, egy laza munkába menős napon, fél kilométerre a házunktól tette, hogy ne fájjon. Csabi barátom csodásan újravezetékelte akkor, a fő áramkörök külön, sarus biztosítókat kaptak, s egy füst alatt adtam az öregnek egy garnitúra fékbetétet, egy új, méregdrága láncot, hátsó lánckereket is. Aztán a kuplungbovdent is megrövidíttettem a Haudekéknál, onnantól a kuplung sokkal finomabb lett, bár sose vált a vezetés meghatározó, kellemes elemévé.

Új lánckerék, szintén a Louisból

De a hétévnyi használat minden karbantartás ellenére otthagyta rajta a nyomát. Itt-ott szivárogni kezdett az olaj. Az önindító egyre nehezebben forgatott, a karbikat ki kellett volna pucolni, össze kellett volna hangolni, talán még membránt is cserélni bennük. És a vibrációt csökkentő ezernyi gumialkatrész – a kormányfelfogatásnál, a műszerek rögzítésénél, a lábtartóknál – mind porladni kezdett, némelyik elveszett. Az ülés eredeti műbőrje fesleni kezdett, a kipufogók, spiáter alkatrészek krómja mikronos vastagságúra kopott, már a rozsda is átütött rajtuk. Éreztem – egy-két év, és boríthatom szét, talán éppen akkor, amikor a legmélyebb lesz a válság.

Láttam már így elpusztulni motorokat, autókat – a tulaj csak használta, használta a szép gépet, ígérgette magának, hogy idővel rendbe teszi, aztán mire szétszedte, se pénze, se ideje, se kedve nem maradt, úgy kótyavetyélte el tejesládákban, fillérekért, hogy gondolatban még le is köpte. Ezt semmiképpen nem akartam, de bevallom, nem láttam koncepciót, hogyan teszek majd.

Egy másik cikkemben írtam, hogy be vannak állítva mindenféle figyelők a netemen. Reggelente végigsöprök rajtuk. Mercik 1968-tól 1985-ig, 2500 köbcenti alatt, no meg Kawasakik 1980 előttről. A Mercik azért, mert vágyom egy tűrhető 230-as benzinesre. A Kawasaki meg... Ugyan papolok az ilyen hozzáállás ellen, de titokban én is várok a csodára.

Egyszer már meg is történt – felbukkant egy ugyanolyan KZ750, mint az enyém (az európai neve Z750 B, de így mindenki keveri a későbbi négyhengeressel, ezért mindenfelé inkább az amerikai típusnevén szokás emlegetni). Eredeti piros, eredeti csíkozással, kevés kilométerrel, magyar rendszámmal. Valami négy kiló körül. Vonyítottam, mert egy fillérem se volt éppen, az otthoni kasszában is csak egérkakit találtam. Naná, hogy kábé két nap alatt eltűnt. Az új tulajdonos, Laci meg is keresett utána, nem forog ki a motor, tanácsot kért, mit lehetne, de nem tudtam tippet adni neki – az enyém sose csinált ilyet. És titkon nagyon irigy voltam – de hát a motor azé, aki megveszi, mint tudjuk. Az emailcímét azért eltettem – sose tudhassa az ember.

Első látvány

Két év eltelt azóta. Egy szombati reggelen úgy terveztük, hogy a nálam levő BMW R 1200 R-rel és a Kati VFR-jével családi motorozásra indulunk – mondjuk Esztergomba. De azért rápislantottam a netre.

Katiiiiiiiiiiííííííííí! Katíííííííí!!!!!!! KATTTTÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! – hörögtem üvöltve a gép mögül. IDE NÉÉÉÉZZZZ!!!!!!! A PIROS KAWAAAA!!!!! ÓÁÓÁÓÓÓÓÓÚÚÚÚÚ!!!!!!!

Kati valamiért sejtette, hogy baj van.

Hadd ne szaporítsam a szót, magamon kívül voltam, a két évvel korábbi Kawa felbukkant, Kati látta, nem tehet mást, hát rákérdezett – délután elmész megnézni? Ettől megijedtem. Túl könnyen ment. És túl sokszor vettem már teljesen felesleges, sok gondot okozó, ám kevés örömet hozó romokat óriási fellángolásból. Az ember nem azért tapos végig negyvennégy éven, hogy hűbelebalázs legyen.

A fekete Kawát imádom. A fekete Kawa jó. Ez itt viszont harmadannyit futott. Nem szedték még szét. A kipufogóját leszámítva teljesen eredeti. Legalább látnom kell. Felhívtam Lacit. Emlékezett rám.

Bálinttal jó venni menni

Így lett, hogy szinte örültem, amikor Kati nem bírt a hátsó ülésen állandóan kis híján elalvó Norbival, és hazahúztak Esztergom határából. Mi kanyarodhattunk Bálinttal Pesthidegkút felé. Ha Bálinttal vagyok autót, motort nézni, abból jó szokott kisülni, ott van például Era esete.

Laci már kitolta a gépet az utcára, mire odaértem. Alig ment vele egy ezrest két év alatt, most a garázs is megszűnt, ahol tarthatta, átmenetileg egy barátjánál van elszállásolva a motor, de az megszűnik. El kell adnia, új munkahelyre megy, esélye se lesz motorozni, nyűg lett, pedig fáj érte a szíve.

Új ez? Majdnem

Gyönyörű a gép, sokkal délcegebben indul, mint az enyém. Az ülésén puha(!) a műbőr, mindenütt a gyári kötözőelemek, saruk, fültyűk. És bírja a szívatót, nem áll le, ha ráhúzom. A vaskos kipufogók sokkal jobban hasonlítanak az eredetikre, mint az én cérnaszál Bussóim. A fényezés itt-ott karcos ugyan, de ezek csak garázsnyomok, a lakk fényes, vastag, a csíkozás masszív. A visszajelzők, mint kristálydarabok, a kapcsolók határozottak, a lábtartók nem kókadtak, minden masszív, precíz. Most érzem csak, hogy az én, eddig jó állapotúnak hitt, minden porcikájában jól működő fekete Kawám mennyire fáradt már. Ez itt egy új motor.

Jé, eredetileg a hátsó lábtartó is kerek volt?

Elvisszük egy körre. Jé, mennyire csendes, szinte semmi hangja, pedig a Marving a maga idejében tuningdobnak számított. Milyen lehet a gyárival, ami még halkabb? Jut eszembe – a kipufogó volt a legtöbbet kritizált pontja ennek a motornak, szinte röhejesen nem volt semmi hangja a korabeli tesztelők szerint. De a fokozatok is nagyon rövidek – hát igen, az enyémen már a KZ750-es körökben ismert módosítás szerinti, jóval nagyobb Yamaha SR500 első lánckerék van, azzal sokkal nyugodtabban utazik a KZ750, és mivel a motor nagyon nyomatékos, alig érezni a gyorsuláson veszteséget.

Itt még hiányzik a felirat a dekniről

De milyen eszméletlen finom a kuplung! Mennyire masszív a váz! Mennyire nem vibrál a blokk – olyan, mint a selyem… Viszont furcsa, mennyire ideges, kicsit úgy kormányzódik, mint egy kisrobogó, ránézek, máris befordul. Ez nem tetszik, lehet, hogy gyárilag ilyen, de a fekete Kawám sokkal motorszerűbb. És a férfiasabb hanggal (hadd szögezzem le, nem üvöltő kipufogóról van szó, azt utálom), a hétmérföldes lánckerékkel sokkal nagyobb motornak érződik. Ez itt, így olyan, mint valami Yamaha Jogba oltott, óriási teljesítményű Suzuki TU125, sok-sok hellyel az ülésén. És üt az első kerék, a kormány is görbe kicsit. Gyönyörű, hamvas, de lesz vele meló.

A csíkozás megható

Visszatérünk Lacihoz, gondolkodóba esek. Igen, vinne a vérem, hörögve venném. De ha – mondjuk a Ponton Merci fényezésére félretett pénzből – megveszem, el kell adnom a feketét, amivel már olyan jól összeszoktunk, aminek a kis rigolyáival olyan szépen megbékéltem. A fekete szépen utazik. Ahhoz képest, hogy egy öreg twin, egész jól tartható vele a 120-as tempó. Nem üt, nem görbe. Ez viszont nagyságrendekkel, minden molekulájában újabb. Ebben tényleg még 30 ezer kilométerrel több az élet, mint a feketében. Ha hosszú távú nyugalmat szeretnék, ha nem akarok 2-3 éven belül könyékig turkálni két kiegyensúlyozótengelyes, négyláncos, kétvezérműtengelyes, beszerezhetetlen alkatrészekből álló Kawa-blokkokban, lépnem kell.

Beajánlottam húsz százalékkal kevesebbet – fejben a gyors javításokra próbáltam félretenni. Kevésnek bizonyult. Feljebb vittem a lécet, mert féltem a géptől, de azért nagyon tetszett – itt megtaláltuk a közös nevezőt. Hagytam előleget, írtunk papírokat, egy héttel később visszamentem, elhoztam.

Mindig más, amikor az ember kettesben marad egy új autóval/motorral, mint amikor a vásárlás előtti gyanakvásban gurul vele néhány zaklatott métert. Többnyire megjósolhatatlan, merrefelé más. Van, amikor az ember agyára ilyenkor telepszik rá a sötét gyanú – úristen, micsoda szemétládát vettem… De van olyan is, hogy a gép beszélni kezd a pilótához – ne aggódj kicsi gazdám, jó lesz együtt. A Kawasaki az utóbbit tette.

Nincs benne sok kilométer. A karcok száma sem jelentős

A váratlan finomság miatt sokkal lendületesebben motoroztam vele haza, mint a feketével szoktam. Zavart továbbra is a megütött kerék kalapálása, a görbe kuplunghébli, a furán reagáló kormány, de vásárlás előtt megpróbáltam elengedett kézzel, és ment egyenesen – nem lehet nagy a baj. Viszont a váltó, a blokk finom surrogása, a feléledő, és egyre határozottabb fékek, a vakítóan fényesen világító műszerek, visszajelzők eufóriába ringattak.

Otthon aztán megláttam a feketét a garázsban, bánatosan nézett rám. Leparkoltam mellé, nem volt máshol hely. Gyáván inkább felszaladtam a házba, nem bírtam a szemébe nézni. Volt bűntudatom rendesen. Morcosan turkáltam a vacsorát, tőszavakkal válaszoltam a gyerekek felől záporozó kérdésekre. Mi a baj, nem jó a motor? – kérdezte Kati.

Egymás mellett az ikrek

Dehogynem, szuper, azaz van valami fura az elejével, de semmi drámai, nem ez a baj – válaszoltam. Nem értette. Itt a szép, új motor, volt rá pénz, egyikünk sem kételkedett benne, hogy a feketét el lehet adni normálisan, akkor meg hol a probléma?

Képzeld el, hogy lenne egy ikertesód – kezdtem a magyarázatot. Ugyanolyan, mint te, ugyanazok az emlékeitek, mivel én is ismerem, és sok időt töltöttünk együtt családilag, ezért sok velem is a közös emléke. De neki nincs két gyereke, viszont volt eddig egy szemét pasija, aki elvárta tőle, hogy rommá edzze magát, kozmetikushoz járjon naponta, a te öt és fél-hat óráddal szemben előírta, hogy minimum nyolc és fél órát aludjon. És az a pasi lelépett pár hete, az ikertesód felszabadult, mire én bejelentem neked, hogy akkor legyen most az, hogy te elmész, és ő jön ide. Hiszen ugyanúgy néz ki, csak jobb karban van, ugyanúgy főz, és mivel ikrek vagytok, hasonlóan vélekedik mindenről, örül, hogy egy jó kapcsolatban lehet végre, ezért nagyon hálás lesz, a gyerekek szinte észre se veszik a különbséget, nekem meg így sokkal jobb lesz. Te mit szólnál ehhez? Ugyanis ez történik most lent, a garázsban.

Kati felnevetett, aztán elhallgatott. De hiszen ez csak egy motor – mondta, kis keserűséggel a hangjában. Nem Kati, ezt a motort éppen azért szerettem annyira, mert az összes többi járművem gép, de a Kawasaki egy lény, érted? – válaszoltam.

Így tisztán kijön, hogy a piros villája görbe. Az eladóm nem is tudott róla, alig lehetett érezni, látszani pedig csak A-B-ben látszik

Aztán másnap – ó, a kínzó másnap – kiderült egy, s más. Például, hogy nemcsak a kerék ütött, de az első villa is görbe. Így, hogy a feketével egymás mellett álltak, már jól látszott, amit napnyugta után nem szúrt ki a szemem. És azért lehetett elengedett kézzel menni vele, mert hajszálpontosan azonos a görbeség. Csak ideges lett tőle a motor eleje.

Tehát sebtében szétkaptam az egészet. Kerék ki, sárhányó le, műszerek le, kormány le, elektromos cuccok szét, lámpa le, villa, villanyak ki. Nini, az alsó kormánynyak-csapágy is ütött – hát persze, ha a villa görbe, ez se szokta megúszni.

Tehát lett egy kerékegyengetés Koch Ferencnél, aki a legjobb mestere e szakmának, lett egy villa- és villakifli-egyenesítés Csömörön, ahol ezt a legszuperebbül művelik, Bakos Ricsi meg kikeresett nekem jó minőségű, mégis pénztárcabarát kormánynyak-csapágyat, amit a Kondorosi úti csapágyboltban két nappal később át is vettem. Igen ám, de elfelejtettem, hogy megszűnt a mobil eredetiségvizsgálat, nekem meg záros időn belül át kellett íratnom a motort. A torzó ott állt, lefejezve, kiontott belekkel a garázsban. Ajjaj.

Tiszta dirt-tracker

Gyors döntés született – visszahajigáltam bele a villát, a kormányt, a kereket, gyorskötözővel felszereltem Bálint fejlámpáját, és így elhúztam minősíttetni. Elvégre nem műszaki vizsga, csak a számokra kíváncsiak… Át is ment, és csak két órát buktam a hülyeségem miatt.

Rá másfél hétre összeálltak a cuccok. Közben leműtöttem az öt évvel ezelőtt, Imolában vett KZ750 dekniről a hiányzó feliratot, a csomagtartós túrakapaszkodót átszereltem a feketére, erre meg a simát (úgyse megyek én ezzel a Dolomitokba), az SR500 első lánckereket is áttettem a feketéről, beállítottam a láncokat, összeraktam az elejét a pirosnak, lepucoltam mindkettőt.

Hátulról se néz ki rosszul

A piros csodás lett – tényleg a tesztmotorokhoz hasonlít a leginkább, ezt még a kollégáim is megerősítik, akik vezették. A fekete aztán szépen lepucolva modellt állt a kamerának, és egy vasárnap este feladtam a hirdetését.

Aznap este már keresett a Motordoki egy barátja, de a feleségétől még engedélyt kellett szereznie. Reggelre landolt egy levél a gépemen Szlovákiából. Viktor 1000 eurót ajánlott a gépét, jön érte este. Megírtam, fél napja van csak fenn a hirdetés, 1200 alatt senkinek. Akkor 1100? Végiggondoltam, hogy szegény jó messziről jön, nem lehetek pofátlan, ezért annyit válaszoltam: 1150. Oké, este hétre ott vagyok, írta.

Aztán déltájt felhívott a Motordoki barátja is. Nem kapott rá engedélyt ugyan, de neki kell a gép, nem érdekli, mi lesz otthon. Vázoltam a helyzetet, este jönnek érte Csehszlovákiából, a srác emiatt szerzett utánfutót. De ő megveszi. De én nem mondhatom le, hiszen jön a pénzzel. De ő megadja az 1200 eurót is. Mondom, jó, felhívom a Viktort, elmondom neki. Viktor kicsit tanakodott, majd ráhagyta, oké legyen 1200, én meg kikötöttem, hogy nincs alku. Ha tetszik a motor, ennyi, ha nem, másnap eladom a Motordoki barátjának.

Végül elvitte.

Töltjük a papírokat. Háttérben a Bandi BMW-je

Már szemre is tetszett neki, aztán beröffentettem – a Kawánál ez komoly pszichikai hatás ám, mert teljesen más a hangja, mint más motoroknak – elment egy körre, vigyorgott. Oké, tegyük fel a futóra, mondta. Egyszer régebben is hirdettek egyet Magyarországon, arról lecsúszott, most megint fent volt egy napig, de azonnal elvitték, nem is érti, hogy van ez ezekkel a KZ-kkel. Hát, azt én vettem meg- gondoltam. De ott, abban a pillanatban egyszerűen nem volt szívem megmondani.

Kawám búcsúzik

Amíg ő kötözgette Katit… akarom mondani a Kawát a trélerre, én papír-hegyeket töltöttem ki a külföldre vitel miatt. Aztán már csak a pénzcsere, a búcsúfotó, és alig maradt időm megsimogatni a Kawa dagadó tankját, a Roomster máris elhúzott Szlovákia felé. Hát, pocsék volt a hangulatom… Vigaszul csak az szolgált, hogy a piros szuperül sikerült, még töredék ennyire jó motorom se volt az életben.

Úgy gondoltam, összeszokásnak az lesz a legjobb, ha az évadzáró mecseki túrára őt viszem, nem a Yamahát. Még egyszer beállítottam a láncot, még jobban kipucoltam a pucolnivalókat, beszereltem a GPS vezetékét biztosítékostul, feltettem a GPS-tartót. És próbaképpen este elmentem az Uj Péter búcsúbulijára a belvárosba. Odafelé megtankoltam a paripát, repesztettem az Andrássyn, már bizsergett az ülepemben a Mecsek sok kanyarja…, amikor, az egyik kihúzatásnál furcsa dadogást éreztem. Kihagy. Fullad az egyik henger.

A piros KZ750 most

Nem is maradtam a buliban, csak egy fél órát, rohantam haza, kaptam ki a gyertyákat. A jobb oldali fekete. Ez bármit jelenthet. Le a gyújtásfedéllel, megszakító rendben, hézag van, nem szikrázik fordulaton. Akkor ez vagy trafó, vagy karbi, egyiket se tudom sebtében megjavítani. Hajnalban indulunk.

Dráma.

Kilométergyűjtemény. Nem nagy. A vezeték a GPS-é, csak sebtében lekaptam

Lekaptam a GPS-tartót, majd berobogtam a szerkesztőségbe, ahol a Yamaha dekkolt. Hazatéptem vele, felszereltem a tartót, végül is, elkészültem, bár a szám íze keserű volt. A túra egyébként szuperül sikerült, Kati élvezte a VFR-jét (most volt először külön géppel hosszú motoros túrán), a Yamahában másik motort ismertem meg (nemrég vettem új gumikat, többet ért ez a művelet, mint egy új gép), de azért most is bosszant, hogy nem a Kawával mentem.

Még nem pucoltam el igazán, csak nagyjából

Azóta hazahoztam, de még akkor is belém rúgott egyet. Képzeljék el a helyzetet – vasárnap este egyedül vagyok a parkolóházban, benzincsap kinyit, szívató ráad, gyújtás szintén, indítógomb megnyom. Pöccenne a motor, de két durranás után leáll, az indítómotor forog tovább, éktelen csörömpöléssel. Gyújtás le, tovább üvölt. Dekni le, tépem a vezetékeket az indítóreléről, önindító elhallgat, berúgom, szépen röffen, aztán hazafelé 4200 fölött kihagy, vibrál, szenved. Nem erőltetem, ez egy KZ750 a péróba is, elmegy ez nyomatékból, mint a 424-es.

Nem eredeti elem: fém fékcső van rajta. A védelmet (szilikonszalag, majd szigszalag, hogy ne csikorogjon) én tettem már rá. Jó is így

De most azért szétvet az ideg, két hiba előjött. Pedig épp azért vettem, mert szinte új, hogy legalább ezzel az egy járművel ne legyen gond az istállóban, mert időm alig, szerelnivalóm viszont több évnyi restanciában halmozódik.

Az amerikai modell KZ felirattal az oldalán

Ikrek közötti bosszú áldozata lettem vajon? Mindegy, úrrá leszek rajta, csak most rosszkor jött.