Megöltem a Vespát

Nem vigyáztam eléggé. Csak hajtottam a kisöreget, gondoltam, mindegy neki, hiszen már a vásárláskor látszott, hogy hamarosan gondoskodásra lesz szüksége. A robogó nélkül eltelt időben beleragadtam az autóba, rengeteg pénzt költöttem benzinre, és rettentően unatkoztam. Tél volt, a tömegközlekedéstől viszolygok, a biciklizés pedig szintén nem tűnt logikusnak.

 

Csak néhány önfeledt vespás hét jutott tehát azután, hogy Motordokinál felszereltük a kéz alatt vásárolt Polini banánkipufogót, fúvókáztunk egy kicsit, illetve gondosan összeraktuk a szívórendszert a komolytalan légszűrőháztól a motorblokkig. Ezután feladtam az első elvemet, és elkezdtem havas esőben is használni a Vespát.  
 

Nem törődtem a rohadási együtthatóval. Végül a váz tényleg csak ott kezdett el rozsdásodni, ahol amúgy is karcos volt. A bájos, gyárilag narancsos fényezés most is tartja magát, és tartani is fogja, hiszen nem tervezek teljes felújítást. Akkor biztosan ellopnák. Legalábbis én ellopnám.

 

Bőven elég lesz mindazt rendbe hozni, ami a napi használathoz szükséges. A gyújtással is kezdeni kell valamit, mert az egyik vezetékről lemállott a szigetelés és kevés esőtől is leáll a motor. Igen, én voltam a Móricz Zsigmond körtér járdáin rollerező barom, valamikor decemberben.

 

Aztán jött a trauma. Egy januári délutánon leballagtam a szerkesztőségi parkolóházba, hogy kicseréljem az előző nap kiégett fényszóróizzót. A kilencvenes évek elején gyártott PK50 HP talán egyetlen eleme, amely várakozáson felül működött korábban, éppen az első fényszóró volt. A fejidom szétbontása után azonnal kiderült, miért.

 

Még a vásárlás hevében, véletlenül egy ősrégi, hatvoltos, bontott izzót szereltünk be az armatúrába, mielőtt elindultunk a ceglédi udvarról Budapestre. Amikor szembesültem a ténnyel, hogy a megfelelő, 12 V/30 W teljesítményű izzó fényereje milyen nevetségesen kicsi, majdnem beszereztem egy újabb hatvoltos darabot. Végül letettem erről, viszont okoztam két újabb hibát, hogy ez az érdekes párbeszéd köztem és a PK közt ne szakadjon meg éppen a csúcsponton.

 

A fejidom összeszerelése közben feltűnt, hogy laza a gázbovden. Az ülést felnyitva felfedeztem, hogy a karburátor szabadon mozog a szívócsonkon, mert nem fogja a bilincs. Ahogy a környékén vizsgálódtam, balfék módon sikerült kiakasztani a gázbovdent fent, a markolatnál. Ekkor este 10 óra volt és körülbelül nulla fok.

 

Nem csapkodtam a térdem a nevetéstől. Néhány perccel később, a kesztyűtartó reteszének eltörésével koronáztam meg a napot, amikor megpróbáltam kiszabadítani az oda három hónappal korábban bebörtönzött motorolajas flakont. Így történt, hogy működő lámpával, de teljesen mozgásképtelenül hagytam magára a Vespát.

 

Mielőtt megérkeznek a sporttársak és azonnali eladást javasolnak a robogó érdekében, elmesélem, hogyan kezdtem kijönni a gödörből.

 

Néhány hétre még a Youtube Vespa-videóiról is leszoktam az eset után. Haragom az egekig ért, csalódott voltam, és bánatomban majdnem vettem egy teljes Malossi tuninggal ellátott, 65 köbcentis Piaggio Ciao mopedet. Mivel a Vespa-betegséget hordozó Csikóssal időközben padtársak lettünk a szerkesztőségben, láthatta, hogy ismét belém kell táplálnia a folytatáshoz szükséges demagógiát. Nem engedte, hogy az eredetileg értékelhető futómű és fékek nélkül gyártott Ciaóba öljem azt a pénzt, amit nyugodtan költhetnék a PK-ra is.  

 

Hogy teljes legyen a kép, befűzöm ide, hogy időközben, akaratán kívül Csikós (nem pont ő, de mindjárt kifejtem) is Vespa-tulajdonossá vált még decemberben. Vásárolt egy nyolc éve veszteglő PK50XL-t, Katinak. Így lettem váratlanul a büszke roncsautósok szellemi vezetőjének márkatársa.

 

Mivel az a projekt sem fejlődött túl gyorsan, konkrétan két hónap alatt egy utcahosszt sikerült megtenni a remek XL-lel, Csikósban is feltört a tettvágy, hogy  Katit márciusra egy működő PK várja. Neki könnyű, hiszen a telet széles mosollyal szelte át hűséges Lego-robogója, a Spacy nyergében.

Az első, nulla fok fölötti héten aztán annyira felszívtuk magunkat, hogy elhatároztuk,

elmegyünk Gianni szentélyébe. Közös barátunk korábban tett egy felelőtlen kijelentést, és felajánlotta, hogy ha elviszem hozzá a PK-t, szívesen megcsinálja nekem. Nála ez már nem betegség, hanem vallás, nem hagyhatja veszni a karámba betévedt lelkeket.

 

A Flórián térről indulva, körülbelül tíz perc az út az üzletig, ahol polcon van minden, ami vagy hiányzik a gépemből, vagy törött, esetleg rozsdás, kopott. Nem nagy táv azok számára, akik két robogó esetén automatikusan két gázbovdennel számolhatnak. Nekünk ennek fele volt - bovdenből A megoldást esetünkben a TC-TB falka egyetlen női tagja, az ejtőernyős Angéla nyújtotta. Az ő mentőernyőjének elhasznált zsinórjait sodortuk össze, vezettük be a Vespa ülése alá, hogy miközben én Csikós összkomfortos Hondájával biztosítom a fedezéket a forgalomban, Zsolt a lába mellett húzza a gázt jobb kézzel, miközben a ballal kormányoz, kuplungol és vált. Ha eddig nem hittek benne, most boruljanak térdre, ez az ember tényleg egy szent őrült.

Két hét is eltelt tán, amikor a kalandot követően először keresett Gianni. Amikor a nevét láttam a telefon kijelzőjén, összeszorult a torkom. Azt mondta, jó lenne, ha valamikor meglátogatnám, mert a bőrruhák tövében már ott hever a Vespám a raktárban, kiterítve. Vittem fényképezőgépet is, ezért mindig emlékezni fogok, honnan indult a vespás életem második korszaka.

 

A váz tényleg jó, és a blokk aljával sincs baj – kezdett bele. Gondolta, valami biztatóval nyit, mielőtt rátér a bajok felsorolására. Hogy a hangulatot fokozza, közölte, most már én is olasz földbirtokos vagyok, majd átnyújtott egy kis nejlonzacskót, amelybe összegyűjtötte a kaszniból kinyert sártörmeléket.

 

A Vespa nagyon rosszul tűri a karbantartatlanságot. Mivel a légszűrő az ülés alatti vödrön belül, a karosszéria mélyén található, a tervezők valószínűleg nem számoltak azzal, hogy egy idő után azt a tájékot is ellepi a kosz, így szinte akadálytalanul juthatnak a motorba a gyilkos szemcsék. Most sem értem, miért nincs legalább egy nyomorult papírbetétes szűrő a Vespában, mint mondjuk egy Simsonban. Miközben én ősszel megtettem az első hanyag ezer kilométert, felszereltük a Polini rezonátort, és vártuk a csodát, a kismotor hengerében szörnyű dolgok zajlottak.

Mire Gianni szétszedte a blokkot, már késő volt. A dugattyú szoknyáján húzásnyomok, a henger falán szintén, a gyűrűhézag óriási, mellette a lefújás biztos jelei láthatók. Óriási volt a dugattyúgyűrűk hézaga, így nem csoda, hogy a motor kompressziója ennyire lecsökkent.

 

Furcsa, hogy miközben a Vespából fogyott az erő, a hangja nem vált csörgőssé, az ugyanolyan egészséges maradt, mint amikor megvettem. Nem, nem szeretnék mentegetőzni. Ennél jobban kellett volna szeretni a gépet. Így utólag azt gondolom, már akkor megpecsételődött a szép kis ócskaság sorsa, amikor az olasz tulajdonosnál volt. Talán ő is hitt a régi Vespák elpusztíthatatlanságban, ezért el is pusztította.

Ez egy húszéves Vespánál már kibogozhatatlan. Aki manapság ilyen robogót vesz, pláne ilyen olcsón, eleve számít a motorfelújításra. Most már én is számolok vele. Nekiláttunk hát a megfelelő forgatókönyv kidolgozásának. Közben megkaptam a megfelelő inspirációt. Kiderült, Csikós feleségének PK-jához csak egy új, tökéletesen záró szívatóbetét kellett. Amikor azt kicserélte, lett alapjárat, nem fulladozott többé a nyolc évig garázsban érlelt, harminc éves gép. Amit az első próbakörön tapasztaltam, végképp meggyőzött arról, hogy az enyémmel kezdeni kell valamit.

 

Egy egészséges Vespa PK olyan élvezetes, hogy az ember egyből kirándulni indulna vele. Ezzel szemben az enyémmel kapcsolatban csak a vakszerelem miatt éreztem, hogy megfelelően megy. Valójában gyenge, ügyetlen és fülétől a farkáig elhasznált volt. De, nincs rajta halálos horpadás.

 

Ahogy ott nézegettük a hasán fekvő, kibelezett torzót a lámpa alatt, az jutott eszembe, hogy Istenem, végre nekem is van egy dédelgetett roncsom, ami mégiscsak több, mint egy használható robogó. Azt nem lehet becézgetni, nem igényli az ilyesmit.

A motor most az új alkatrészek beépítésére vár. A kormánycsapágyból szétgurultak a golyók, amikor Gianni leszereltre az első futóművet. Ekkor kiderült, hogy az első fék bovdene szinte teljesen berohadt, hogy a kuplungé sincs jobb állapotban, továbbá, hogy aki a kormányzárat kifúrta a helyéről, alaposan szétroncsolta azt a műanyag közdarabot, amelyet még az olasz Vespa-buzik föld alatti mozgalmában is szent ereklyeként kezelnek. Gianni köreiben az utóbbi tíz évben nem sokan láttak ép eladó darabot.

 

Jó hír is van. A blokk forgattyús része és a váltó nagyon szép állapotban van. Az egyik főtengelycsapágyat ugyan ki kelett cserélni, de csak azért, mert kevés volt a váltóban az olaj és nem kapott megfelelő kenést. A gyárilag gyenge kuplungnak is mennie kellett. Helyére egy erősebb, hat rugós Malossi került. Nem merek belegondolni, mekkora erőre méretezték az eredetit, ha a kiszenvedett blokk ellenére simán megcsúszott induláskor.

 

Az erősített kuplungon kívül egy hosszított Pinasco végáttételi fogaskerékre is szükség volt, mert ha elég erős lesz a blokk, feleslegesen pörög magas fordulaton, a harmadik fokozat végén. A karburátor egyelőre marad a régi, Dell'orto SHB 16-12 N típus. A szerkezetnek semmi baja, csak a kis beépített szűrőt kellett pótolni, de az szerencsére kéznél volt.

Legnagyobb sajnálatomra a frissen beszerzett kipufogónak máris mennie kell. Vele együtt nem lehet felszerelni az akkutartót, vagyis csak tolással lehet beindítani a Vespát, hiszen ezen nincs berúgókar. Nem hiszem, hogy Zsófi erre vágyik, amikor mondjuk, egy fárasztó munkanap után elindulna hazafelé a belvárosból. Ráadásul bárhogy alakítgattuk az összehúzó rugóját, még így is beleért a hátsó kerékbe, és lekoptatta az oldalát. Gianni már kérdőre vonta a Polinit. Most várjuk a választ a gyárból. A leszerelt rezonátor helyére egy olyan Gianelli kipufogó kerül, ami a hátsó kerék előtt kanyarodik egyet, majd a blokk alatt kandikál ki. Így nem zavar semmit.  

 

De mit kezdjünk a kopott hengerrel? Ahogy látom, a nemzetközi vespás közvélemény ebben a kérdésben meglehetősen megosztott. Egyesek szerint a gyári ötvenessel legjobb esetben is csak úgy megy a PK, ahogy az a mai forgalom ritmusához nem méltó. Ezt mondta korábban Hőbert Gábor Vespa-guru is és sajnos a Vespa klub fórumán is ilyesmit olvastam. Mégis akadnak, akik az eredetiben hisznek. De akkor mi a megoldás?

Egy nagyobb hengerrel lépjek be én is az illegális tartományba, hogy cserébe ne üssenek el az autók? Nem könnyű kérdés. Kész morális válság. Mindenesetre Gianni éppen ma küldött egy videót. A blokk összeállt, és gombnyomásra indul. Viccesen peng a kibelezett torzóban, nem?