Simson. Imádtam

2014.01.26. 06:37
164 hozzászólás


Az Ecserin vettem kilencezerért, róla szól a poszt. Akkor a Mobil boltban egy vagyonba került a 40 km/h-t tudó S51N újonnan, de kinn, az M5-ös tövénél levő Nagykőrösi úti zűrzavarban is 15 ezerért mérték őket használtan, egy Simsonnak nem volt akkoriban értékvesztése. Gondolhatják, az enyém távol volt a tökéletestől.

s51N-2
Akár a Mobil bolt kirakata is lehetne

Miért is írok róla? A Dívány közzétette a Jófogás internetes hirdetési portál tavalyi legnépszerűbb keresőszavainak listáját, és kiderült: 2013-ban a Simson szót ütötték be a legtöbben az ablakba. Nahát, nahát.

Persze, az ilyen kihegyezett érdeklődésnek mindig oka van, jelen esetben a Trabant-szindrómáról beszélhetünk. A szoci múlt egykor utált és lenézett jelképe mára nosztalgiát kiváltó objektummá érett – a Trabinál hamarább, a Simsonnál később jött a hullám. Ám az a hálátlan, rendszerváltó banda elbontotta a derékhadat mindkettőből. Két-három éve, bennfentes körökben regéket meséltek Simsonok hátán való mesés meggazdagodásokról, a hatvanezerért vett, nagypapa-állapotú bilikék S51N-ről, ami két országgal odébb egymilliót hozott az élelmes seftesnek.

trabant
Trabant, ami ma már kult

Ez akár igaz is lehetett két éve. De minden efféle, hirtelen vágyottá vált, elveszettnek hitt, ám korábban nagy példányszámban készült jármű esetében van egy ciklusa az árak változásának. Az igaz, hogy rettentően felszökik az áruk, amikor tömegek gyomrába markol bele a görcsös nosztalgia egy hirtelen felismerés, filmszerep, vagy valami mém előterjedése miatt. Aztán a nagy kaszálás ígérete gyorsan előcsalogatja az addig értéktelennek hitt, zsírpapírba csomagolt többi, hasonló járművet, és pár év alatt kiderül, hogy nem is maradt belőlük olyan kevés. A nosztalgiázók és a gyűjtők idővel jóllaknak, az árak pedig megint elindulnak lefelé, mert ismét egyszerű hobbijárművekké válnak.

A bácsi-1200-as Zsiga, megvan mindenkinek? Tíz-tizenkét éve 100 ezer környékén megvehető volt az ilyen, négy-öt éve viszont voltak, akik 8-900 ezerért hirdették, mondván, nincs már ilyen. Aztán most, némi ügyességgel már 5-600 körül megint megvehető a csitti-fitti kereklámpás. Hacsak nem valami extrém korai, extrém jó állapotú autóról van szó – az olyan más lapra tartozik.

trabant 601
Időstől jó Trabit venni. Azért ezt elfogadnám

Nos, valami hasonló történt a Simsonokkal is. Egy időre keresett cikké vált a klasszikus S50/S51-es, de a magyarok és a lengyelek gyorsan felismerték az üzleti lehetőséget és gyorsan befoltozták a volt NDK testén éktelenkedő Simson-hiátusokat. Ma már nincs Magyarországon hatvanezerét megvehető nagypapa-Simson (legfeljebb ismeretségi körön belük, kis helyeken, de publikus hirdetési orgánumokban biztosan), mert az árukat felverték a nepperek, az ilyet manapság 100-150 ezer között mérik, néha még sokkal drágábban. Viszont már odakint sincs meg az a tomboló kereslet a 3000 eurós csodákra.

Persze, hirdetnek még 4000 euróért Simsont (jellemző, hogy az a hirdető lengyel) Németországban, de a szakmát ismerők szerint annyiért már nem eladhatók, de még a feléért sem. A Simson-aranybánya nagyjából bezárt – de sokan még most is próbálkoznak, ez az oka az őrült keresésnek a Jófogáson. Szuper-eredeti endurók, esetleg csillagokba tuningolt példányok még kelletik magukat a 2000-2900 eurós sávban, de a hype lecsengett. Ha valahol, hát a Krankenfahrstuhlok vonalán lehet még kapargatni ezt a Simson-vonalat, nem egyet láttam ilyenből 4000 euró fölött. Hogy mi az a Krankenfahrstuhl? Motoros kerekesszék – biztosan láttak már olyat…

SIMSON S51 Tuning LT85
Lehet még próbálkozni drága Simsonnal, de ez a realitás

Az én fejemben azonban a Dívány cikke elindított valamit. Eszembe jutott az ecseris saját Szinyóm, amit 1985 végén vettem, és nem tagadom, ma is nosztalgiát érzek iránta. Lehet, hogy csak azért, mert az volt az első megbízhatóan működő motoros járművem, lehet, hogy csak azért, mert nagyon fiatal voltam, márpedig 47 évesen az ember már szeret a nagyon fiatal korára gondolni, de mindenképpen örömmel tölt el, ha látok egyet a forgalomban.

Azért vettem épp az Ecserin, mert akkor még nem volt Aprónet, Vatera, Használtautó, Jófogás és Képesmotorok, a Hirdetés újság a Holdban volt, ha jól emlékszem, még Expressz sem létezett, legfeljebb valami szamizdat-formában. Aki akkor járművet akart venni, átböngészhette az Autó-Motor hónapokkal elmaradt keres-kínál rovatát, esetleg az aznapi Népszabadságot, amiben jóval nagyobb volt ugyan a hirdetési rovat, mint ma, de jó, ha egy-két Simson akadt benne. Az autóra szomjazóknak ilyenkor legjobb volt a szabadpiacra látogatniuk, a Dobira, a Hungexpo mellé, de motorokhoz nem volt ilyen piac. Azaz talán mégis: az Ecseri.

dobi1
Dobi István út, 1986-87 táján

Azt tudtam korábbról, hogy az Ecserin, ott lakó árustól nem vesz az ember semmit, mert ugyanazt mérik, ám kissé kiglancolva, mint ami a hátsó sorok zsibis boltjaiban, illetve a piac mellett az utcán ácsorgó magánárusoktól is megvehető fele áron.

1 Ecseri
Ecseri

Akkorra túl voltam egy borzalmas és gyűlöletes Verhovinán. Egy londiner által pókeren nyert, általam megvett, majd pár hónappal később az által a rendőr által, akitől ellopták, visszavett Romet Pony-n is. Illetve egy két éve a Széna téren ledobott, rommá törött, és egy februári éjjelen, Tibi barátommal a Budakeszi út tetejére hóesésben hazatolt, majd nagyjából kijavított Jawa Mustangon szintén. Valamennyi a járműgyártás szégyene volt, talán csak a Romet iránt vannak pozitív érzelmeim, mert az a maga brutális silányságában legalább mindig indult, világított, ment.

img952
Ez az egyetlen kép, ami a Verhovinámról maradt. De legalább valóban 1985 nyár végi

De a Simson… Az olyasfajta beérésnek tűnt egy tizenhét éves, sok romot látott, pénztelen kölök számára, mint ha ma valakinek Lexus LS-e van. A Simsonnak igazi, olajos, hosszan rugózó teleszkópja volt elöl, finoman purrogó motorja, vajpuha váltója, olyan fékje, amivel meg is lehetett állni, a lámpájából pedig igazi fény jött, nem halványsárga matricafolt, ami csak a legvaksötétebb éjszakában látszott. Egyik-másiknak még az indexe is működött, bár nem sok olyat láttam, mert ahhoz kellett akku, márpedig arra senkinek se volt pénze az olyan flótások között, akiket akkor ismertem.

És azok a Simsonok mentek, még a tákoltak is, pedig a vázhegesztős, kipufogószétfurkálós, ülésátalakítós, fúvókadörzsárazós divat akkoriban legalább úgy tombolt, mint manapság. Ha nem jobban.

jawa-mustang
Hasonló volt a Mustangunk

Végül egy 1985 végi hétvégén, zsírosra gyűrögetett kis 9000 forintommal az Ecserin landoltam (nekem, budai kölyöknek olyan volt az, mintha egy másik országba tettem volna túrát), és bevetettem magam a gyanús, villogó szemű vademberek közé, készen arra, hogy élve megesznek. Előtte már kétszer jártam ott, felmérni a piacot, azt hittem, elég lesz az a pénz. Igen ám, de valamiért azon a szombaton 12 ezer alá senki nem volt hajlandó menni az utcai árusok közül.

Csak összehasonlításképpen: a Verhovinámat két darab 600 forintos romból építettem össze. A tűrhető állapotú Rometemet 1500-ért vettem. A Jawa Mustangot 1800 forintból tettük rendbe, pedig volt baja. Tibi barátom 3500 forintért vett egy játszós (értsd, papír nélküli), 125-ös MZ Trophyt. Az ő haverja, a Fakéz pedig 6000-ért spájzolt be egy forgalmis, egészen szép, eredeti, narancssárga Pannónia P12-est, aminek csak annyi baja volt, hogy hiányzott a váltójából a kettes és lejárt a műszakija. 9000 forint tehát sok pénz volt akkor, a Simson drága motor volt.

p12
Ilyet akkor a Simsonnak kevesebb mint a feléért lehetett venni

A keresést feladva, szinte csak véletlenül fordultam be a profi eladók elé. Olyannak láttam azokat az elöl üvegezett pléhbódékat, ablakaik mögött nyugati és elképzelhetetlenül régi motorokkal, mintha csak márványpadlós autószalonok lennének. Azok az árusok, legalábbis nekem úgy tűnt, szinte sose adtak el semmit, és amikor valakivel nagy ritkán mégis megegyeztek, olyan köteg Adykat (500 forintos) húztak elő a zsebükből, amilyet én még sose láttam.

Roltex
Röltex, a régi sláger

Közös jellemzőjük volt a mérhetetlenül unott, flegma arc, és ha megszólította őket a magamfia, a válaszuk doktori disszertáció volt a földbe alázásból. Ne feledjük, a Corso cipőboltok és Röltex áruházak korszakát éltük, akkoriban minden vásárlás felért egy véresre vesszőzéssel. De meg kell hagyni, egy ruházati bolt eladógárdájának csikorgó vevőgyűlöletéhez képest az Ecseri halálosan unott maszekjai szinte simogattak. De azért rettegtem tőlük.

Istenuccse, megpróbáltam. Tudtam, hogy keveset szabad csak bemondani nekik, mert úgy alkudnak, hogy mire előveszed a pénzed, már hiányzik is a csomóból két ötszázas. „Bocsánat, khm, jó napot, khm…” – szólítottam meg az egyik Buddhát, talán maga Pintér Gyula bá volt ő, az Ecseri piac Zeusza.

„Hm…?” – mordult a hegy. Mivel a száz Hertznél mélyebb hangok irányát az ember nem tudja betájolni, csak onnan tudtam, hogy ő lehetett, hogy a fogvájó átlibbent a szája egyik sarkából a másikba. A szemét nem nyitotta ki, szépen sütött a nap, legalábbis azon a folton, ahol az ő feje pihent.

„Szóvalhát, izé, én egy Simsont jöttem venni ma, hátizé, nem tudom…” – folytattam, és nem tudtam palástolni a remegést a hangomban. Ki tudja, a végén még felébred ez a szörny és megesz.

„Mennyidvanöcsi?” – böffent újabbat a Vezúv, de a szemhéja meg se rezzent, hiszen az ember nem hagy szívesen kihasználatlanul egy kis februári napfényt.

„Ő, izé, nyolcez…, hm, nyolcezerötszázam, tudom kevés, de, hát…” – vinnyogtam én, az árnyékban szürkéllő aljnövényzet.

„Felejtsd el. Annyiért nincs, nem is lesz” – morgott, s a nagy test szinte dorombolt a napfényben.

„Hát, jó, én csak úgy gondoltam, hogy megkérdezem” – suttogtam halkan, nehogy megzavarjam a hegyet a pihenésben. Sajnos a kelleténél kicsit hangosabban csosszanhattam hátra, mert kinyitotta a fél szemét, ezzel megpillantva rémült ábrázatomat. „Szerintem kilencér’ találsz egyet öcsi, hátul a soron” – tette hozzá, a körülményekhez képest óriási segítőkészségről téve tanúbizonyságot. Akkor nem tudtam, hogy szinte az egész piac hátsó része (ahol a motorokat árulták) az övé.

romet
Nem az én akkori Rometem (az bordó volt és szögletes lámpás), hanem egy évtizeddel később a feleségemé

És tényleg, egy, a körülményekhez képest egészen emberszabású árus előhúzott nekem a tömören összezsúfolt motorfal mögül, leghátulról egy piros Simsont, kinyitotta a benzincsapot, kicsit arktikázgatta, rugdalta, bepöccent. Még alapjárata is akadt. Nem pont olyan volt, mint amire gondoltam, mert valami egészen furcsa tank feszített rajta, kicsit mint az MZ-ké, de Simson volt a gép, látszott. Kilencért ajándéknak tűnt.

Hazavittem, s amikor este a nővéremékhez mentünk látogatóba, megmondtam anyámnak, hogy nem kell nekem a hátsó ülés a családi kocsiban, hiszen van végre saját, igazán világító, menő és megálló luxusjárművem, én majd azzal követem őket. Nem tudtak lebeszélni róla, legszívesebben felvittem volna a Simsont a szobámba, hogy azzal aludjak. Február volt, mint említettem, és az eső is ömlött. Mit tudtam én arról, milyen hamar elázik az ember motoron – a korábbi gépeim be se indultak, ha nedves volt az idő…

A Budakeszi út aljában, a Szép Ilona remíz sínjei után esett szét először a kipufogó. „Zsoltikám, biztos nem akarsz átülni apád autójába? Már csurom víz vagy…” – kérdezte anyám fölöttem állva a türkizzöld, bambusznyelű esernyőjével, miközben apám csendben az autóban cigizett. A pillanat tört része alatt megvilágosodtam: tuningolás címen annyit levágtak a könyökcsőből, hogy az alig két centit nyúlt be a dobba, így reménytelennek tűnt, hogy egyben maradjon. Összeütögettem, s megkettőzött akarattal válaszoltam – „nem, csak apró hiba volt, kár aggódnod”.

Még háromszor esett le a Budafoki útig a kipufogó, de a szüleim voltak olyan figyelmesek, hogy már fel se ajánlották az autót, csak megvárták, amíg újra összeütöm. A nővéreméknél kértem szerszámokat, elgörbítettem a kipufogótartót, jobban összehúztam az egészet, hazáig már bírta, nekem csak a megfagyás maradt feladatként.

s50B
Pont ilyen volt az én S50B-m, csak a fényszóróját cserélték ki modernebb, lapos hátúra

A kellemetlen nyitás ellenére hamar összenőttünk a Simsonnal. Kinyomoztam, hogy nekem egy régi blokkos S50-esem van, ráadásul a nagy változat, a kétszemélyes, a „magastankos”, amiben gyárilag nem volt fojtás, ezért tudta a 60-at és rendszámmal árulták. Ettől még jobban szerettem, igaz, valaki arról is felvilágosított, hogy 1974 táji lehet, tehát a nagyon koraiak közül való. Mit bántam én... A leömlő és a kipufogódob csatlakozó részébe fúrtam egy-egy lyukat két oldalról, betettem egy-egy szöget, hogy szét ne tudjanak csúszni, ráhúztam az egészre a bilincset, onnantól nem esett szét többé. Átkötöttem az elektromos rendszert is, mert kulcs nélkül kaptam a gépet, és csavarhúzóval lehetett csak kapcsolni a gyújtását.

Az egész gyújtáskapcsolót kikötöttem, majd ki is dobtam, így több hely maradt a bal oldali szerszámos dobozban. Oda bepakoltam vagy öt tartalék gyertyát, mert azt észrevettem, hogy nedves időben ez a motor se szeret annyira beindulni.

A béke hónapjai következtek, rommá használtam a Simsont, soha nem éreztem még akkora szabadságot. Az addigi motorjaimmal az is nagy szó volt, ha kétkerületnyit eljutottam, és akkor is minden túrán szerelni kellett valamit. De a Simson elvitt Budapest távoli tájaira, sőt, vidékre is. Úgy ugrottam át Oláh Pityuhoz Kispestre, a fagyishoz, Szentendrére, Diczházi Atti barátomhoz Budaörsre, mintha csak a sarki közértbe indultam volna, hihetetlen. Az első használható jármű varázsa semmihez sem hasonlítható, az ember agyában harminc év távlatából is olyan kép él arról az időszakról, mintha a legmodernebb 3D-plotterrel nyomtatták volna ki, frissen.

01822023
Fabulon-korszak

A motorból jövő csörömpölés persze egyre jobban aggasztott – érdekes, a korábbi mocijaimnál abszolút nem érdekeltek az efféle zajok, annyi volt belőlük. Egy idő után nem bírtam tovább, szétszedtem. Kiderült, a dugattyúcsapszeg perselye kopott. Akkor tanultam meg, hogy az ilyet nem lehet csak úgy kicserélni, mert amikor az új perselyt bepréseled a hajtórúd felső szemébe, azzal rögtön zsugorodik és azzal belül kisebb is lesz az átmérője. Ergo: nem lehet beledugni a csapszeget, helyben kell megmunkálni. Mire rájöttem, hogy méretre kell dörzsárazni… Mire szereztem hozzá való dörzsárat… Ne is kérdezzék.

A csapszeg és –persely cseréje után meglepően csendes lett a Szinyó, pláne pedig azután, hogy vettem egy új könyökcsövet is, hogy ne szögek tartsák össze a rendszert. Akkor már majdnem egy éve használtam a motort, és igazából csak egyszer hagyott ott úgy, hogy nem bírtam továbbmenni: ez a Budakeszi út legalján, a Shell kútnál történt, mert elment a gyújtás. Végigpróbáltam minden tartalék gyertyámat, összevissza állítgattam a megszakítót, végül a negyedére véve a hézagot beindult a motor. Kiderült – az S50-es (a csillaghengerfejes) blokk ugyan masszívabb a későbbinél – a Tábori is azokból építette a versenymotorokat –, de a gyújtása sokkal bizonytalanabb.

A későbbi S51-es szériának ugyanis kisfeszültségű gyújtótekercse lett, amelyből a tank alá szerelt trafó csinált a gyertya számára is emészthető nagyfeszültséget, de az olyanban, mint az enyém volt, a lendkerék alá betömtek egy csillió menetes, helyből nagyfeszkót előállító, apró tekercset. Ami idővel mindig átégett. Amikor ezt megtudtam, rögtön vettem három tekercset, onnantól fogva nem volt többé tartós lerohadás. Mindig volt nálam lendkeréklehúzó, a cserét az út szélén ötperces szintidőre tudtam. Ahelyett, hogy átalakítottam volna S51-esére, én hülye.

b01712058
Fityó a megvétel után két héttel

Amikor 1986 márciusában az első autómat, egy 500-as Fiatot megvettem, nem engedtem el a Simson kezét, pedig szükségem lett volna az árára, nagyon. Valami azt súgta, hiába lett autóm, az egyhamar nem veszi át a motor helyét a használatban. Akkor csak úgy gondoltam, a fenntartási költségek miatt, később rájöttem, hogy a működési biztonság az, ami a Simsonhoz láncol.

Így történt, hogy 1986 nyarán, immár büszke autótulajdonosként (igaz, jogsim nem volt) mégis a Simsonnal indultam Balatonra. A Simson ugyanis működött, a Fiat nem. Egyetlen tekercscserével megúsztam az utat, megcsapott a Toyota Corolla-érzés. Csodás utunk volt Endre barátommal, aki átvette a régi Jawa Mustangot tőlem, majd az apjával együtt a BKV villamosgarázsában szuperül rendbe hozták a blokkját. 65-70-eket vitt a két gép, és ahogy egymás mellett nyomultunk a 7-esen, úgy éreztük magunkat, mint Peter Fonda és Dennis Hopper a Szelíd motorosokból. Naná, hogy egy percig nem vágytam vissza a Jávanyuszira a Simson nyergéből – a hasonló sebesség ellenére ég és föld volt a két motor.

PICT1571
Siófok mellett, lemálházás után

Végig vadkempingeztünk vagy három napot (van, aki emlékszik a „húsz forinttal a zsebben Balcsira”-mozgalomra?), volt nálunk sátor, hálózsák, robogtunk át Siófokon, Földváron, Fenyvesen, reggelire parizeres zsömle, ebédre napozás, vacsorára pirított burgonya a Zöldfában, miénk volt a világ, ember nem lehet annál boldogabb, mint mi voltunk akkor. Két, komoly, szabad férfi, a saját gépeik nyergében – jíííhááááá!

Két hét múlva megint Balatonnak fordítottam a Simson villáját, mert egy barátom megkapta a családi nyaralót a rokonságtól egy hétre, bulizás-hegyek néztek ki, mennem kellett hát. Felmálháztam a Simsont, megint minden méterét élveztem az útnak. Ott, Fonyódon volt olyan is, hogy hárman is utaztunk a közértig a gépen. Hiába, a motorizáció nagy kincsnek számított, légzsák helyett még őrangyalok vigyáztak ránk.

img946
Fonyód, 1986 nyara

Hazafelé beütött a krach. Valahol Zamárdi magasságában borzalmas csörömpölés harsant fel a motorból, azonnal leállítottam. Gyorsan kaptam le a hengerfejet, a dugattyútető mellett tele volt fémporral a henger. Kitöröltem ronggyal, megpróbáltam berúgni, ment megint. Hurrá, irány Budapest, folytassuk!

Ötszáz méter múlva megint a szörnyű fogfúró-hang, hengerfej megint le, ismét egy csomó törmelék, kitöröl, nekivág. Egy kilométer se telt el, az egész megismétlődött. Négy helyett már csak két anyával tettem vissza a fejet, láttam, hogy ennek nem lesz egyhamar vége. Azokban a szünetekben, amikor épp ment a motor, azon rágódtam, hol lehet a hiba, vajon mi az az alkatrész, amit lassanként éppen bedarál a szerkezet.

img199
1986-ban még szoci dominancia volt a parkolóban. Hogy untam ezeket az autókat...

Rájöttem. Amikor dugattyúcsapszeget és -perselyt cseréltem, volt ott két hézagoló alátét, amiket a forgattyúsházba tömött ronggyal sikerült felfognom, ezek a hajtórúd oldalirányú játékát korlátozták, bár más motorban nem láttam még olyat. Összerakáskor, a kínlódásban ezek közül az egyiket kicsit elgörbítettem, de tényleg csak alig. Amennyire lehetett, kiegyengettem, de maradt benne egy kis hullám. Nos, az a szinte semennyi épp elég volt ahhoz, hogy amikor percenként négyezerszer ide-oda görbítette a dugattyú, pár ezer perc alatt eltörjön.

Talán hússzor szedtem szét a hazaúton szegény Simsont, mire kiköpködte az összes fémreszeléket. Onnantól vaj és teflon volt megint a suhanás, persze csak relatíve, mert akadt már ott kellemetlen más zaj is bőven. Aztán egy hónap megint kimaradt, azaz közben Tevan Imi barátommal és az ő Puchjával iktattunk be egy egyhetes Balaton-túrát. Megint indultam volna a nagy tóhoz. A Városmajor utcában, otthontól alig tízpercnyi utazásra mondta a Simson – nyekk. A hátsó kerék leblokkolt, miközben épp nyélgázon téptem a Csaba utcai lámpa felé, hogy átférjek a sárgán. Ráadásul alaposan fel voltam málházva, egyik tartón a hálózsák, másikon a sátor, a nyergen a hátizsák, fenekemben egy türelmetlen Trabi orra – nem volt vidám az a csúszás.

img940
'86 nyarán kétszer voltam Balatonon Simsonnal, egyszer Tevan Imi barátom vitt el a Puchján. Mindig vadkempingeztünk

Nem örültem, amikor a várt csobbanás helyett kiderült: a perzselő Budapesten ragadok, ráadásul vihetek haza minden cókmókot busszal, majd valahogy haza kell még juttatnom a Simsont is. Aminek el se tudtam képzelni, milyen baja lehetett.

Amikor visszamentem a motorért, adtam azért a szerszámkészletnek is egy lehetőséget, hogy bizonyítson. Ott, a Városmajor utca kutyaszaros járdáján leszedtem a hengerfejet. Rosszul hittem a korábbi túrán, hogy az egész hézagoló alátétet kiköpködte a motor mg a Balaton mellett, mert egy nagyobb darab benn maradt, és beszorult a henger és a dugattyú közé. Jó sokáig piszkáltam, mire kijött, majd leszedtem a hengert, kivettem a dugót, kiszedtem a hézagolók maradékait, benzint öntöttem a forgattyúsházba, mágnessel benyúlkáltam a törmelékért. Sok horgászat után elfogyott minden, ami bajt okozhatott, felmértem hát a károkat.

PICT1568
Kedvenc Simsonom 1986 nyarán, háttérben a félkész 500-as Fiatom

A hajtórúd nem lógott vészesen, azaz nem jobban, mint korábban, hiszen már amikor a motort megvettem, akkor is kopott volt a csapágy. A csapszegpersely megúszta, a henger, a gyűrűk is. Csak a dugattyúval volt egy kis bibi – a szoknyája hosszában, két közeli vonal mentén eltört, majdnem az alsó gyűrű magasságáig. Megszoktam, hogy a szentlélek tartja össze a járműveimet, ezért összeraktam úgy, ahogy volt és berúgtam. Végül is, működött, bár tagadhatatlan, hogy újabb hangok vegyültek a Simson akkor már korántsem zajtalan működésébe.

img340
Tata, 1986 szeptember

Így vészelte át a katonaságot (Tatán voltam, jó, ha kéthavonta haza tudtam lógni), majd jött az első egyetemi évem, amikor mindent egyszerre akartam bepótolni: barátnőt, bulizást, Fiat 500-szerelést. Érthető, hogy sok törődést megint csak nem kapott szegény.

Egy alkalommal a Gellért tér szörnyű macskakövén robogva benzinszagra lettem figyelmes. Lenéztem a piros lámpánál, láttam, mi lehet az, nini, ömlik a benzin. A Simson benzincsapját egybefogó pántot ugyanis nem két csavar tartja egyben, hanem csak kis fülekkel pattan fel a helyére. Hogy, hogy nem, az egyik kis fül letört, a pánt féloldalasan lifegett, a benzincsap tekerője (aminek egyben zárja az egész szerkezetet) épp csak hogy ki nem esett. Szerencsére volt nálam spárga, sokszoros nyolcasokkal az egész hóbelevancot körbefűztem, olyan száraz lett, mint a babapopsi Pampersben. Nnna, akkor ezt meg is oldottuk. Mindez valamikor 1988 májusában történhetett, a Simsont akkor bő két éve használtam.

img647
Berkes Tibi a tanszéken. Mindig ezer dolga volt

Addigra elbuktam a félévemet a Gépészkaron, (akinek mond ez valamit: gyak. IV-vel kezdtem az első vizsgaidőszakomat ábrázoló geometriából, a javításhoz meg háromszor(!) egymásután a rettegett Hável Györgyhöz kerültem vizsgázni, na, akkor utáltam meg a Műszaki Egyetemet). Az évismétlésig 88 tavaszát tehát munkával töltöttem az Áramlástan Tanszéken, anyagbeszerző voltam hat órában, havi 3600 forintért.

És fizetéskiegészítésképpen (magam utaltam magamnak), meló után hozzáfértem a gépekhez – a maróhoz, az esztergához, a bovdenes finomköszörűhöz… Akkor tettem rendbe a Fiat 500-asomat (mondjuk inkább úgy, vizsgaképessé), a kéthengeres blokkot pedig először a Simson csomagtartóján szállítottam dr. Polákovics Dessewffy utcai gépműhelyébe, majd magát a motort már a tanszéken raktam össze. Akkoriban jöttem rá – ahol vannak körülmények, ott magam is sok mindent el tudok végezni.

01822156
Történelmi pillanat: hármunk Fiat 500-származéka a Pálos utcában a szobám ablakából. Flesch Pityu barátom csodás 500-asa bal fent, Tevan Imi barátom 500-as Puchja kint az utcán, a saját, kopott 500-asom jobb lent

A Fityót 1988 szeptemberében eladtam, vettem helyette egy Steyr-Puchot, amit – hogy, hogy nem – előbb-utóbb szintén sokat kellett szerelni, mert rejtélyes hibái voltak. Tartottam a kapcsolatot Berkes Tibivel is, akivel együtt dolgoztuk végig a fél évet a tanszéken, és ő még másfél évre ott maradt az AE épületben. A vasaimmal délutánonként visszajártam hozzá a műhelybe. A Simson maradt.

Akkor épp valamiért már berúgókar sem volt a motoron. A Pálos utcából többnyire lefelé, a hátsó utcácska irányában indultam otthonról, mert ha eleget gurultam, mindig elkapta a motor. Törött dugattyúval csoda, hogy egyáltalán működött. Mondom, volt már baja elég, de nekem közlekednem kellett. Ebben a hátsó utcában – ne nevessenek, az a neve, Hárshegyi út, s egyben arról volt nekünk nevezetes, hogy annak a szörnyű aszfaltján estünk óriásikat, amikor kis suttyó korunkban biciklizni tanultunk kéz nélkül, illetve hogy az intézetiseknek volt egy titkos kijáratuk arrafelé a nevelőotthonból, és mindig lehetett találkozni ott egy-két sötét arccal – gurultam épp lefelé, amikor furcsa fényre lettem figyelmes.

A motor lámpája nem lehetett, mert az akkoriban már elég halványan világított, ráadásul délután volt, tehát világos. Valami fura helyről jött, nem is igazán értettem, honnan. Aztán lenéztem. A tank alól csaptak ki a lángok, már a tökömet nyaldosták. Életemben nem álltam meg olyan gyorsan motorral, mint akkor.

01822054
Pálos utca még a régi Európa szállóval, átalakítás előtt, de már bontják az éttermi részt. Ami itt nem indult be a lejtőn, az tényleg rossz volt

Ahogy Árpád mondaná kis túlzással – lefektettem a motort (én úgy hívnám, üvöltve eldobtam), majd hátrahőköltem. Hűséges Simsonom lángokban fetrengett az aszfalton. Először azt hittem, a spárgával kötözött benzincsap esett szét, de aztán láttam, hogy a lángnyelvek a karburátorból indulnak.

Körülnéztem – sehol senki, még az intézetis fiúk sem bagóztak a kerítés mellett, ahogy különben mindig tették. „Segítség…” – suttogtam halkan, igazából csak magamnak, nehogy valakit megzavarjak. Mert azt azonnal láttam, hogy ordíthatok itt, amíg ki nem szakad a tüdőm, önkéntes tűzoltó-alakulatok akkor se bújnak elő nekem a földből.

Jobb híján benyúltam a tűzbe, miközben ismételgettem magamnak – „a valóságban nem robban a benzin, a filmekben is csak pirotechnikával csinálják, ha nem égeted meg magad, semmi bajod nem lesz”. De más erről a haverokkal, a harmadik sör fölött, röhögve diskurálni a Négy Szürkében, és megint csak más tök egyedül, a lángoló Simsonod mellett térdelve a nyári napközis tábor és egy erdőfolt által határolt Hárshegyi úton. Mindenesetre a próbálkozás sikert hozott, elzártam a benzincsapot, ami valami csodával határos módon még mindig egyben volt, madzagostól, betétestől.

De a karburátor még mindig lángolt. Homokkal akartam eloltani a tüzet, ám a Hárshegyi út pora részben azokból a szilánkokból állt, amiket még mi, gyerekkorunkban hagytunk ott a biciklijeink összetört lámpáiból. Meg hasonló, pornak és tűzoltó homoknak semmiképpen nem nevezhető, ám a kézbe mélyen és véresen belefúródó egyéb törmelékből. Ezt próbáltam több négyzetméternyi területről, pőre mancsaimmal összeseperni, majd rászórni a motorra, közben halkan mormoltam magam elé – „basszameg, basszameg, basszameggggg…”.

01822058
Ez már az alsó keresztutca, a Hárshegyi út

Én se hittem el, de némi kínlódás után a tűz elaludt, nem gondoltam volna, hogy nem utoljára élek át ilyet. Hazatoltam a végre-valahára kívülről is viharvert állapotú gépet és felmértem a károkat. A piros tank alulról fekete színezetet kapott. Elolvadt a benzincső, a karburátor és a benzincsap műanyag csőcsatlakozása és… Ennyi. Illetve elfogyott vagy másfél liter benzinem, de az ott, akkor nem érdekelt. Érthetik.

Egy nap múlva megint üzemben volt Honecker büszkesége, vettem egy benzincsapot, új csőcsatlakozást, kis csíknyi mipolán csövet az Ó utcai boltban, otthon tíz perc alatt összeraktam. Back in business.

A Puchból 1989 tavaszára 850-es Fiat lett, majd októberre átalakult egy 128-as Rally Fiattá, aminek megint csak káosz volt a motorjában, holott egy afitos szerelőtől vettem. Arról is írtam már. Akkor a Simsonban már a harmadikat is elkezdte kidobálni a váltó, erre csak két ricnivel lejjebb akasztottam a váltókart, és gyorsítás közben bal lábbal tartottam fokozatban. Működött, bár már már nem volt felhőtlen a használata. Aztán annak a 128-as Fiatnak a hengerfejét is a Simsonon vittem a Dessewffy utcába, lóhalálban, zárás után, hogy SOS kicseréljenek benne két törött szelepet. Hű gépem derekasan szolgált, de el se hittem, hogy még mindig megy, amikor reggelenként újra meg újra sikerült beindítanom.

01822119
128-as Rally Fiatommal

1990 tavaszán végképp megszántam szegényt. A motorjából szörnyű hangok jöttek, tankját égésnyomok tarkították, már alig vitte az ötvenet, a váltója már sehogy sem akarta a harmadikat, az ülése szétszakadt – brutális állapotban volt. Levettem róla a fényezett elemeket, magam fújtam mindet metálkékre – végül is, nem folyt meg. A kerekeket aranyszínűre festettem (akkoriban nagyon menő volt a Prevent szpré), az ülést meghámoztam, kitömtem, új műbőrt varrtam rá (gyári, na, az nem lett). A blokkot pedig bevittem az Áramlástan Tanszékre, és esténként szépen elmolyolgattam rajta.

A henger szétkopott, a dugót már a szentlélek tartotta egyben, de ezt sejtettem. Tehát vettem túlméretest, a hengert fúrattam. A főtengelyről kiderült, hogy két különböző motorba való félből van összerakva, az egyik sonka szögletes keresztmetszetű volt, sima és furatokkal kiegyensúlyozott, a másik rücskös és ferde köszörülésnyomokkal egyensúlyozták. És így ment évek óta... Természetesen vettem újat, miként váltóalkatrészekből és karburátortartalomból is. Összepakoltam, elsőre működött.

img037
Szép, de pocsék első 850 Sport Coupém

Addigra otthagytam a Gépészkart (életem legjobb döntése volt), átmentem a Kandóra, informatikusnak tanulni. 1990 nyarán emiatt eldőlt, kell vennem egy PC-t, ami a legnagyobb protekcióval sem jött ki akkor 55 ezer forint alatt. El kellett tehát adnom a csodás, metálkék-arany, épp bejáratott hű pajtit, a Simsonomat, illetve a 850 Sport Coupé Fiatomat is. Ha jól emlékszem, előbbi 18 ezerért ment el, egy capris srác vette meg a II. kerületben, akinek kellett az autója mellé valami eszköz, amivel futkoshat. Én pedig hozzájutottam a 8086-os XT-hez, 20 MB-nyi Seagate vincseszterrel, igazi CGA-monitorral, nagy dolog volt akkor. Azt valami 25 ezerért adtam el másfél évvel később…

xebec-at
Valami ilyesmi lehetett az én PC/XT 8086-osom is

Így múlik el a világ dicsősége. A gyűlöletes, lefagyós, szemgyilkos PC-t már rég elfelejtettem, de az a Simson ma is hiányzik. Rohadt jó kis moci volt, remélem, valami sufni mélyén ma is megvan még, és nem ment haza NDK-ba.