Komplett Pride-ot szerveztünk, hogy beinduljon a Yamaha

2015.02.25. 16:37
0 hozzászólás

"Ma beindítom a Yamahát" – dobta be az ötletet Bandi a közösbe. Az FZR1000 Genesise ősz óta áll a szerkesztőségi parkolóban, azóta a töltőre kötött akksi magához tért, így elméletben semmi akadálya nem volt, hogy beröffentsük. Elég jól jelezte az esemény, hogy mennyire motorozhatnékja van a szerkesztőségnek: egy komplett F1-es csapat stábjához hasonló tömeg állta körbe Bandit, és cigizgetve osztottuk a jótanácsot. Így zajlottak az események:

Ja, nem ez egy rossz kép, nem tudom, hogyan keveredett ide. Szóval így nézett ki:

A Bandit körülálló szakértők közül csak Csikós és Assur motorozik

 

Bekerült az akksi, de az önindító az istennek nem akart forogni, még reléhang sem volt. Nyugodtan nevessen ki minket mindenki, előbb jutott eszünkbe rövidre zárni, mint üresbe tenni. Utána kiderült, hogy akkumulátor bitang, a szabadonfutó ugyan kivan, de hajt rendesen az önindító, mégsem kel életre a blokk. Még egy két ígéretes böffenés sem volt.

Tolóerő a javából, ilyen gyorsulásra normális esetben kerékre állna a Yamaha

 

A fedettpályás okoskodás világszintű válogatottja már rég túl volt a bemelegítésnek szánt könnyű trollkodáson, és jöttek az ötletek. A tologatás például elég jó fogadtatásra talált, párok váltásban nyargalásztak, hogy életre keltsék a Yamahát. Nem kelt életre, pedig nekem két nappal korábban a sok sikertelen köszörülés után elég volt legurulnom a garázs rámpáján a Csótány becenévre hallgató Suzuki DR350-emmel, és utána misztikus módon pöccre életre kelt. Jöhetett a bikázás.

Csökken a lelkesedés

 

Míg a Mitsubishi szórta az ampereket az FZR-nek, volt időm végigfuttatni fejben modell történetét: az Suzuki GSX-R750 1985-ben elég komolyan átrendezte a sportmotorok világát. Olyan kopogtatás volt az, hogy az ajtó tokostul kiszakadt, arra volt válasz a Yamaha FZR1000 Genesis. 250 km/h feletti végsebesség, három másodpercnél rövidebb 0-100-as gyorsulás – olyan adatok ezek, amikkel ma sem kell szégyenkezni, pedig azóta bő ötven lóerővel lett erősebb a kategória, és a rendelkezésre álló gumik is lényegesen többet tudnak. Bandié '88-as, még az Exup előtti generáció, egy hibalehetőséggel kevesebb, nem kell a kipufogószelep perselyének kikopása miatt aggódni.

 

Végül a bikázás sem hozta meg a várt eredményeket, a kevésbé kitartóak visszaszivárogtak a monitor elé, a percenként beszórt ötletek száma is csökkent – szedjük ki a gyertyákat, eresszük le az úszóházat, de jó lenne, ha lenne egy kis féktisztítónk, és hasonló mondatok hangzottak el. Végül megpróbálkoztunk a vajákolás szintjén mozgó rázogatással, de már attól sem várt senki eredményt, pedig néhányszor mentette meg ez a napomat.

Végül beugrott, hogy Bandi elmesélte az őszi leállítás körülményeit, hogy valami irgalmatlanul magas alapjárattal esett be a parkolóba, és azóta sem járt az ügy végére. Kezdetnek két fordulatot csavartunk, és máris biztató hörgések szabadultak fel, majd még jobban visszavéve néhányat böffent, és életre kelt a motor.

Szóval a végén úgy járt a motor, hogy mind a húsz szelepet megnyaltuk volna örömünkben.

A háttértörténet Banditól:

 

Soha nem éreztem magam annyira nyomorultul motoron, mint tavaly ősszel az utolsó utamon. Beértem a szerkesztőségi parkolóházba, leállítottam a Yamahát, és egy ideig nem is akartam a közelébe menni. Nem magát a motort utáltam meg, nem is hibáztatom a történtekért, a körülmények véletlenszerű egybeesése és saját hülyeségem miatt kerültem a dákó hegyes oldalára. Nem akartam megírni, de Iván rátolta a nitrót eddig rejtegetett beépített vérszívójára, így muszáj színt vallanom. Végül is beforrt már a seb, jöhet rá a só.

Egyszerű alapjárati bizonytalansággal indult az ügy. Több ízbeli fúvókaeltömődés, karbipucolás után esedékesnek tűnt egy alapos szinkronizálás, és ha már motort szerelünk, Sipos úr felbujtott, hogy írjuk is meg, csináljunk belőle anyagot. Saját garázsom éppen többszörösen túlzsúfolt volt, így alternatív helyszínként Sipos úr ismerősének pajtájába tértünk be.

Összekészítettem, ami egy szinkronizáláshoz feltétlenül kellhet, de aki szerelt már idegen műhelyben, tudja, mennyire borzalmas, ha nem a saját, bejáratott szerszámokkal áll neki az ember. Ráadásul épp nagy volt a jövés-menés a műhelyben, én pedig az átlagosnál is rosszabbul viselem, ha hatan nézik a reality-t, amelyben én vagyok az olajos képű főszereplő. Ha a popcornmajszolás mellett még az észt is osztják, miközben igazából senki se tudja, mi a műszaki hiba oka, akkor legendás béketűrésem tragikus hirtelenséggel szűnik meg, az idegbaj kerülget, és a pokolba kívánom az egész átkozott helyzetet.

A szinkron természetesen hibátlan volt, de miközben a vázig lecsupaszított motort vallattuk, egyre tétovább lett az alapjárat. Nagyokat nyelve, az okosabbnál okosabb tanácsokat tűrve elkezdtem tekergetni a keverékállító csavarokat, amelyekhez az amerikai piacos FZR-en egy meghatározott hosszúságú műszerész csavarhúzót két ujj között tartva lehet hozzáférni nőgyógyászati mozdulatokkal, a hűtőventilátor és a nyolcvan fokos hengerfej közötti másfél ujjnyi résben.

Hogy, hogy nem, a motor egyre furcsább jelenségeket produkált, semmire se reagált úgy, ahogy azt az ember várta volna. Lekerült a karbisor, nyilván elszakadtak az úszóház-tömítések is, és miközben ezredszerre bántam meg, hogy nem otthon álltam neki, elkezdtek gyűlni a görénylyuknál is feketébb esőfelhők. Telt-múlt az idő, ideje lett volna hazamenni, egyszer csak eljutottam arra a pontra, hogy már csak menekülni akartam. Összelapátoltam a motort, valahová betekertem a karbikat, hogy legyen legalább egy ezerötös alapjáratom, és az égből lefelé vitorlázó első kövér esőcsepp már a pleximen koppant.

A főúton voltam, amikor kifogyott a benzin az úszóházból, mivel elfelejtettük kinyitni a tank aljára szerelt benzincsapot. Ez csak azért van ott, hogy a tank levételekor ne folyjon ki belőle az anyag, tehát sehogy se lehet hozzáférni, ha fent vannak az idomok. A keverékállításkor már steakké égetett kezemmel valahogy megtaláltam a féregjáratot, nem érdekelt, hogy szakad a körmöm, valahogy átpiszkáltam nyitott állásba, miközben kezdett gyanússá válni, hogy az év felhőszakadásának előjátékát érzem a tarkómon lefelé csorogni.

Az M0-son megtelt a leállósáv a felüljárók alatt autókkal, olyan zuhét fogtam ki. Esőruha sehol, hiszen csak átugrottam egy gyors karbiszinkronra, de mindegy is lett volna, egy perc alatt gatyáig áztam. Amikor eljutott a víz oda is, ahová a legkevésbé kívánja a férfiember, azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Ekkor jött a jégeső.

Hogy ne csak egy sima elázás legyen, a megtett úttal arányosan emelkedett az alapjáratom is. A Szentendrei úton már olyan négyezer környékén gurgulázott a Yamaha, a fékkel és a kuplunggal varnusxavérozva lavíroztam az autósorok között. Amikor a parkolóházban megnyomtam a megváltó leállító gombot, hétezernél táncolt a fordszámmérő. Így fejeztem be a tavalyi szezont, és az elnyomott emlékeket ezért fájt felidézni, amikor azon polemizáltunk, miért nem akarja az igazságot az FZR.